A japán olimpikon, Kanakuri Shizo (1891-1983) mifelénk egyáltalán nem ismert, ám szülőhazájában igazi sportlegendának számít, akit a maratonfutás atyjaként szokás tisztelni. Mindez igen imponáló, ám személye – legalábbis nekünk, akik nem vagyunk japánok, és talán még maratonfutók sem- mégsem elsősorban emiatt érdekes, hanem inkább az 1912-es stockholmi olimpián nyújtott (vagy nem nyújtott) produkciójáért, amely valószínűleg máig egyedülálló a sportág történetében.
Pedig az egész olyan bágyasztóan átlagosan indult: Kanakuri, a fiatal és kirobbanóan tehetséges japán atléta, civilben mellesleg a Tokiói Egyetem hallgatója, az ország messze legjobb maratonfutójaként simán kvalifikálta magát élete első olimpiájára, ahol joggal számíthatott valami kiemelkedő eredményre. Talán még a győzelem sem tűnt elérhetetlennek. Sajnos azonban az odaút már korántsem bizonyult zökkenőmentesnek, ugyanis a futóbajnok összesen tizennyolc napon át hánykolódott az óceánon és zötykölődött a transzszibériai vasútvonalon, mire megérkezett a svéd fővárosba, szóval nem volt éppen élete csúcsformájában.
Rögtön be is iktatott öt nap pihenést, de a helyzet sajnos a verseny napjára se lett sokkal jobb, a bajt ráadásul tetézte, hogy éppen mediterrán módra rekkenő nyár tombolt Svédországban, és több induló is hőgutát kapott. Az utazás fáradalmai, az extrém meleg, illetve az a tény, hogy Kanakuri a futás alatt – valamiféle babonából – egyáltalán nem vett magához folyadékot, az ő szervezetét is alaposan megviselték; bár elindult a versenyen, nagyjából félúton elvesztette az eszméletét, és ezzel számára az 1912-es olimpia véget is ért. Egy ideig egy helyi családnál lábadozott, majd szégyenében hazautazott – anélkül, hogy az olimpia szervezői közül bárkit is értesített volna.
Kanakuri később még részt vett az 1920-as és az 1924-es olimpiákon is (a ’16-oson azért nem, mert azt elsöpörte az első világháború), majd 33 éves korában, köztiszteletben álló sportemberként visszavonult, és a továbbiakban a családjának és a civil munkájának szentelte az életét.
Aztán egy nap váratlan dolog történt. 1967-ben az akkor már nyugdíjas, 75 éves egykori atlétát azzal hírrel kereste fel a Svéd Nemzeti Televízió, hogy ő (mármint a kiérdemesült japán futó) már hosszú évtizedek óta eltűnt személyként van nyilvántartva Svédországban; egyúttal pedig felajánlották neki, hogy ha van kedve, akkor végre befejezheti azt a maratont, amit bő fél évszázada kénytelen volt félbehagyni. Kanakuri természetesen élt a lehetőséggel, és 1967 márciusában, 54 évvel, 8 hónappal, 6 nappal, 5 órával és 32 perccel az indulása után át is szakította a célszalagot Stockholmban, a fényképezőgépek kereszttüzében (illetve a történet egy másik változata szerint azzal az ürüggyel csalták Svédországba, hogy mint egykori induló vegyen részt az 1912-es olimpia évfordulójára rendezett ünnepségen, és csak ott árulták el neki, hogy valójában miről is van szó).
„Hosszú menet volt. Útközben megházasodtam, született hat gyerekem és tíz unokám” – nyilatkozta élete nagy maratonfutásáról az 1912-es stockholmi olimpia legnagyobb és legfurcsább győztese.