„Hogy lehet ilyet mondani, hogy megbánod, hogy vannak gyerekeid?! A gyerek a legnagyobb ajándék, az élet értelme! Hányan lennének életük minden percében boldogak egy gyerektől, nemhogy háromtól! Milyen anya az ilyen, aki nem örül folyamatosan a saját gyerekeinek? Különben is, erről nem beszélünk, ez titok, ha így is érzi az anya, maradjon csendben és üljön rá a szájára, kötelességed a gyerekeidért élni és meghalni, nem emlegethetsz megbánást velük egy lapon. Ezzel megsérted mindazokat, akiknek nem lehet gyerekük, bezzeg ők képesek lennének a feltétel nélküli, teljes odaadásra és angyali türelemre, ha megadatott volna nekik az a szerencse, mint neked, hogy három gyereked van.”
Ilyen és ehhez hasonló mondatok fogalmazódnak meg az egyszeri szülők fejében, ha véletlenül őszintén kezdünk el beszélni a tabutémáról, hogy bizony vannak pillanatok az életünkben szülőként, amikor eljátszunk a gondolattal, hogy milyen lenne az életünk, ha nem vállaltunk volna gyereket. Vagy ha három helyett egy lenne. Esetleg nem is mentünk volna hozzá a férjünkhöz, és teljesen más génállományból hoztunk volna létre utódokat. Mindez tabu, eretnekség, ha hangosan kimondod ezeket a gondolatokat anyaként, tán még keresztet is vetnek a környezetedben lévő szülők, pedig jó eséllyel nincs szülő ezen a bolygón akinek ne futott volna már át az a gondolat a fején, hogy mi lenne, ha nem lenne szülő, nem lennének gyerekei, és nem dőlt volna be fiatalkorában a biológiai óra késztetésének?
Pillantás egy párhuzamos univerzumba
A megbánás persze nem állandó, nem egy folyamatos érzés az életünkben, hanem olyan, mint az olykor felvillanó fény, mint egy apró pillantás egy párhuzamos univerzumba. Mintha a két világ – a valóság és a lehetséges világ – között meghasadna a szövet, amikor az újszülött már három hete nem hagy éjjelente aludni, vagy amikor a dackorszakos taknya-nyála egybefolyik a boltban, miközben a csokiért visít. Minden alkalommal, amikor az oviban elhangzik burkoltan, hogy rossz szülők vagyunk, már megint nem öltöztettük fel megfelelően a gyereket, vagy amikor a játszótéren a többi anya dicsekszik a saját csemetéjének zsenialitásával, és leszólják a mi gyerekünk képességeit, szóval napjában legalább kétszer azt érezzük, hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt a szülés, főleg nem több alkalommal.
Eltűnődünk azon, hogy mégis mi ütött belénk, amikor annyira akartunk gyereket, hogy szinte fájt a lelkünk, és hova lett az a hatalmas lelkesedés és idealizmus, amit az első terhesség alatt éreztünk?
Minden megbánásunk egy apró halál, magunk előtt is nehezen ismerjük be, hogy nem feltétlenül jelent konstans boldogságot a gyerekválallás. Például amikor éjszakába nyúlóan dolgozunk, hogy ki tudjuk fizetni a gyerekek iskoláit, akkor határozottan érezzük, hogy nem feltétlenül nekünk való ez az egész szülőség. Vagy amikor jön az anyós és belemászik az auránkba, mert neki joga van az unokáival lenni, miközben minden porcikánk ellenkezik a közelsége lellen, akkor megrohan a megbánás. Nem a gyerek miatt. A gyerek cuki – már amikor nem ordít. A gyereket csak szeretni lehet – bár olykor nem olyan könnyű. A gyereknek mindent alá kell rendelni – óriási tévedés. Tévhitek és mítoszok vezérelnek, ha a gyerekeinkről van szó, nem pedig a valóság és az önmagunkkal való őszinteség. Pedig a gyerek érzi azt is, ami csak átfut az agyunkon és amit még magunknak sem merünk megfogalmazni.
A megbánás nem azt jelenti, hogy nem szereted a gyerekedet
A legnagyobb tévhit az, hogy ha megbánod olykor, hogy gyereked van, akkor már nem is vagy jó szülő, nem is szereted méhednek gyümölcsét, és minimum rád kéne szabadítani a gyámügyet. Pedig szó sincs erről. A megbánás nem gonosz dolog, csak őszinte. Csak hogy a legfőbb korszakokat említsük, hogy hány élethelyzetben bánhatjuk meg, hogy gyereket vállaltunk:
Első megbánás: újszülöttkor
Ki nem érezné azt egy újszülött mellett, akit éjjel-nappal gondozni kell, nem hagy aludni, kifacsarja a tested-lelked, szétrágja az ínyével a mellbimbódat, és úgy érzed néha magad, mintha valami CIA kínzótáborban lennél, hogy lehet, hogy jobb lenne teleportálni néha egy másik életbe? Egy pillanat ezredrészéig ilyenkor felmerül az emberben, hogy megszökik, kiköltözik a puszta közepére a madarak közé egy jurtába, csak hogy aludni tudjon végre, esetleg visszaveszi a melle felett az uralmat, mert azért ami sok, az mégis csak sok. Aztán elmúlik ez a pillanat azon nyomban, ahogy beleszagolunk a kis szuszogó baba nyakába, tócsává olvadunk az első mosolyától, az életünket és vérünket adnánk azért, hogy boldog legyen.
Második megbánás: dackorszak
Aki átélte már a dackorszakot, az tudja, miről beszélek. A végeláthatatlan, reménytelen ordítások időszaka, amikor az egyszeri szülő csak áll bambán és tehetetlenül, hogy mi a frászt rontott már el megint, aminek egy óriási balhé lett a vége? Tegnap még a kedvence a rózsaszín pohár volt, ma meg rohamot kap tőle, mi meg pislogunk, hogy most mi legyen? Vigyük vissza a gyereket, hogy elromlott? A perc törtrészéig eljátszunk a gondolattal, hogy mi lett volna, ha elköttetjük magunkat még mielőtt az eszünkbe jutott volna a szülés, de aztán persze ez is elmúlik, mert igazából a dackorszakos gyerek is tündéri és végül úgyis sokkal több örömet kapunk tőle, mint bosszúságot, úgyhogy a megbánások elpárolognak szinte abban a pillanatban, ahogy megfogalmazódnának a lelkünkben.
Fotó: Unsplash
Harmadik megbánás: kamaszkor
A gyerekek nagyjából öttől tízéves korukig normálisak. Persze csinálnak disznóságokat, lázadoznak a maguk módján, nem tanulnak rendesen vagy csak szimplán kiborítják a tanárokat a létezésükkel, de alapvetően nincs velük gond. Okosak, értelmesek, meg lehet velük beszélni, hogyan kellene társadalmilag elfogadott módon viselkedni, ami aztán néha nem sikerül nekik, ilyenkor büntetésbe rakjuk őket, de legalább már nem reagálnak úgy, mint egy frissen szabadult elmeroggyant pszichopata (lásd: dackorszak).
Ez a viszonylag nyugodt, kiegyensúlyozott és idilli korszak csak beetetés, felkészítés arra, hogy valahogy kibírjuk ép ésszel majd a kamaszkort, amikor visszatér az életünkbe az állandósult „semmit sem értek” és az „én nem ezt a lovat akartam” érzés.
A kamasz tulajdonképpen egy okos és furfangos dackorszakos, akinek kifinomult eszközei vannak arra, hogy az idegeinken táncoljon. Csoda, ha napjában kétszer belegondolunk, hogyan nézett volna ki az életünk, ha megelőzzük a bajt, és nem vállalunk gyereket egyáltalán?
Amikor aztán lenyugszanak a kedélyek, akkor nyilván megbánjuk a megbánást, és ahogy az utóbbi tizenpár évben mindig, arra jutunk magunkban, hogy imádjuk ezeket a kölköket, még akkor is, ha kikészítenek, idegösszeroppanást kapunk tőlük hetente és az életünk nagy része arról szól miattuk, hogy olyan dolgokat kell megtennünk, amikhez nulla kedvünk és indíttatásunk van. A megbánást érezni azonban nem kell szégyellni. Létezik, természetes jelenség és fontos része a szülői létnek. Csak azt mutatja, hogy őszintén átéljük a szülőséggel járó összes érzelmet, akár jók, akár rosszak, és ezen keresztül a gyerekeinkkel is sokkal hitelesebben tudunk együtt élni, amíg még szükségük van ránk. Miközben persze imádjuk őket az utolsó vérünkig.
