A népmesék (továbbiakban a mese szót népmese értelmében használjuk – a szerk.) ellen gyakran érvelnek azzal, hogy egy olyan normarendszerben születtek, olyan hierarchikus világot tükröznek, ahol a nők életének egyetlen értelme csak az lehet, hogy megmentsék, majd férjhez adják őket.
Tény és való, hogy az európai kultúrkör népmeséi egy patriarchális korban születtek, ugyanakkor szűkös és felszínes meseismeretre vall az az állítás, hogy a mesékben a nők passzív, megmentésre váró királylányok. Ismerünk ilyen mesehősöket is, ahogy a 21. század egyenjogúságra törekvésében is még léteznek ilyen nemi szerepek. De vannak olyan királylányok is, akik megmentik a saját férjüket, férfiruhába bújnak, vannak óriásölő Margaretek, akik gyakorlatilag végigküzdenek egy férfiakat is próbára tevő utat.
Mindig szeretem idehozni Hamupipőkét, aki szerintem a legvagányabb közismert mesehős, hiszen a tiltás és a veszélyes fenyegetettség ellenére is kiáll magáért, és eldönti, hogy elszökik a bálba.
Sokszor dolgozom ezzel a mesével, ha egy nőnek akár a felnövésben, akár a szerepeiből való kitörésben kell megtalálnia önmagát.
Valakitől azt hallottam, annyira félti a gyerekét a mesében lévő gonosztól, hogy inkább átírja a történetet.
A mesékben valóban sok durvaság van, de mindig azt kérdezem: az életben nincs? Szörnyű, hogy a mesék erőszakról, gyerekgyilkosságról, mérgezésről, forró vascipők lábra húzásáról, szemkivájásról szólnak, de az életünkben vajon nincs igazságtalanság, bántás, ok nélküli fájdalomokozás?
A mesék nem egy illúziót tárnak elénk, hanem képi nyelven azt mutatják meg, ami van. Mindegy, hogy mi éppen a díszlet, a mesék az emberi lélek szép és rút mélységeit tárják fel.
Ha azonban gyermekotthonba vagy bántalmazott nők közé megyünk, akkor oda nem viszünk olyan mesét, amelyben egy nőt például megütnek, mert ezeknél a célcsoportoknál egészen mást fog bekapcsolni egy ilyen történet, mint egy olyan körben, ahol senki sem sérült ettől a sebtől. Azt gondolom, nem kivenni kell a meséből, hogy a farkas megette Piroskát, hanem tudni azt, kinek, mikor és mit meséljünk. A világ mesekincse hatalmas. Előbb vegyük ki a világunkból az összes erőszakot, és akkor maguktól kikerülnek majd a népmesékből.
Kreil Melinda meseterapeuta
Ha valaki attól való félelmében, hogy egy mese túl ijesztő vagy erőszakos, kihagyja ezeket a részeket, azt fogja tapasztalni, hogy a gyerek a 12. másodpercben halálosan megunja, mert megérzi a hamisságot.
Amikor egy kisgyerek valamilyen durvaságot hall a mesében, akkor egyrészt az történik, hogy a saját sötét érzései, indulatai válnak expresszivé, átélhetővé a mesei képek segítségével anélkül, hogy a gyerek rossznak érezné magát szörnyűnek gondolt érzései miatt. Ilyenkor ő nem apára, hanem a mesében szereplő gyerek apjára haragudhat, így fel tudnak spontán dolgozódni azok az ösztönérzetek, amelyeket egy hároméves vagy egy hétéves kisgyerek, sőt gyakran még egy negyvenhét éves felnőtt sem tud verbalizálni. Másrészt mesehallgatás közben a tökéletesen működő fantáziánk olyan módon fogja a belső képeket elkészíteni, ami még elbírható a számunkra. Amikor azt mondom a gyerekemnek, hogy „levágták a fejét és az legurult a dombtetőről”, akkor nem tudja ezt elképzelni, mert még soha nem látott a valóságban olyan kivégzést, ahol a hóhér valakinek levágja a fejét. Azt viszont tudja, milyen, amikor kettévágunk egy paradicsomot. Így a kép elbírható lesz a számára. A gyerekek nem a gyilkosságot, az emberi élet kioltását látják a mesékben, hanem azt, hogy valaki, aki gonosz volt, kikerült a rendszerből, mert csak így állhat fel az új rend.
Ez a félelem talán abból is eredhet, hogy a népmeséket eredetileg felnőtteknek mesélték.
Igen, ezek alapvetően felnőtt körben elmondott történetek voltak, hiszen a mesekincs nagyon nagy része a felnőtté válás rítusát öleli fel. Mégis azzal, hogy olyan meséket olvasunk a gyerekeinknek, amelyeket régen felnőttek meséltek fiatal felnőtteknek, magocskákat ültetünk el bennük, hiszen a népmesék sok generáción keresztül csiszolódtak, kristályosodtak, így jó pár közösség hitelesítette a bennük foglaltakat. A mesék kipróbált tudást tartalmaznak élethelyzetekről, emberi érzésekről és a világról. Egy székely mesemondó, Szőts Boldizsár szavaival élve: „A népmese a szegény ember egyeteme”. Lehet, hogy a gyerekek a történetekből egyelőre csak a csodálatos fantáziavilágot látják, de a magocskák idővel beérnek. A mi agyunk ugyanis a történtekből való tanulásra van megalkotva. „Képzeld, amikor feljöttem a metróból, láttam egy kis törpét, akinek egy hermelin ült a karján” – mondom neked, te pedig nevetsz rajta, és lehet, hogy húsz év múlva rendezgeted a jegyzeteidet, és eszedbe jut ennek az interjúnak ez az abszurd pillanata. A képek és a hozzájuk kapcsolódó érzések nagyon sokáig előhívhatóak. A mesének nagyon fontos funkciója ez a raktárhatás.
Ezek szerint az életünket is alakíthatják a népmesék.
Boldizsár Ildikó mondta egyszer,
a mese képes harmadik szülővé válni.
Ha a legkisebb fiú, a Hamu Pista, akit mindenki csúfolt, végül elnyerte a királylány kezét, hátha én is meg tudom csinálni. De a mese adhat egy „ellenmintát” is: ha úgy csinálsz, mint a Holle anyó meséjében a Rest lány, és nem dolgozol, csak az aranyruhát szeretnéd, akkor helyette majd szurkot kapsz. Az álhősök útján a mesék megmutatják azt is, hogy nem muszáj végigmenned a próbákon, csak akkor olyan lesz az eredmény, amire nem számítottál. Akarod?
Pedig sokan hisszük azt, hogy a népmeséknek csak jó végük lehet.
A mesék nem a jó végről szólnak, hanem a világ egyensúlyba hozásáról. A világ két pólusa közötti egyensúly hozza létre a harmónia azon ritka pillanatait, amikor azt mondjuk, minden jó. De valójában ez a „jó” két átmenet közötti pillanatnyi megálló. A mesék erről a rendről tudnak. Ha ez megbomlik, például betegek leszünk, akkor minden más is változni kezd a rendszerben. A mese a helyrekerülésre rendezi be a végkifejletet, de közben nem tagadja le, hogy a helyrerendeződési folyamat menet közben egyáltalán nem jó, sőt, néha már a kiinduló pont sem tökéletes. „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány, aki az apjával élt, és olyan boldog volt, hogy elhatározta, ő bizony soha nem fog férjhez menni.” Ez most vajon harmónia vagy sem? Aztán eljutunk a lakodalomhoz, a királynak és a királynénak számos gyereke születik, majd megint megborul az egyensúly. A boldogan éltek, míg meg nem haltak után olyan meséket kell olvasni, ahol a lakodalom véget ér.
A mese képes harmadik szülővé válni (Fotó: AFP illusztráció)
Ám vannak olyan mesék is, amelyek rosszul végződnek, ilyen például ez az ördögmese:
A lány kalácsot süt, a macska körülötte sündörög. – Adjál nekem kalácsot, éhes vagyok! – mondja a macska. – Nem adok, takarodj! – üvölt rá a lány. Egyszer csak zörget az ördög az ablakon, és azt mondja: – Szép lány vagy, elviszlek téged. A lány pedig fél és zokog, s kérdezi a macskát, mit csináljon. A macska erre azt mondja: – Te nem adtál kalácsot, én nem adok tanácsot. Azzal az ördög fogja a lányt, és leviszi a pokolba.
Nagyon sok mese azt mutatja meg, mi nem történt meg ahhoz, hogy rendben álljanak föl a dolgok, miután megbomlott az egyensúly. Rávilágít azokra a pontokra, amelyek fordulópontok lehettek volna, ha hajlandóak vagyunk a felhívásra reagálni. Ha megetetjük a macskát, lehet, hogy az ördöggel is szót értettünk volna. Vagy ott van például az Ördög helyettese című mese, amelyben az ördög megbíz egy öregasszonyt, hogy rontsa el egy fiatal pár boldogságát, és végül sikerrel jár. A nem kommunikálás, az érzelmek meg nem beszélése, a fejben zajló hiedelmek le nem ellenőrzése azzal jár, hogy a szereplők éjszaka az ágyban késsel meggyilkolják egymást. Kényelmes elgondolás, hogy a mesékben minden szép és jó.
A személyes életesemények mitikus feldolgozásának gyakorlatán alapuló metamorphoses meseterápiás módszer kidolgozója Dr. Boldizsár Ildikó író, mesekutató és tanár, aki azt vallja, a mese nemcsak választ ad személyes kérdéseinkre, de képes megszüntetni a problémákból keletkező káoszt, és helyére állítani a rendet. Melinda 2015 óta tart egyéni terápiás és önismeret-fejlesztő üléseket, valamin csoportfoglalkozásokat, Belső kert nevű szakmai oldalán rendszeresen közzétesz olyan meséket is, amelyek rezonálnak legtöbbünk érzéseire a jelen helyzetben, és amelyek nyomán tudunk szólni egymáshoz.
Kereshetünk egy adott problémánkra mesét?
A meseterápiában nem problémára keresünk mesét, mint sebre sebtapaszt, hanem a kliens történetének mintázatát találkoztatjuk egy hasonló mintázatú mesével. A kliens belép ebbe a történetbe valahol (jellemzően azon a mesei helyszínen, ami érzékletes képi leírása annak a lelkiállapotnak, amiben van), és megfigyeljük, hogy került ide, mi hiányzik a továbblépéshez, ehhez referenciának a történetet használjuk.
Mit mond erről a mese? És mit jelent ez számodra? Nem a mese önmagában, hanem az hat ránk gyógyítóan, ha megérint bennünket egy történet, összetalálkoznak a belső aktuális érzéseink a történet képei kiváltotta érzésekkel, és valamiképp reményt kapunk, hogy nehéz helyzetünkből, csakúgy, mint a mesehős, mi is kikeveredhetünk. Persze, ezért tenni is kell valamit. Problémára tehát nincs mesepirula, személyes és népmesei történetek vannak, amelyek találkoznak, és ez a találkozás hatással van ránk, ha pedig egy irányított folyamatban történik mindez, akkor pontosan tudjuk, hogy ezekkel a hatásokkal hova szeretnénk jutni, mit szeretnénk változtatni. A terápiás folyamat és benne a mesék bölcsessége ehhez nyújt támogatást.
Mi mutatja meg a számunkra, hogy dolgunk van egy történettel?
A belső rezdüléseink. Egy elszoruló torok, egy sóhaj, egy megremegés, hogy nem tudunk szabadulni egy képtől, egy kép kiváltotta érzéstől. Mi magunk, a testi érzeteink, érzéseink jelzik, hogy itt valami van, ez nekem jelent valamit, ezzel dogom van.
Leszállt az este, már csak a hold világított, mikor a legény egy sűrű erdőhöz ért. Betért az ösvényre, ment, mendegélt, fekete éjszaka lett, lábai kidőlt fatörzsekbe akadtak, botladozott, fázott, éhes volt és félt. Nem találta a kivezető utat, nem tudta, merre menjen…”.
Ha ezt elmesélem neked, érezheted, hogy valami behúz, összeszorul a gyomrod, a torkod. Ha célzottan dolgozunk a mesével, és előjön egy érzés, akkor ott megállunk. Megkérdezem, mikor éreztél hasonlót a te életedben, amire te azt válaszolod, amikor reggelente be kell mennem a munkahelyemre. Ki űzött be téged az erdőbe, miért nem találsz ott segítséget? Mitől érzed, hogy nem tudsz onnan kiszabadulni? A mesék tükörfunkciója azt jelenti, hogy sokkal könnyebben beszélünk magunkról egy meseszereplő mögé bújva, például könnyen kijelentjük, mekkora hülye liba Hófehérke, amiért harmadszor is beengedte a gonosz mostohát az ajtón. Ez a távolítás, amit a történet megenged, jó időzítéssel egyfajta közelítéssé válhat, amikor már magamról is azt tudom mondani, igen, én is beengedtem többször is azt, akiről tudtam, hogy bántani fog. Ha pedig Hófehérke a tetszhalott állapotából felébredt, akkor nekem is sikerülhet, ha megtalálom odabent hozzá a királyfit.
Erre mondják, hogy minden meseszereplő a tudatunk része, ezért is félreértés külső megmentőre várni.
Hogy honnét erednek a mesék, arról sok elmélet létezik, az egyik szerint az álmok és a mesék gyökere közös. Jung, aki nagyon sokat foglalkozott a mesékkel, azt mondta,
a mesék is a lélek nyelvén szólnak.
Lehet, hogy nekem ma már senki nem mondja, ne menjek a bálba, csak én mondom magamnak, vagy saját magamat mérgezem az almával. De ha ez így van, akkor a megmentő is én leszek. Ha jól tartottam a törpéket, főztem és mostam rájuk, akkor biztosan odaadnak majd a királyfinak. Ha nem, akkor vissza kell mennem a házikóba, mert lesz ott még dolgom. Ez is jól mutatja, hogy egy mesével csak spirálisan lehet dolgozni, sokszor ugyanoda térünk vissza, ahol már jártunk, csak már egy másik állapotunkban. Fodor Ákos ezt így fogalmazta meg:
„A történet zárt vonalú, s bármily tág: kör, akár az élet. Mitől függ: víg? vagy szomorú? Hogy hol kezded, és meddig meséled.”
Az életben is ciklusokat járunk meg, remélhetőleg egy felfelé tartó spirálon. A meséknek is van egy ismétlődése: megpróbálja az első, a második, majd a harmadik testvérnek sikerül. A mesék azt is kódolják bennünk, hogy hibázhatsz, letérhetsz az útról, semmi baj. Kimaradsz egy körből, és újrakezded.
A népmesék életmentőek lehetnek a krízis idején
Boldizsár Ildikó azt mondja, minden élethelyzetnek van egy mesei párja. Ezek alapján a koronavírus-válságra is találhatunk mesét? Milyen rend borult fel, és hogyan állítható vissza a harmónia?
Ez a helyzet mindenki életébe mást hozott, de a válság, a krízis mindig előkészíti a változást, és sok függ attól, milyen állapotban vagyunk: tudunk-e ezzel élni, vagy a krízis ránk telepszik és megtörünk. Vannak olyan klienseim, akik kivirágoztak, ugyanis a krízis segített nekik megtapasztalni azt, amire már régóta vágytak, mégsem merték megtenni.
Ha sok mindent gyűjtöttünk össze a tarisznyánkba, a válság kinccsé válhat, ha viszont nem, kiszolgáltatottságba zuhanhatunk. Ugyanakkor a koronavírus-helyzetben vannak közös pontok – így a félelem, a bizonytalanság, a talajvesztettség, az anyagi és létfenntartási gondok és az összes szorongás, amit ilyen helyzetben az ember érez, mióta a világ a világ. A mesék emberi történetek, márpedig amióta ember él a földön, hasonló történetek esnek meg vele és hasonló érzéseket érez, csak a díszlet változik. Ez a helyzet olyan most, mint amikor a sárkány elviszi az égről a napot. Eddig minden reggel sütött a nap, most meg nem tudhatjuk, mikor fog. Csak egy napra vitte el? Egyszer majd visszaadja? El kell érte menni, vagy majd felfedezik a vakcinát, és ezzel legyőzzük a sárkányt? Mi is sötétségben élünk most, mint az ország lakói, ahonnan a sárkány elrabolta a napot.
Mi kell ahhoz, hogy a nap visszakerüljön az égre?
Tudni kell róla, hogy nap nélkül hosszú távon nincs élet. Ne szokjuk meg a sötétséget! Van olyan mese, ahol háromezer éve éltek az emberek fény nélkül. Hirdessük ki, hogy megadunk bármit annak, aki visszahozza a napot, de csak azt ajánljuk fel, amiről le tudunk mondani, ami nagyon nagy kincs ugyan, de nem az életünket és a lelkünket kívánja. Ha lesznek érte bátor jelentkezők – akár kintre, akár bentre fordítjuk ezt a történetet –, akkor adjuk meg neki a pénzt, paripát, fegyvert, hogy meglegyen minden eszköze, de amikor elindul, hagyjuk a maga útján cselekedni. Akkor jó eséllyel eljut majd az égig érő fa tetején a 77. levélre, a 33. birodalomba, ahol megküzd a sárkánnyal. Jó, ha tudjuk, hogy a változáshoz erőforrások, áldozatok kellenek és cselekvés.
Személy szerint remélem, hogy a végén majd kiderül, mégsem tudunk magányos farkasként, elszigetelődve létezni egymástól, és a rohanásnál sokkal fontosabbá válik, hogy szóljunk egymáshoz, megfogjuk egymás kezét.
Szeretném azt hinni, hogy a válság elhozza újra emberi létezésünk legfőbb alapját, azt, hogy szükségünk van a másik emberre. Mondj egy olyan mesét, ami arról szól, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hős egyedül a világ ellen, mindenkit legyőzött, s boldogan élt egyedül, amíg meg nem halt! Nincs ilyen mese.
