Mint az közismert, Budapestet, ezt a bájos, habár kissé eldugott települést egy Ralph L. Spencer nevű connecticuti ingatlanbefektető alapította 1882-ben, nagy reményekkel, illetve azzal a nem titkolt céllal, hogy jól menő szőlészetet hozzon létre a környéken. A városkába korábban szőlészettel-borászattal is foglalkozó magyar (illetve magyar sváb) családokat invitált – első körben szám szerint állítólag ötvenet -, és még egy Janisek Ferenc nevű katolikus papot is leakasztott valahonnan, hogy a budapesti híveket az örök üdvösség felé terelgesse.
A település aztán hamarosan virágzásnak indult. A semmiből házak és utcák sokasága nőtt ki, lett templom, iskola, bolt, postahivatal, temető és minden egyéb, ami a civilizált élethez szükséges, és a századfordulón már nagyjából kétszáz család – a magyarok mellett szlovákok is – élt a városban, illetve a környező falvakban: Tokajban és Nyitrán. A magyar szakértelemnek, a kemény munkának és a jó klímának köszönhetően pedig a környező dombokat beborító tőkék valósággal roskadoztak a dús szőlőfürtöktől. Egyszóval Budapest valódi sikertörténetnek bizonyult.
Amint azt nyilván mindenki kitalálta, ez a Budapest persze nem azonos az 1872-ben egyesült Budapesttel, Magyarország fővárosával.
A budapesti temető bejárata napjainkban (fotó: Budapest, Georgia Facebook)
A második Budapest ugyanis az Egyesült Államok déli részén, a Georgia állambeli Haralson megyében feküdt, nem messze Tallapoosától (ami egyébként az isten háta mögötti, ma is mélyen rurális Haralson megyében egy igazi világvárosnak számít a maga háromezer lakosával), és a magyar szőlősgazdák sem a szülőföldjükről érkeztek ide a Georgia Vineyard Company hívására, hanem főleg Pennsylvaniából, ahol nyomasztó bányákban robotoltak, vélhetően nem túl jó fizetését; nekik óriási előrelépés volt, hogy végre azt csinálhatták, amit korábban az óhazában, ráadásul friss levegőn, a vadregényes georgiai lankákon, és ami a legfontosabb, gyakorlatilag a maguk uraiként.
Ám hiába virágoztatták fel a környéket a szorgalmas – és a hírek szerint igen tisztességes és józan életet élő – közép-európai földművesek, azért nem ment minden zökkenőmentesen: mivel a többi zárt emigráns közösségek tagjaihoz hasonlóan a magyarok sem tanultak meg angolul (erről a jelenségről egy korábbi cikkünkben már mi is írtunk), a déli amerikaiak szemében továbbra is kívülállóknak, gyanús betolakodóknak számítottak, tájidegen tradíciókkal és gasztronómiával.
A Szent József katolikus templom Budapesten, Georgiában, valamikor 1950 körül (fotó: haralsoncountyhistory.com)
1908-ban aztán sajnos Budapestet is elérte a hanyatlás: tudniillik ekkor vezették be Georgia államban a szesztilalmi törvényt, amely teljesen ellehetetlenítette a helyiek megélhetését. A magyarok tehát, hátrahagyva házaikat és földjeiket, ismét az északi bányavidékek felé vették az irányt, Budapest, Tokaj és Nyitra pedig lassan-lassan teljesen elnéptelenedett; az utolsó budapesti lakost, bizonyos Mrs. Feketét 1964-ben temették el. Bár öt évvel később a városka még bekerült a hírekbe, az apropó nem volt túlságosan szívderítő: ugyanis a rendőrség egy illegális szeszfőzdét leplezett le, amely az egykori katolikus templomban működött. Az épület nem sokkal később le is égett.
Feketéék háza Budapesten (fotó: Budapest, Georgia Facebook)
Budapest azóta az amerikai szellemvárosok hosszú sorát gyarapítja. Az egész településből mára tulajdonképpen egyedül a temető maradt meg, ahol a fejfákon olyan neveket olvashatunk, mint Fekete, Lakatos vagy Polyák.
Ugyanakkor a temetőkapu – rajta a Budapest felirattal – legalább szépen karban van tartva, ahogy a sírok is (ezekkel lelkes önkéntesek foglalkoznak) és úgy fest, hogy a Georgiai Történeti Társaság által kihelyezett, később sajnos vandalizmus áldozatává vált emléktáblát is pótolták már, hogy mindenkit emlékeztessen arra: itt egykoron magyarok éltek.
További képeket itt lehet nézegetni napjaink Budapestjéről (azaz leginkább a temetőről): Budapest, Georgia Facebook
kiemelt kép: jessica_m_pugh/flickr
