Az adományozás kultúrája Magyarországon

Kommunikáció szakos voltál a Corvinuson, riporternek tanultál egy magániskolában, mesterképzésre az ELTE Interkulturális- és Pszichológia szakára jártál. Hogy kerültél mégis a civil szektorba, és kezdtél adományszervezéssel foglalkozni?

A riportersulin keresztül jutottam el a Kompánia Alapítvány Tanodájába, ahol gyerekeknek tartottam médiaklubot. Izgalmas feladat volt, mert az egyetemen sokat tanultam a különböző kisebbségi csoportokról és kultúrákról. Így indult el a civilkedésem. Nagyon szeretek ezekkel a gyerekekkel lenni, mindig azt mondom, a lelkem félig cigány. Annyira őszinte közeg ez, hogy úgy éreztem már akkor is, ebben otthon vagyok, és minden percnek van értelme, amit csinálok. Ahogy telt-múlt az idő, egyre nagyobb óraszámban kezdtem el dolgozni, mentorkodtam, nagyobb felelősségem lett, többet voltam a gyerekekkel is.

Mivel foglalkozik az alapítvány?

A Kompániánál azért dolgozunk, hogy a hátrányos helyzetű, 10-24 éves korosztályú gyerekek, fiatalok megtalálják az útjukat, úgy, hogy ezért ők maguk is tesznek. Az alapítvány két csepeli telephelyéből az egyik a Tanoda, ahol a tanulástámogatás van a fókuszban, a másik pedig az Alter, ahol szenvedélybeteg vagy a szerhasználat veszélyének kitett, 12 éven felüli fiatalokkal foglalkozunk, ez inkább egy prevenciós, alacsony küszöbű szolgáltatás. Azt gondoljuk, hogy a hátrányos helyzetű fiatalok ügye az egész társadalom ügye, már csak azért is, mert az államnak sokkal többe fognak kerülni ezek a gyerekek, ha egyszer büntetés-végrehajtásba kerülnek vagy munkanélküliek lesznek.

Sokan olyan családból jönnek, ahol soha nem volt érték a tanulás, így fontos, hogy ezt egyáltalán megértsék (Fotó: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu)

Az egyik kereskedelmi csatornánál is fényes karrier állhatott volna előtted, miért döntöttél mégis, hogy itt maradsz?

Nyíregyházi vagyok, mondhatni a sötét keletről származom, de nagyon érdekes megtapasztalás volt, hogy Budapesten szembesültem először azzal, milyen körülmények között élnek emberek és milyen társadalmi problémákkal küzdenek. Nyíregyházán sikerült egy olyan középosztálybeli burokban felnőni, amin keresztül ezt nem láttam, pedig ott aztán tényleg van nyomor. Az ELTE-n dolgozó tanárok, kutatók megint csak egy egészen más világot nyitottak ki nekem, amiben addig éltem, sokat tanultam az elfogadásról, az előítéleteinkről, arról, hogy milyen diszkrimináció van itthon a cigánykérdésben. Azt éreztem, ez az a probléma, ami mellett nem tudok elmenni, muszáj tennem valamit. Az évek során kialakult, hogy alapvetően vezető egyéniség vagyok, kell a feladat, a hosszú távú cél, a stratégiai gondolkodás, vagyis nekem nem elég, hogy elmegyek önkénteskedni egy hónapban egyszer. Persze erre is nagy szükség van, de nem ebben láttam magam hosszú távon. Másrészt megismertem azt is, hogy működik egy for-profit vállalat, ami engem nagyon kivetett magából. Embertelenséget, személytelenséget tapasztaltam, egy olyan világot, ahol csak a számok uralkodnak. Nem állítom, hogy minden vállalat így működik, de gyakori, hogy az viszi sikerre a céget, ha megtalálják azokat az embereket, akik robot üzemmódban tudják hajtani a célokat. Nekem viszont az a fontos, hogy megtaláljam az ügyet, amiért dolgozni tudok, és ez azt is jelenti, hogy nem tudnék minden társadalmi ügyért ilyen lelkesen dolgozni, nem minden tud ennyire megmozgatni.

Bár maradtál a Kompániánál, mi lett ez az ügy?

Félállásban kezdtem el dolgozni a Kompániánál, emellé kerestem egy másik félállást. Így akadtam rá a NIOK Alapítványra, itt tanultam bele az adományszervezésbe. Ők üzemeltetik az ajdukössze.hu-t, rengeteg képzést, tanácsadást tartanak, náluk a civilségnek kifejezetten a fundraising, adománygyűjtői vetülete volt előtérben. A Kompániában is aztán úgy alakult, hogy ezzel, illetve a kommunikációval kezdtem foglalkozni, és nem a gyerekekkel. 9 hónap spanyolországi önkénteskedés után a NIOK-nál kommunikációs vezető lettem főállásban, mellette továbbra is vállaltam a Kompánia kommunikációs és fundraising tevékenységét. Később eljöttem a NIOK-tól, és 2019 februárjában kezdtem el a Hősök Tere Alapítványnál dolgozni kommunikációs munkatársként. A Hősök Terénél a fő cél, hogy megtanítsuk az embereknek, hogy ne legyenek közönyösek, előítéletesek, ehhez nyújtunk kutatás- és élményalapú képzéseket pedagógusoknak, iskolai programokat, vállalati tréningeket. Két társammal pedig csináltunk egy nonprofit kft.-t is, az Absolute Givinget, amelynek a célja az adományozói kultúra fejlesztése itthon. Az adományozási piac minden szereplőjét fejlesztjük, a civilszervezeteket, a vállalatokat, a gazdag embereket (mi úgy hívjuk, a major donorokat, akik magánszemélyként adnak nagy adományt), illetve a celebeket, hírességeket. Huszonkilenc évesen azt mondhatom, tudom, honnan szeretnék nyugdíjba menni.

Miért szorulnak fejlesztésre?

Bár azt látjuk, hogy egyre ügyesebbek a civilek, a szervezetek adománygyűjtése még mindig egymást támogató tevékenység, mintsem verseny, mert annyira gyenge az adományozás kultúrája. A vállalatoknál pedig általában nincs ezzel kapcsolatban kialakult stratégia, de szinte biztosan nincsenek a hazai viszonyokhoz igazítva. Vagy van egy lelkes személy, akit jobb esetben CSR-munkatársnak hívnak, rosszabb esetben ő a kommunikációs, aki megkapta ezt a feladatot. Ha ő elég lelkes, akkor valami jót csinál a cég, ha nem, akkor nem történik semmi. Gyakori, hogy a multiknál az anyavállalatnak van egyfajta policyje arra, hogy mit kell csinálni, ezt valaki koordinálja, és kipipálják az év végén. Pedig sokkal többet ki lehetne hozni az adományozásból, ami nemcsak a civileknek, de a cégeknek is jó lenne. Viszonylag sok sztárral is dolgoztunk már együtt, annak idején a NIOK-nál. Náluk azt tapasztaltam, hogy nagyon el vannak havazva, sok megkeresésük van, és csak az időzítésen múlik, hogy kiállnak-e egy ügy mellett, vagyis semmi koncepció nincs mögötte.

Ujvári Panna (Fotó: magánarchívum)

Hogy állunk társadalmilag az adományozás kultúrájával, mi a helyzet itthon más országokhoz képest?

Nézzük például Amerikát. Ott megszületik egy gyerek mondjuk egy alsó-középosztálybeli családban, és az élet velejárója, hogy adományoznak, jótékonykodnak. Amerikában az is teljesen evidens, hogy különböző politikai pártok a kampányukhoz pénzt gyűjtenek nemcsak a nagy cégektől, hanem konkrétan bekopogtatnak, és összegyűjtik a 20-30 dollárokat az emberektől. Maga a tevékenység, hogy pénzt kérnek egy jó dologra, ott teljesen hétköznapi, és valamiféle elvárás is, hogy legyen egy ügy, amit évente egyszer vagy havonta valamennyivel támogatnak az emberek. Itthon a civil szektor úgy működött, hogy állami forrásokból táplálkozott. Nagyon sok pályázat volt, amiből a civilek el tudták magukat tartani. Legalább 60 ezer civil szervezet van ma Magyarországon bejegyezve, ebben benne van a bélyeggyűjtő társaság, de a Bátor Tábor vagy a Vöröskereszt típusú szervezetek is. Az állami működtetés, fenntartás, a pályázati rendszer a kétezres évek, és főleg a 2008-as gazdasági válság idején erősen megcsappant, és elindult egy olyan irányba, hogy egyre kevesebb ilyen típusú forrás van – főleg ami az állami vagy önkormányzati támogatást illeti, és nem EU-s forrás továbbosztása. A civileknek tehát el kellett kezdeni gondolkodni azon, honnan lesz pénzük. Ma már látszik, hogy egyre ügyesebbek a civilek, legalábbis Budapesten, egyre több olyan típusú szervezet van, aki támogatja őket ebben. Mégis, ha valaki megkérdezi, tudnék-e neki fundraisert mondani, nagyjából az összeset fel tudom sorolni, aki ténylegesen ezzel foglalkozik évek óta. Ez még nagyon szűk piac. Van néhány nagy szervezet, akik sok embert elérnek, ilyen például a Máltai Szeretetszolgálat vagy a Vöröskereszt (akik egyébként rengeteg állami forrásból gazdálkodnak), ez kiegészül egy Bátor Táborral, ami magánkezdeményezés vagy egy Élelmiszerbankkal, de kevés az országosan ismert szervezet. És a tudásunk is kevés a civilekről. 

Egy olyan civil szervezet például, amiről oknyomozó újságírók kiderítették – és be is számoltak róla -, hogy nem megfelelően használja fel a forrásait, mai napig gyűjtheti az adó 1%-os felajánlásokat és rendszeresen a top 10 szervezet között van.

Érdekes, pedig azt gondolnám, kevés az emberek bizalma a civil szervezetekben. 

Nem sok ilyen esetről hallanak az emberek, mint amilyen az említett szervezet esete, de valóban van egyfajta bizalmatlanság. Az első, amivel találkozik az ember adománykérés, pénzkérés címszó alatt, az a hajléktalan ember az utcán. Nagyon sokan ezzel azonosítják az adománykérést, és ha valakinek volt ott egy rossz élménye, például szendvicset vett, de a hajléktalan visszautasította, az bizalmatlan lesz a civilek iránt is, pedig a hajléktalan emberek helyzete teljesen más kérdéskör, mint a civil szervezetek adománygyűjtése. Érdekes, hogy a kormány civilellenes hozzáállása és kommunikációja valahol meg is erősítette a civileket, mert rákényszerültek arra, hogy többet, transzparensebben és érthetőbben kommunikáljanak az emberek felé. Kaptak egy rossz reklámot, de a fény mégiscsak rájuk vetült, így sokkal több emberhez jutottak el, akik pedig támogatták a civileket, még jobban megerősödtek abban, hogy segíteni kell nekik, mert különben más nem fog. A krízis jó kommunikációs alap, ez a Covid alatt is kiderült.

A járvány alatt mennyire nőtt vagy csökkent az emberek adományozó kedve?

Tavasszal abszolút azt láttuk, hogy megugrott. Úgy tűnt, sokkal könnyebb adományt gyűjteni, kommunikációt folytatni a szervezeteknek. A Hősök Terénél azért kerültünk nehéz helyzetbe, mert a vállalati tréningjeink képezik a bevételeinknek nagy részét, és mivel állami pénzre nem pályázunk, pályázati forrásaink sem nagyon vannak. Ezért ez abszolút patthelyzet volt, és nem lehetett szépíteni a dolgon: ha te nem segítesz, mi nem tudjuk tovább csinálni. Ezt az üzenetet még úgy is értették az emberek, hogy egyébként a Hősök Tere missziója nehezebben kommunikálható cél, mint például a beteg gyerekeknek vagy az állatoknak való segítség. A magánszemélyeknél és a vállalatoknál is sok esetben kinyitott lehetőséget, vagy maguktól jöttek partnerek, és megkérdezték, tudnak-e segíteni. Én a pozitív oldalát láttam a helyzetnek, de azt gondolom, kicsit félrevisz, ha az átlagember azt látja, krízishelyzetben kell adományozni.

Mert elviheti az embert abba az irányba, hogy csak akkor kell segíteni, ha baj van?

Vagy ha csak ilyen helyzetekben találkozik az adománykérésekkel, mert korábban nem volt ennyire erős ez a hang. A média részéről is sokkal nagyobb érdeklődés volt a szegények és a hátrányos helyzetűekkel foglalkozó szervezetek iránt. Az egyik vidéki hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó szervezet vezetője is azt mondta, amikor a tizedik újságíró is írni akart arról, hogyan nem segíti az állam ezeket a gyerekeket a Covid alatt, hogy ezt nem lehet már, mert ez nem tükrözi a valóságot. A mélyszegénységben, vidéki kistelepüléseken élő emberek eddig is ilyen körülmények között, eddig is vályogházban, fűtés, víz és áram nélkül éltek, közmunkára jártak, feketén keresték a pénzt. Nem őket teszi tönkre a járvány elsősorban, hanem azt az alsó középosztálybeli családot, aki most veszítette el a fix bevételét, amiből eddig, ha nehezen is, de hónapról hónapra kijött, és most hirtelen az van, hogy a gyerek azért nem jár iskolába, mert nem tudtak cipőt venni a lábára, amibe elmehetne. Azt érzem, nem helyes folyamatosan azt keresni, hol tudjuk a kormányt szidni, hogy mit nem tesz a nehéz sorsúakért, mert ez nem a valós képet festi le. A valós kép az, hogy ezeken a településeken a rendszerváltás óta így élnek az emberek, és még egy kormány sem oldotta meg a helyzetüket. Nem helyes út, hogy a Covidot annak bemutatására próbáljuk használni, hogyan élnek ezek az emberek. Ebben nagyon nagy a felelőssége a médiának.

Ujvári Panna (Fotó: magánarchívum)

A Hősök Tere bemutatkozásában írjátok, hogy az emberek 81 százaléka tartja magát segítőkésznek, miközben 84 százalék állítja, biztosan nem segítenének neki, ha szüksége lenne rá. Mást gondolunk magunkról, mint ahogyan cselekszünk. Szerinted ez a közöny miből táplálkozik?

Ez nagyon privát vélemény lesz, mert nem vagyok ennek szakértője se pszichológiai, se szociológiai szempontból, de azt látom, hogy a magyar társadalmat nagyon hosszú távú történelmi kontextusban kell szemlélni. Ha végigvesszük azt, hogy a törökök hadjárata óta mi történt a társadalommal, akkor könnyen eljutunk odáig, hogy a rendszerváltásig folyamatosan leuralt nép voltunk. Még a legnagyobb vezetők sem voltak igazán vezetők, mert nekik is megmondta egy nagyobb valaki, hogy mit csináljanak. Ezt csodálatosan megkoronázta a szocializmus, ami végképp teljesen bekertezte az országot, a lehetőségeket, ott aztán rend és fegyelem volt. Senki nem gondolkodhatott abban, hogy szabadság, egyenlőség, mindenki tette a dolgát. Azt gondolom, azért is mondják a hozzáértők, hogy az Y generáció már nagyon más, mint az eddigiek és keresi az ügyet, a helyzeteket, és társadalmi problémákat, amiken változtatni lehet, mert ez az első olyan generáció, amely semmilyen szinten nem abba született, hogy a saját házad táján söprögess, azon kívül ne nézz, viszont azt tartsd rendben és legyen minden király. Ez a közöny a szocializmusban teremtődött meg, mert nem volt feladatod és érdeked mások problémájával foglalkozni. Ezt örökítettük tovább. Ha úgy éljük az életünket, hogy nem foglalkozunk másokkal, akkor kritikusabb helyzetekbe, mint például, hogy valaki elesett az utcán, még nehezebb beleállni, mert félünk, vagy mert inkább rohanunk tovább. 

Mik ezek a rejtett mechanizmusok, amik meggátolnak abban, hogy segítsünk?

Időnyomás, reflektorhatás, vagyis az a félelem, hogy ha segítek, akkor mindenki engem néz, ez mennyire ciki. Tegyük fel, hogy valaki fekszik a földön a Nyugatinál, és az a csoportnorma, hogy szó szerint átlépünk rajta. Ezt a normát megtörni azért nehéz, mert félünk, mit szólnak majd a többiek, vagy azt feltételezzük, ha elmennek mellette, akkor az rendben van, mert biztos csak részeg vagy hajléktalan. Pedig ha odamész, nemhogy nem leszel ciki, de egyből ott terem öt másik ember is segíteni, és te lehetsz a menő, a hétköznapi hős.

És egyébként is, mi van, ha részeg?

Pontosan. Ha részeg vagy hajléktalan, akkor már nem is kell segíteni neki? Itt általában belépnek a sztereotípiáink, amik amúgy nem feleslegesek, azért vannak, hogy eligazodhassunk a világban, különben minden ismeretlen lenne és folyton új döntéseket kellene hoznunk. Viszont az előítélet már arról szól, hogy bennem a helyzet kivált egy érzést, amiért máshogy, rosszul vagy nem cselekszem, ami adott esetben diszkriminációvá fajul. Ezeknek a mechanizmusoknak a tudatosításában sokat segíthet a Hősök Tere Holnap Hősei társasjátéka is. Különböző szituációkat tartalmaznak a kártyák, és a csapatnak kell megoldani ezeket. Vannak nehezítő, negatív és könnyítő, pozitív kártyák, amelyek előre viszik a szituáció megoldását. A negatív kártyákon olyan fogalmak szerepelnek, mint például csoportnorma, reflektorhatás, időnyomás, a felelősség megosztása, minden, ami ezekben a helyzetekben minket befolyásolni tudnak. A társasnak van egy mélyebb feldolgozós verziója is, amit baráti vagy családi körben, vagy akár egy osztályteremben lehet játszani. Ez is egy célunk, hogy a játékon keresztül érzékenyítsük a fiatalokat.

A segítségadás módjai is lehetnek nagyon előítéletesek, mondjuk, amikor úgy adunk egy hajléktalannak pénzt, hogy „tessék, itt van egy ötszázas, arra költsd, amire én mondom”.

Nagyon nehéz belehelyezkedni a nehéz emberi sorsokba, még akkor is, ha jó szándékú vagy. Elképzelésünk sincs, milyen úgy felnőni, hogy azt láttad, a szüleid sose dolgoztak fizetésért, viszont mindig van rengeteg éhes gyerek, és bárhova mész, téged onnan elkergetnek, diszkriminálnak. 

Abban van a lehetőség, ha hosszú távon, a gyerekeken keresztül változtatjuk ezt meg, mind a kisebbségi oldalon, lehetőséget nyújtva nekik, mind a többségi társadalomban, hogy legyen nagyobb nyitottság és elfogadás. De ez nem megy azonnal. Több tíz éves küzdelem árán lehet csak megvalósítani.

Kapcsolódó cikkeink

• „Így neveztek el minket a helyiek Éjszakai angyaloknak” – interjú a Fóti Angyal Csapat alapítójával
• Filantrópok reflektorfényben: az 5 legadakozóbb sztár
• Ontják az élelmiszer-felajánlásokat a nagy cégek az egészségügyi dolgozóknak