„Tudja, ki vagyok?”
Shobha Battaglia nem ismerte a melankolikus tekintetű tinit, aki megszólította, bár az egyáltalán nem volt véletlen, hogy pont abba a híres cukrászdába tért be. A fotós egy projekten dolgozott, és azzal a szándékkal érkezett, hogy maffiafeleségekről lőjön képeket. Végül Luciáról, Toto Riina, a Cosa Nostra maffia vezérének a lányáról is készített portrékat, amelyek aztán a Sicilian Women Guardians of Their Memory című sorozatának a részei lettek.
A fotózás után 10 nappal Lucia felhívta Sophiát, közölte vele, hogy az édesapjának nagyon tetszettek a képek, telerakta velük a szobája falát.
„Azt mondta, az a vágya, hogy New Yorkba menjen festőnek vagy fotográfusnak, de az apja miatt nem tehette. Egy ilyen apa mellett ez lehetetlennek bizonyult. Megpróbáltam a helyébe képzelni magam, milyen lehet egy ilyen ember lányának lenni?” – mondja a fotóművész a Szicíliai maffia – Szigorúan bizalmas című dokumentumfilmben, ami Toto Riina rémuralmát dolgozza fel. Végül a nő a kamerába nézve azt kérdezi:
„Borzalmas büntetés, mit örökölhetett egy ilyen családból?”
Jó kérdés, a maffiában élők nők tapasztalatait például csak kevés film dolgozza fel, annak ellenére, hogy egyre-másra születnek doksik, sorozatok a különféle bűnszervezetekről.
Lucia Riina (középen) – Fotó: National Geographic – Szicíliai maffia – Szigorúan bizalmas c. műsorából
Ezekben egy-egy epizód erejéig, pár percre feltűnnek a nők is: mint a halottakra, megcsonkított torzókra boruló anyák, síró nővérek, trófeaként mutogatott, felékszerezett feleségek.
Ám az elnagyolt ábrázoláson túl csak keveset hallunk arról, hogy milyen egy bűnbanda rendszerében nőként élni, amely főleg a tradíciók és az erőszak által irányított férfiak játszótere. Ahol kínzásokkal, gyilkosságokkal épül a hatalom, gyűlik a vagyon, és ahol a nők kiosztott feladata többnyire a hallgatás és az engedelmesség.
Utóbbit némileg árnyalja, de teljesen nem színezi át az, hogy a kilencvenes évektől egyre többjük került vezető szerepbe a bűnszervezetekben, ahol korábban a gyilkolás, az irányítás a férfiak privilégiuma volt. Ezt a számok is igazolják: egy 2016-os statisztika szerint a Camorra női maffiózó tagjainak becsült száma tízszer magasabb, mint a 1980-90-es években volt. Gondolhatnánk azt, hogy nahát, a maffiákba is lecsorgott a feminizmus eszméje, ám az emelkedő számnak nem sok köze van az emancipációhoz vagy a maffiabeli nők függetlenedéséhez. Azok a nők ugyanis, akik közismert klánvezetők lettek, szinte kivétel nélkül családtagok voltak: özvegyek, testvérek, lányok, szeretők. Vagyis a nők akkor kerülnek rendszerint pozícióba, amikor már nem maradt férfi örökös a szervezet vezetésére, a hatalmat pedig csak „felhatalmazottként és ideiglenesen” birtokolják, vagyis addig, amíg a főnök börtönben van. Egy tanulmány arra is rámutat, hogy a nők helyzete attól is függ, hogy melyik maffiáról beszélünk, mert bár a fentebb említett Camorrában egyre jellemzőbb, hogy a nők is aktívak az üzletben, a Cosa Nostra vagy a rettegett ’Ndrangheta rendszere rendkívül patriarchális. És inkább az utóbbi a jellemző a legtöbb bűnszervezetre.
A kevés kivételtől eltekintve, a maffiák táplálékláncának felsőbb szintjein élő nők jól tudják, hogy ugyan a kalitkájuk aranyozott, az mégiscsak egy kalitka, amelynek kulcsa egy férfi (apa, férj, báty) kezében van. A mai napig sok bűnszervezetben élő nő lényegében a velük együtt élő férfiaktól függ: a biztonságuk, a jólétük, a szabadságuk, és gyakran az életük is.
„Egy feleség megőrzi a férje titkait. Engem nem érdekelne, ha a feleségem véres ruhában, egy nagy bőrönddel látna. Megszokta, hogy úgy tesz, mintha nem látott volna semmit. A maffiafeleségek már csak ilyenek”
– mondja egy arcát eltakaró maffiatag az említett, 2018-ban készült National Geographic dokumentumfilmjében. A férfi a maffiafeleségek „becsületkódexének” legfontosabb szabályáról, a hallgatásról beszél.
Persze azért pár feleség kitálalt már, például Barbara Fuca a hetvenes években könyvet írt arról, milyen volt maffiózókkal randizni, járni és házasodni is. A nő fiatalon csöppent bele a szervezett bűnözés világába, valamikor az ötvenes évek végén, amikor virágzott az alvilági élet.
Barbara Fuca a New York-i Umberto’s Étterem teraszán, Kis-Itáliában, 1977-ben (Fotó: Arty Pomerantz/New York Post Archives via Getty Images)
A gyors beszédű, okos, koránál jóval idősebbnek látszó lány hamarosan olyan bűnözőkkel kezdett el randizni, mint Harry Bull, Joe Columbo és Pasquale (Patsy) Fuca, unokaöccse és kijelölt örököse a hírhedt Mafiosónak. Miután feleségül ment Patsyhez, egyre inkább elmerült ő is e sötét világban, ezekről az évtizedekről később a Mafia Wife című memoárjában emlékezett meg.
„Az első, amit megtanultam Harry Bulltól, az volt, hogy tudjam, mikor kell bepúderezni az orrom” – magyarázta a Washington Postnak arra utalva, hogy a maffiában mozgó nők tudják, mikor kell elhagyni egy beszélgetést.
„Kevés nő hal meg a maffiában, és azért, mert mindig tudják, mikor kell bepúderezni az orrukat”
– magyarázta, de arról is mesélt, hogy egy maffiafeleségnek tudnia kell, mi a dolga:. „Ha a férj azt akarja, hogy a kék színű nadrág és a zöld ing legyen tiszta, akkor azokat a feleség elviszi a tisztítóba. Még törött lábbal is.”
Alávetettségről mesélt Victoria Eugenia Henao is, Életem Pablóval című önéletrajzi könyvében, amit férje halála után 25 évvel adott ki.
A nő egykori oldalbordája a kolumbiai drogbárónak és narkoterroristának, Pablo Escobarnak, aki eljutott odáig, hogy az egész világon megtermelt kokainmennyiség kereskedelmének a 80%-át birtokolta. Az egész világon ismerik nevét, óriásira nőtt birodalmát főleg annak köszönhette, hogy jól tudta, miként kell manipulálni, maga mellé állítani a nincstelenek, reményvesztettek tömegét, és mert gátlástalan volt, ha gyilkolásról volt szó.
Victoria Eugenia Henao csupán tizenkét éves volt, amikor beleszeretett a huszonhárom esztendős Pablo Escobarba, aki épp akkoriban rabolta el a nép körében eléggé népszerűtlen iparost, Diego Echavarríát, majd megfojtotta a váltságdíj átvétele után. Házasságuk alatt Escobar ennél durvább dolgokat is tett, és mindeközben óriási hatalma lett a gyilkolás, zsarolás, lefizetés és az erőszak eszközeivel. Victoria azt állítja, hogy nem tudott a luxuséletmódot biztosító kokainbizniszről, ám ezt nehéz elhinni, tekintve, hogy Escobar hatalma csúcsán nem titkolta tetteit, sőt, inkább kérkedett velük.
Pablo Escobar és felesége, Victoria Eugenia 1983-ban (Fotó: Profimedia)
Ugyanakkor nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy Victoria egy – még innen, a vakkomondorokba bukdácsolók Magyarországáról nézve is – iszonyú patriarchális közegben nevelkedett. Ahogy azt sem vehetjük ki a képletből, hogy mennyire fiatal volt – mondjuk ki, gyerek –, amikor megismerkedett a leendő férjével, akinek elmondása szerint engedelmességgel tartozott, és ráadásul Escobar otthon beadott egy mesét, honnan jön a rengeteg pénz. A fiatal lány, aki ekkor még bőven 20 év alatt volt, nem kérdezett. Az nlc-nek adott interjújában azt mondta:
„Ez nem nőknek való téma. Abban a macsó társadalomban, amiben én nevelkedtem, erről nem beszéltünk. Nem is jutott eszembe, fiatal voltam” – majd hozzátette azt is, hogy feleségként nem volt joga véleményt nyilvánítani, egy dolgot tehetett, hogy vitte a háztartást, nevelte a gyerekeket, és várta otthon Pablót. Abba nőtt bele, hogy férfiak döntenek, rendelkeznek felette, eszébe se jutott, hogy más életet is élhetne.
Végül nagy árat fizetett, amiért egy maffiafőnök felesége lett, hiszen férje halála után a családjával száműzöttek lettek a saját országukban, a lánya pedig évek óta nem áll vele szóba, miután másoktól, 15 évesen tudta meg, hogy az apja ki is volt valójában. Azonban ő még mindig a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen él.
A kiugrókat, a tiszteletleneket a maffia nem tolerálja
Még akkor sem, ha az illető nő. A „kultúra” és a „becsület” nevében a legnagyobb, legkegyetlenebb és legmacsóbb dél-olaszországi „’Ndrangheta maffiában született” fiatal lányok elveszítik az identitástudatukat. A szabadságra törekvők pedig szörnyű árat fizetnek. Mint az a lány, aki ezeket a sorokat írta:
13 évesen házasodtam.
Tönkretette az életünket.
Szerettem volna békét, szeretetet érezni, önmagam lenni.
Az élet csak fájdalmat hozott nekem.
Maria Cacciola rendőrségi fotója (Fotó: Corriere della Calabria)
Maria Concetta Cacciolának történetét az Open Democracy írta meg még 2016-ban. A fiatal lány egy olyan családba született, amely az említett ’Ndrangheta olasz maffia tagja volt. Ez jelenleg is a legerősebb bűnszervezet a világon, minden kontinensen jelen van, és kézben tartja az Európába érkező kokainszállítmányok monopóliumát, éves forgalmát ötvenmilliárd euróra saccolják. A szervezet gyökerei a mai napig Calabriában vannak, de a ‘Ndrangheta éppúgy otthon van Milánóban, mint Svájcban, Németországban és Bulgáriában is. Hozzájuk köthető az olaszországi szervezett bűnözés történetének második legnagyobb pere is, ami 2021. január 13-án vette kezdetét, ehhez hasonló pert több mint harminc évvel ezelőtt, 1986-ban a Cosa Nostra szicíliai maffiaszervezet tagjai ellen rendeztek Palermóban.
Ami a szervezet klánjait egyesíti, és ami rendkívül egységessé teszi őket, az a becsületkódex, amely úgy működik, mint ma egy munkahelyi protokollszabályzat.
Azzal a különbséggel, hogy a szabályaik olyanok, mint a középkori Európában – feudális jellegűek.
Ennek értelmében a bűnözés (ahogy a legtöbb maffiában), öröklődik, a fiúkat születésüktől kezdve arra nevelik, tanítják, hogy a gengszterek következő generációjává váljanak. Lányaik egyértelműen maffiózókhoz mennek feleségül, néha még pubertáskor előtt. Ezek a többnyire elrendezett házasságok a „tiszta” ’Ndrangheta vérvonal biztosítására szolgálnak, de az sem ritka, hogy üzleti viszályok feloldására vagy szövetségek megerősítésére használják. Sőt, olyan is elfordul, hogy unokatestvéreket házasítanak össze.
Az Open Democracy azt írja, hogy ebben a maffiában a nők jóformán jogfosztottan élnek: némelyiküknek nincs saját bankszámlája, nem vezethetnek, engedély vagy kísérő nélkül nem hagyhatják el a házat. Kötelesek engedelmeskedniük és szolgálniuk a család tagjait, kérdés nélkül meg kell tenniük, amit követelnek tőlük. Az engedetlenséget nem tolerálják, mert az rontja a család becsületét és a közösségben való helytállását. Az Omertà – az abszolút csend fogadalma – pedig az egyik legfontosabb tényező a becsület meghatározásában.
Ha a hallgatást megtörték, a büntetés a súlyos veréstől a halálig terjedhet.
A Cosa Nostra család maffiózói és ügyvédeik vacsoráznak a Queens-i La Stella Étteremben, 1966 (Fotó: Paul Demaria/NY Daily News Archive via Getty Images)
Maria Concetta Cacciola egyike a sok fiatal nőnek, akik csapdába estek ebben a világban, és sorsát megpecsételte a családja maffiamúltja. A tradíciók szerint kénytelen volt férjhez menni 13 évesen Salvatore Figliuzzi-hoz, majd 15 évesen gyereket szülni.
A férjét később maffiával kapcsolatos bűncselekmények miatt lecsukták, de Maria ezután sem rendelkezhetett a saját élete felett, ráadásul online kacérkodott egy másik férfival. Ezzel megszegte a szabálykódex egyik kardinális pontját:
a börtönben ülő férjével szemben tiszteletlenséget tanúsított.
A család miután megtudta a kihágását olyan súlyos veréssel büntette, hogy a lány bordatörést szenvedett, de nem kezeltethette magát. Cacciola mindezek ellenére volt annyira bátor, hogy az olasz rendőrséghez fordult, akik tanúvédelmi program alá helyezték.
A szabadságáért küzdő nő így teljesen elszigetelődött – gyermekei nélkül kellett menekülnie, amit nem bírt sokáig lelkileg.
Rád bízom a gyermekeimet, de könyörgöm. Ne kövesd el velük ugyanazt a hibát. Azt akarom, hogy jobb életük legyen, mint amilyen az enyém volt
– írta anyjának egy levelében. Azt gondolta, megbízhat benne, de a nő elárulta: a gyerekeket használta fel arra, hogy visszacsábítsa Maria Concettát Calabriába. Végül elhagyta a tanúvédelmi programot, és visszavonta vallomását, ám a család nem bocsátott meg neki.
2011 augusztusában holtan találták. A sav egyik erős formáját itta meg, ami gyötrelmes halálhoz vezetett. Ezt Dél-Olaszországban általános öngyilkossági módszerként tartják számon, de egy hosszú vizsgálat megállapította, hogy Maria Concetta nem ölte meg magát.
Valaki lenyomta a mérget a torkán. Mégpedig a család valamely tagja.
Az anyja, az apja és testvére azóta a maffiával kapcsolatos bűncselekmények és a lány haláláig vezető fizikai erőszak miatt ülnek börtönben.
Maria Concetta Cacciola nem az egyetlen női tagja a családnak, aki sokat szenvedett. Miután egy rokona, Antonio Cacciola öngyilkos lett, a Cacciola család a feleségét, Giuseppina Multarit hibáztatta, és úgy döntöttek, azzal büntetik érte, hogy rabszolgaként tartják a házban. Egy nap a Multarinak sikerült elmenekülnie, a tengerig ment, ott próbálta vízbe ölni magát, de megmentették és visszavitték a családhoz, akik még jobban szigorítottak az elzárásán.
Maria esete nem egyedi, ma is rengeteg nő él elnyomás alatt, erőszakban, a saját családja által életveszélyben, a különféle maffiák hierarchikus rendszerében.
És azoknak sem könnyű, akik a hivatásos gyilkosok szeme fényei
„6 évesen kaptam meg az első bundát” – meséi Linda Scarpa, aki irigylésre méltó gazdagságban nőtt fel. Az osztálytársai mégis elkerülték; a lányok nem barátkoztak, a fiúk nem randiztak vele, a szülők eltiltották tőle a gyerekeiket.
Nem Lindával volt a baj, hanem az apjával, akit maffia-körökben csak Kaszásnak hívtak, és akiről a kislány sokáig azt hitte, hogy ő a család barátja. Csak később tudta meg, hogy Greg, aki gyakran múlatta náluk az időt és drága ajándékokkal halmozta el, valójában az édesapja. Ők pedig az eltitkolt családja Gregory Scarpának, a Colombo maffia véres kezű végrehajtójának.
Linda számára sokáig csak egy egyszerű, szerető, odaadó apa volt, aki órákon át játszott vele. Az, hogy az életük egy olyan erőszakos világgal fonódik össze, ahonnan élve nem igazán lehet kicsekkolni, csak az évek múltával realizálódott számára. Greg egy idő után nem nagyon titkolta előttük, hogy miből él: a két gyereke jelenlétében simán beszélt a maffia tagjaival, olyan nem éppen gyerekfülnek való témáról, mint hogy kit kell majd eltenni láb alól. Linda és a fiútestvére, Joey akaratlanul is a fültanúi voltak mindannak, amit az apja és a bűntársai szerveztek, terveztek, vagy épp már meg is tettek. Egy idő után az is feltűnt a lánynak, sőt, megszokottá vált, hogy olykor eltűnnek az apja mellől jól ismert arcok. Ha megkérdezte, mi lett velük, kitérő választ kapott, ám a lány az évek múltával összerakta, hogy apja barátaival vagy riválisok végeztek, vagy a rendőrség vonta ki őket a forgalomból, vagy esetleg az apjának kellett likvidálni őket.
Gregory Scarpa és Linda Scarpa (Fotó: Profimedia)
Linda elkényeztetett hercegnőként élt, lényegében azt csinált, amit akart, de a szabadsága az apja birodalmának záróvonaláig tartott. Az átlagos emberek élete számára elérhetetlen volt, és azt is megtanulta, hogy kénytelen az apja szabályai szerint élni. Az egyik legnagyobb leckét akkor kapta, miután betépve ért haza egy buliból. Gregory tombolt, amikor meglátta, hogy milyen állapotban van a lánya, ám Lindát nem bántotta. Viszont másnap a fiúját, akivel Linda együtt lógott az éjszakában, annyira megverette, hogy annak több bordája és az orra is eltört. Amikor Linda magából kikelve megkérdezte, miért tette ezt, az apja csak annyit mondott:
„Ez történik, ha hülyeséget csinálsz”
Ennél rosszabbul már csak az járhatott, aki a lányának ártani próbált. Például az a sofőr, aki valószínűleg nem tudta, hogy Linda egy bérgyilkos gyereke, és megpróbálta megerőszakolni, amikor iskolába vitte. A halálra rémült lány otthon elmesélte az esetet, az apja pedig később megkereste a férfit, és nemes egyszerűséggel fejbe lőtte.
„Hatalmas bűntudatom volt, amiért miattam halt meg. De mit kellett volna tennem? Magamban tartani a történteket?” – írja Linda a The Mafia Hit Man’s Daughter című könyvében, amelyben azt is bevallja, hogy gyakran gondol az apja által meggyilkolt emberekre és az általa tönkretett családokra. Bevallása szerint öccsének halálát a mai napig nem heverte ki, akit ellenséges bandatagok gyilkoltak meg.
Lindának, sok maffiacsaládba született lányhoz hasonlóan nem volt más választása, mint az, hogy ők is viseljék az apjuk, a testvérük vagy a férjük erőszakos tetteinek a következményeit. A legtöbbet talán mégis azok szenvednek, akik a hierarchia legalsó szintjén szerepelnek, és akiknek gyerekeinek az élete fikarcnyit sem számít a fentebb álló vezéreknek, bandatagoknak. Ők teszik lehetővé, hogy mások milliárdosok legyenek, ők azok, akik a legolcsóbb és sokszor a legveszélyesebb munkát végzik el, akiket futárnak, csempésznek, gyilkológépeknek, pitiáner dealernek vagy épp csalinak használnak, és akik sokszor már tizenévesen meghalnak. Az ilyen családokban élő nők rendszerint szegénynegyedek lakói, akik nemcsak férjeiket, hanem fiaikat és testvéreiket is eltemetik, gyakran az egész családjukat elvesztik.