Ha máskor nem, de iskolás osztálykirándulásokon biztos mindenki járt skanzenben vagy tájházban. Kevesen lehetnek, akiket valamilyen szinten nem fogott meg ezen épületek egyszerű szépsége. Kicsi vagy annyira nem is kicsi településeken napjainkban is ezres nagyságrendben találhatóak düledező, lakatlan vagy hamarosan lakatlanná váló parasztházak, amik felújítással, hozzáértő átépítéssel a falu díszei lehetnének. (Nem is feltétlenül múzeumi épület, hanem akár lakóház formájában.)
Rácz Miklós régész, műemlékvédelmi szakember tökéletesen tisztában van ezzel. Szülővárosa, Tiszaföldvár egyik különleges, archaikus építészeti megoldásokat felvonultató parasztházát ő mentette meg az enyészettől. Teljesen önerőből, „zöldfülű” egyetemistaként vágott bele az akkor még finoman szólva is heroikusnak tűnő feladatba.
„A kőműves rámutatott egy alacsonyabban fekvő kertrészre, és közölte, hogy oda tudná bedózerolni.”
Az alföldi parasztház megújulásának története a kétezres évek elején kezdődött. „Akkor egyetemista voltam, párhuzamosan tanultam építészetet és régészetet – meséli Miklós. – Sok időt töltöttem Tiszaföldváron, ott születtem, a nagymamám ott lakott. Egy séta alkalmával fedeztem fel a házat a település legszélén, egy félreeső utcában. Rögtön feltűnt, hogy – ellentétben a többi hasonló korú házzal – egyáltalán nincs átépítve. Mellbevágó volt: nádtető, a faragott díszű tornác, deszkából készült oromfal, amit vasból készült, kézzel kovácsolt rögzítők tartottak. A legkülönlegesebb mégis a szabadkémény volt: ez egy nagyon archaikus építészeti megoldás, és én nem tudtam másik házról a megyében, ahol még megmaradt ilyen. Viszont az is látszott, hogy az épület (ami a végső alakját az 1890-es években nyerhette el) borzalmas állapotban van. A tető nagy része tönkrement, ezért a falak áztak, nagyon rosszul néztek ki.”
Miklós (talán naivnak mondható) lelkesedéssel úgy gondolta, hogy felhívja a „helyi erők” figyelmét a házra, így sikerül majd megóvni azt. Hamar kiderült, hogy a tiszaföldvári múzeum már felfigyelt rá, szeretett volna tájházat csinálni belőle, hiszen ilyen jellegű múzeumi épület akkor nem volt sem Tiszaföldváron, sem máshol a környéken, de az ötlet pénz és befolyás hiányában nagyon hamar elhalt. Annyi történt csupán, hogy azelőtt már egy rövid időre helyi védettséget kapott a szabadkéményes házikó, de mivel az állaga egyre csak romlott, ezen státuszát pár év múlva törölték. Az önkormányzat anyagiak hiányában szintén nem támogatta a ház megóvására irányuló tervet. Miklós a huszonévesek lelkesedésével levelet írt különféle környékbeli cégeknek, hogy szponzorálják az ötletet. „Ez elég nagy naivitás volt akkor a részemről, minden ismeretség nélkül. Válaszlevelet sem kaptam sehonnan.”
Végül rövid nyomozás után kiderült, hogy a ház utolsó lakója, egy idős asszony, pár éve hunyt el az öregek otthonában, a nem helyben lakó két tulajdonos pedig nem talált vevőt a házra, csak nyűgnek érezték az örökségként hozzájuk került, ekkor már rémisztő állapotú épületet. Miklós ezen a ponton döntött úgy, hogy ha más nem, akkor ő kézbe veszi az ügyet. „Ekkor hívtam fel a tulajdonosokat, mondtam, hogy megvenném. Egyrészt, mert meg akartam menteni, másrészt azért, mert a nagymamám házát a család ekkorra eladta, én meg nagyon szerettem volna egy helyet, ami által továbbra is Tiszaföldvárhoz kötődhetek.” Nem meglepő fordulatként az örökösök „bagóért” lemondtak a számukra csak terhet jelentő „viskóról”, így egy egyetemista félretett pénze is elég volt a tulajdonosváltáshoz. De ez csak az első lépés volt, hiszen az épület állapotára talán az ijesztő jelző illett volna legjobban. „A szabadkémény, ami az egész legfőbb értékét jelentette, ekkorra teljesen beomlott, egy téglákkal megspékelt kormos sárkupac volt a konyha közepén. A nádtető jelentős része tönkrement, a tetőfedés a ház nagy részén hiányzott, a falak át voltak ázva, több helyen leszakadt a mennyezet, a maradványai a gerendák közül lógtak le.”
A ház olyan gazdához került, aki felismerte az értékeit, és megvolt benne az akarat ezeknek a megóvására, viszont hirtelen kellett hatékony lépéseket tenni. A ház állapota miatt ehhez nagyon nehéz volt bármilyen jó fogódzót találni, a tudás és tapasztalat akkor még hiányzott a munkálatokhoz, így a kezdet nehézre és döcögősre sikerült. „Az első évek vargabetűkkel, felesleges kitérőkkel, sokszor sikertelen próbálkozásokkal teltek. Nem rendelkeztem helyismerettel, nem tudtam, kik azok a szakemberek, akikre lehet számítani. Igazából tiszta és világos elképzelésem sem volt, hogyan kellene hozzáfogni az egészhez. Első körben hívtam egy kőművest, hogy segítsen kijavítani a falakat. Ő kijött, körbejárta a házat, rámutatott az udvar egy mélyebben fekvő részére, hogy oda be lehetne dózerolni az egészet, és építeni helyette egy új házat.”
Régen egy parasztház építésében az egész rokonság részt vett, nyolcvan feletti emberek mondták el, mit és hogyan csináltak annak idején (Fotó: Rácz Miklós)
„A helyi idősek elmesélték, hogyan építkeztek annak idején.”
Az újjáépítéssel kapcsolatban szkeptikus szakember információforrásként mégiscsak hasznosnak bizonyult. „Megfogadtam a tanácsát, hogy először vályogot kellene csinálni ahhoz, hogy újraépítsem a falakat. Megnevezett egy helyi embert is, aki még értett a vályogvetéshez. Felkerestem ezt a férfit, aki elvállalta a munkát.” A ház felújítása ebben a szakaszban részben egyet jelentett újabb és újabb helybeliek megismerésével. Idős emberek, akik még emlékeztek az egykori hagyományos építkezésekre, szívesen meséltek, megosztották tudásukat Miklóssal. „Többen visszautasították, de aztán valaki ajánlott egy kőművest, aki a következő évben, amikor kész volt a vályog, elvállalta a munkát. Mondták, hogy ő hatvan feletti, és nem riad vissza a régi épületektől. Valóban elvállalta, és mindent elmondott a régi házakról, amit tudott. Szalmát, agyagot, szerszámokat és mindenféle egyéb dolgot be kellett szereznem például a vályogtéglákhoz és a tapasztáshoz, egyre több emberrel kerültem kapcsolatba, barátságba, akiktől rengeteg információt és segítséget kaptam. Régen egy parasztház építésében az egész rokonság részt vett, nyolcvan feletti emberek mondták el, mit és hogyan csináltak annak idején. Ez jelentette azt a tudást, ami alapján dolgozni tudtam. Szerettem volna hagyományos technikákat használni. Az oromzaton például eredetileg kovácsoltvas szögek voltak, úgy éreztem, hogy ha lehet, ezt is hasonlóan kellene pótolni, hiszen még a szögfejek is másmilyenek, egy új, gyári sorozatgyártott szög nagyon nem mutatott volna jól. Ezt régen főleg ügyes kezű cigány kovácsok csinálták. A helyi kovács nem vállalta el, műemlékvédelmi kapcsolatok révén sikerült eltalálnom egy bakonyi kis faluban élő lakatoshoz, aki értett a kovácsoláshoz, ő csinált nekem ilyen szögeket.”
Mi fán terem a szabadkémény?
A szabadkémény, mint építészeti megoldás egykor az egész Kárpát-medencében elterjedt technológia volt a paraszti építkezések során, a nyugati határtól Erdélyig mindenütt alkalmazták. A lényegi elemét az jelenti, hogy a szobai kemence füstjét a konyha légterébe vezették, ott pedig szabad tűzön főztek. A füst egy felfelé szűkülő kürtőn keresztül jutott ki az épületből. A megoldás a XIX. századig volt általános, de helyenként, így Tiszaföldváron és környékén még a közelmúltig is gyakran használták. A szabadkémény készülhetett vesszőfonatból, amit kívülről betapasztottak, de (mint a tiszaföldvári ház esetében) gyakran téglából vagy vályogtéglából rakták, föléje pedig valamiféle „tetőcskét” emeltek az eső ellen.
A szájról szájra terjedő ismereteken túl a műszaki főiskolán elsajátított tudás szintén latba lett vetve. Miklós készített egy építészeti felmérést a házról, ami a felújítás alapját jelentette, hiszen nagyon sok mindent vissza kellett bontani. A következő évben megtörtént a bontás, és az udvaron gyülekező vályogtéglákból újjáépültek a falak, a fa tetőszerkezetet szintén kicserélték. Szigorúan hagyományos technológiával, családtagok, barátok és helyi érdeklődők segítségével. A nádtető menthetetlen állapotban volt, ezt teljesen le kellett szedni, a házra ideiglenes megoldásként hullámpala borítás került – hiszen valamivel meg kellett védeni az időjárás viszontagságaival szemben. Tiszaföldvár lakói pedig elkezdték „felfedezni maguknak” a „helyi értéket” képviselő épületet. „Amikor a külső falak felújítása elkészült, már álltak, akkor egyfajta szimpátia alakult ki helyben. Az emberek rácsodálkoztak, hogy itt valami elkészült, a ház érdeklődést keltett. Ismerősök révén időnként szerveztem látogatásokat, ilyenkor sokan eljöttek, láttam rajtuk, hogy lelkesek és érdeklődőek.”
Egyetemista mentette meg Földvár utolsó parasztházát (Fotó: Rácz Miklós)
De nem csak a tiszaföldváriak figyelme irányult a szabadkéményes parasztházra. Miklósnak (aki akkorra már a műemlékvédelemben dolgozott) idővel különböző „hivatalos helyekről” is sikerült támogatást szereznie. Ez azért is jelentett sokat, mert a munkálatok egy részét nem lehetett saját megtakarításból megfizetni. A kezdet ezen a téren sem volt egyszerű. „A kétezres évek közepétől elérhetőek voltak uniós források, de ezeket turisztikai fejlesztésekre írták ki. Ráadásul a támogatások jó részét kistelepülésekre szánták, Tiszaföldvár pedig »csak« szegény település, de lakosságszám alapján nem tartozik a kicsi kategóriába. Uniós támogatás így sajnos nem jött össze.”
Az első szakmai műhelyből érkező segítség nem csupán az anyagi forrással volt egyenlő. „A Falufejlesztési Társaság szakmai programot szervezett hagyományos építkezésekre. Ebbe több éven keresztül be tudtam kapcsolódni. Építészhallgatók, majd önkéntesek jöttek ennek révén, akik segítségemre voltak, és jó sokat haladtunk.” A két legnagyobb tétel, a parasztházak „védjegyének” számító nádtető és a szabadkémény felújítása azonban még hátra volt, ezek csak évekkel később kaphatták vissza „régi fényüket” a Népi Építészeti Program jóvoltából. „A pályázati lehetőség 50 százalékos támogatást nyújtott ezekre a nagyobb munkákra 2018-ban. Ennek segítségével az ideiglenes megoldásnak szánt hullámpalát ki tudtuk cserélni nádtetőre. De ebből a pénzből újult meg a szabadkémény, a padló és a tornác is.”
„Ezekbe a házakba belesűrűsödik a táj és az ember viszonya.”
Miklósnak kezdetektől terve volt, hogy műemléki védettséget szerez a háznak, ennek a céljának kétszer is nekifutott. „Annak idején elmentem az Országos Műemlékvédelmi Hivatalba, ekkor még így hívták. Ők azt mondták, hogy nem nyilvánítják védetté, mert bizonytalan a megmaradása. Pedig én pont azért akartam a háznak a státuszt, mert ez az igyekezet mellett biztosabbá tette volna azt, hogy megmarad, például a veszélyeztetett műemlékek támogatási kerete segítségével. Akkor még nem voltak kapcsolataim, nem tudtam igazán jó stratégiát alkotni. Másodjára sem sikerült, de akkorra már valóban tönkrement a ház. Az igazi értéket jelentő szabadkéményt teljesen újjá kellett építeni. Ez sok minden másra is állt, talán nincs már annyi igazán kiemelkedő eredeti dolog a házban, hogy országos szintű védettséget kapjon.”
De talán nem is az országos hatáskörben kiadott „plecsni” a lényeg, hanem az, hogy a ház „él és virul”, használatban van. A környék lakói szintén felfedezték maguknak. „Számomra kettős használat a terv. Ha a melléképület is megújul, pihenőház lehet, és ez segíthet az egész ingatlan fenntartásában. Nem is pénzbevétel, hanem a jelenlét és a rendszeres figyelem által. Eddig is úgy volt, hogy aki eljött néhány napra nyaralni, általában vállalta, hogy segít a kert rendben tartásában. A ház jelenleg helyi védelmet élvez, az önkormányzattal nagyon jó kapcsolatot ápolok, például többször adtak támogatást. A múzeumnak van kulcsa, ha valaki érdeklődik, akkor beengedik őket. Múlt ősszel az önkormányzat és a múzeum helyismereti sétát szervezett iskolásoknak, és a házat is belevették az útvonalba. Ennek a keretében nagyon sok gyerek járt itt.”
Fotó: Rácz Miklós
A közel két évtizedes „küzdelem” vége megnyugtatónak tűnik mindenki számára, aki kicsit is értékeli a népi építészetet és általában a népi kultúrát. Pedig voltak „hullámvölgyek” és „mélypontok” is a történetben, amikor Miklós úgy érezte: az egész túl sok energia és idő, talán fel kellene adni. „A továbblendülésben segítettek a külföldi inspirációk is. A nővérem Hollandiában él, viszonylag sokat járok arrafelé. Ott jobban működik, többféle csatornája van annak, hogy egy ilyen kezdeményezést felkaroljanak és ösztönözzenek. Nálunk ez nagyon kezdetleges. Ilyenkor mindig előjön az ambíció, kihívást láttam az egészben újra, hogy itthon is létrehozzak valami színvonalasat, ami megmutatja a helyben lévő értékeket.”
A helyi önkormányzatok mozgásterét azonban jól jellemzi, hogy a kétezres évek elején, amikor Miklós belevágott a „projektbe”, sem Tiszaföldváron, sem a környező településeken nem volt tájház. „Az önkormányzatok sokszor el sem jutnak odáig, nincs energiájuk, hogy észrevegyék: ezek a házak szépek és fontosak. Az egyik környékbeli település központjában állt egy használaton kívüli szép régi épület. 1870 körül emelhették, egykor postaként működött. A lábazat és az ablakok keretezése idomtégla volt, eredeti ablakokkal, nagyon igényes kivitelezéssel, kifejezetten ezekre a falvakra jellemző építészeti megoldásokkal. Akkor levélben hívtam fel rá az önkormányzat figyelmét, és felajánlottam a segítségemet, a tapasztalataimat a megmentéshez, hasznosításhoz. Választ nem kaptam. Röviddel később az épületet egyik napról a másikra bontották le, mert egy szomszéd beszólt telefonon az önkormányzatnak, hogy szerinte veszélyt jelent, le fog dőlni. Ez nem volt igaz, én előtte nem sokkal fényképeztem, közel nem volt annyira rossz állapotban. De az önkormányzat azonnal bontotta, talán mutatni akarták, hogy mennyire hatékonyan működnek. Pedig annyi mindenre lehetett volna használni azt az épületet!”
A parasztházak „védjegyének” számító nádtető is felkerült (Fotó: Rácz Miklós)
Miklós a műemlékvédelemben eltöltött évei alatt elsősorban középkori várakkal foglalkozott, de ettől függetlenül mély vonzódás él benne a paraszti építészet iránt. „A tapasztás és a vályog most újhullámos divat. A hagyományos eljárások, anyagok kellemes belső klímát eredményeznek, és annyira nem terhelik a környezetet. Számomra is fontos volt, hogy ökologikus és környezetbarát módon építkezzek. Ez az irányzat összekapcsolódik a régi házak megtartásával, értő és érzékeny módon való felújításával, átépítésével, de ez sajnos csak egy viszonylag szűkebb kör érdeklődése. Szerencse, ha olyan valaki talál rá egy régi házra, aki a szépségét és az értékeit meg tudja becsülni és óvni.”
Nem pusztán a „gyakorlati” oldal teszi szerethetővé és megóvásra méltóvá a népi építészetet. „Ezek a házak nagyon sokat mondanak a táj és az ember viszonyáról, bennük sűrűsödik a régi életmód és hagyományok sok-sok emléke. Minden környezeti tájnak megvan a maga karaktere. A Tisza mentén az áradások miatt nem építkeztek közvetlenül a folyópartra, de azért igyekeztek közel lenni a vízhez. A parthoz közeli domborulatokra emelték a házakat, a folyóhoz képest kiemelkedő helyekre. Ezeknek a kiemelkedéseknek csak a tetejére kerültek épületek. Így minden nagyon sűrű, és az utcák is zegzugosak. Ez a karakter engem nagyon megragadott.”
