„Ha nem tetszik, el lehet menni!” – beszámolók alapján úgy tűnik, ez a mondat szinte szlogenné vált most a munkáltatók körében. Egyes munkahelyek visszaélnek a járvány teremtette válsággal, és sakkban tartják az alkalmazottakat abban a tudatban, hogy úgyis elfogadják, bármit mérnek rájuk, mert ők is tisztában vannak vele, hogy járvány közepén nem lenne sétagalopp új munkát találni.
Nem tetszik, de nem lehet elmenni
Megtehetik, hogy a járványra hivatkozva elveszik az emberek fizetésének akár a felét, és az alkalmazott még örüljön annak, hogy legalább ennyi pénze marad. Láthatja mindenki, hány munkahely zárt be végleg, és hogy emberek tömegei kerültek kilátástalan helyzetbe. Egy munkavállalónak mostantól még inkább „kuss” a neve, és ezt nem is szalasztják el naponta az orra alá dörgölni. Legyenek hálásak a munkahelyért, bármilyen rettenetes körülmények között kell dolgozni, mert legalább van munkájuk és nem kell kuncsorogni segélyért. Mit lehet tenni? A többség
- lesüti a szemét,
- lenyeli a feszültséget,
- a kevesebb fizetést,
- a megalázó feladatokat,
- a fennhéjázó, lekezelő stílust,
miközben szíve szerint felgyújtaná az egész kócerájt, de minimum ráborítaná az asztalt a főnökére és odavágná a felmondását az arcába. De nem teheti meg, mert ott a család, ott vannak a gyerekek, fizetni kell az albérletet és számlákat, ráadásul a hírekből is az ömlik rá, hogy nincs túl sok esélye arra, hogy másik munkát találjon.
Épp csak az emberség hiányzik azokból a történetekből, melyeket interjúalanyaink meséltek el nekünk. Igaz, hogy a világot és ezt az egész belülről rohadó rendszert, amiben a pénz mindig az emberi élet és lélek felett áll, nem tudjuk megváltoztatni, de a történetek talán segítenek abban, hogy ne érezzék magukat annyira egyedül és tehetetlennek azok, akik hasonló helyzetbe kényszerültek az utóbbi időben a munkahelyükön és kénytelenek most csendben tűrni a megaláztatásokat.
Egyre többen keresnek munkát
A KSH friss adatai szerint a munkanélküliség – nem túl meglepő módon – az előző évhez képest nőtt, és munkát is tovább keresünk, mire értelmes munkahelyet találunk: „A munkanélküliségi ráta minden vizsgált korcsoportban nőtt, a 15–24 éves fiatalok körében 1,4 százalékponttal, 12,8%-ra, a 25–54 éves korcsoportban 0,9 százalékponttal, 3,8%-ra, az 55–74 évesek körében pedig 0,7 százalékponttal, 2,9%-ra. Az év egészét tekintve a munkakeresés átlagos időtartama 10,0 hónap, a legalább egy éve állást keresők aránya pedig 28,1% volt.”
„A széttárt kezek hónapja”
Éva 42 éves, és két gyereket nevel. Amikor felháborodott a fizetéscsökkentésen és azon, hogy mellé még egy munkakört a nyakába sóztak, akkor egészen egyenesen megkapta a főnökétől, hogy maradjon csendben vagy mehet Isten hírével, mint az exkollégái: „A járvány miatt nagy leépítés volt a cégnél. Nyáron kezdték a kirúgásokat, amikor szegény kollégáim épp visszatértek a home office-ból. Derekasan helytálltak otthon: gyereket neveltek, tanítottak úgy, hogy közben fél szemmel meetingeltek és rendesen elvégezték a munkájukat, aztán tessék, az irodában várta őket a felmondás. Szörnyű időszak volt, »a széttárt kezek hónapja« néven emlegetem – a hosszú kések éjszakája után szabadon –, mert minden főnök, kicsi és nagy vezér csak állt széttárt karral, és azt mondták, nem tudnak mit tenni, a járvány nehéz helyzetbe hozta a céget. Persze ez azért nem teljesen igaz, nekik a nehéz helyzet egészen mást jelent, mint nekünk, kisemberek számára, de ebbe nem is megyek bele inkább, mert csak agyvérzést kapok.
Erre a kirúgáshullámra utalgatnak azóta is, amint valaki mer megszólalni, hogy nem tetszik a rendszer. Ami jelen esetben az, hogy három ember munkáját kell elvégeznünk kevesebb pénzért, mint a járvány előtt.
A feladatok száma a kirúgásokkal nem csökkent, csak elosztották a megmaradtak között. Ha utánaszámolunk, akkor ez nagyon durva fizetéscsökkentés, és muszáj lenyelnünk minden békát, mert nem akarjuk mi is ott végezni, hogy nem találunk munkát sehol. Vagy ha mégis lenne új meló, az ugyanilyen körülmények között zajlana, hiszen most minden nagyobb cégnél ezek mennek, ahogy hallom másoktól.”
Tehetetlennek érzik magukat a munkavállalók, jó okkal (Fotó: Getty Images)
A lojalitást nem olyan könnyű pótolni
Éva szerint nagyot hibáznak a cégek, amikor így vérszemet kapnak és a járvány miatti munkanélküliséggel riogatják az alkalmazottakat, azt vágva a fejükhöz, hogy mindenki pótolható, és ha panaszkodnak, akkor pillanatok alatt találnak a helyükre új embert. No persze, tömött sorokban állnak az álláskeresők az ajtó előtt: „Azért nagy hiba, mert egyáltalán nem igaz, hogy a régi, gyakorlott és főleg (eddig) lojális munkaerő olyan nagyon könnyen pótolható lenne.
Ha ugyanis egy alkalmazott már évek óta ugyanannál a cégnél, ugyanazzal a főnökkel dolgozik, az azt is jelenti, hogy ért minden sóhajtásból és szemöldökfelvonásból, tisztában van a feladataival, és nem vét alapvető hibákat, melyekkel megakasztaná a gördülékeny, egymásra épülő munkameneteket.
Ezt valahogy mindig kihagyják a képletből a cégek, pedig a bejáratott tudást és azt a hűséget, ami évek alatt épül ki egy emberben a cég iránt, vagy épp az olajozott együttműködést a kollégák között, amihez sok közös munka kell, mire kialakul, nem lehet egy tollvonással lecserélni. Épp olyan ez, mintha a friss, ropogós, fiatal szeretőtől pont azt a gondoskodást várná el a férfi, mint attól a nőtől, aki 20 éve a felesége.”
„A Xanax a legjobb barátom a melóban”
Ádám 30 éves, családja még nincs, egyedül él az albérletében, csupán egy kutyáról kell gondoskodnia. Úgy véli, rajta kisebb a nyomás, mint családos kollégáin, akiket szíre-szóra kirúgással fenyegetnek, de még így is szorongásoldóra van szüksége ahhoz, hogy elviselje a kialakult munkahelyi helyzetet: „Nem vagyok rá büszke, de a Xanax a legjobb barátom a melóban mostanában, így tudom csak elviselni az ottani feszültséget. Illetve a saját belső feszültségemet, ami a munkahelyi terror miatt van. Alattomos dolog ez, nem nyíltan fenyegetnek minket kirúgással, csak épp minden nap elmondják, hogy ugye látjuk, hány cég ment tönkre, hány hely zárt be, hányan kerültek ki a munkahelyükről, és legyünk hálásak, amiért ezen a melóhelyen még van helyünk.
Nevezhetjük agymosásnak is, amit művelnek a főnökök annak érdekében, hogy egyre növeljék a munkaidőt, csökkentsék a pénzünket, elvegyék a juttatásokat, vagy épp ne fizessék ki a túlórákat, hogy az ő zsebükben több maradjon.
Az egész annyira vérlázító, hogy ha nem lennénk egy járvány miatt épp berobbanó gazdasági válságban, már hónapokkal ezelőtt rájuk vágtam volna az ajtót és megyek más helyre dolgozni. De mostanában nem lehet ilyen hirtelen és impulzív döntéseket hozni, hacsak nem vagy olyan szerencsés, hogy informatikusnak tanultál, mert akkor ugrálhatsz kedvedre, két kézzel fognak kapkodni utánad.”
A frusztráció és a szorongás csak csökkenti a kreativitást és a munkahelyi aktivitást (Fotó: Getty Images)
A félelem a kreativitás halála
Éva és Ádám példája csak csepp a tengerben, mellettük rengetegen vannak jelenleg, akik csendben nyelik vissza a frusztrációt a munkahelyeken, miközben felrobbannak belül. Ez nemcsak a munkavállalók egészségére káros, és vezet nagyon gyorsan a motiváció elvesztéséhez, kiégéshez vagy akár betegségekhez, hanem a munkáltatóknak is, hiszen arra lenne szüksége minden cégnek, hogy olajozottan működjenek a munkafolyamatok, szárnyaljon a kreativitás és záporozzanak a friss ötletek. Márpedig félelemben tartott alkalmazottaktól nem áramlik semmi, csak az a minimális erőfeszítés, ami szükséges a túléléshez. Ha pedig valaki kénytelen túlélésre játszani az élet bármely területén, az nem lesz kreatív, sőt, több kutatás bizonyítja már, hogy
a munkahelyi stressztől pont, hogy CSÖKKEN a kreativitás és a problémamegoldó készség, azaz épp azt érik el vele a munkáltatók, amit nagyon nem akarnának: kevésbé lesznek hatékonyak az alkalmazottak a munkában.
Ha a cél az lenne, hogy tényleg jól működő csapatokat hozzanak létre a munkahelyeken, nem pedig a végletekig kizsigerelhető, eldobható, egyszer használatos munkaerőt keresnek, akkor a félelemgerjesztés és a kirúgással sakkban tartás nem túl jó taktika. Pénzlevonással és fenyegetéssel még az életben senkit sem sikerült motiválni a munkahelyen, ellenben pár vállveregetéssel és pozitív megerősítéssel csodát lehet tenni. Aki főnöknek áll, annak nem ártana, ha magára szedne egy kevés kommunikációs és pszichológiai tudást is, hogy ne fortyogó vulkánokkal vegye körül magát, akik előbb-utóbb az arcába fognak robbanni, hanem együttműködő, inspiráló csapat alakuljon ki a munkahelyen – hiszen ez a cég és a munkavállalók közös érdeke elméletben.
