Lehet egy robot lelki társ? Egy igazi partner? Lehet a valódi szerelmünk? A filmtörténet egy ideje már foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, elég, ha csak a Joaquin Phoenix főszereplésével készült A nőre, vagy a hazánkban forgatott Szárnyas fejvadász 2049-re gondolunk. Azonban a fenti filmek láttán joggal érezhettük azt, hogy bár egy nagyon izgalmas témát érintenek, nem mélyednek el eléggé benne, és annyi másról is szóltak, hogy ez csak egyetlen témájuk volt a sok közül. A német Én vagyok a te embered (Ich bin dein Mensch) már azzal is csavar egyet a recepten, hogy a főhőse nem egy férfi, hanem egy nő, Alma, aki egyetemi kutatóként jelentkezik egy technológiai cég tesztprogramjába. A feladat: megismerkedni egy nagyvállalat legújabb, teljesen humanoid androidjával, amit arra fejlesztettek, hogy tökéletes társa legyen az embereknek. Almának (Maren Eggert) három hétre kellene az otthonába engednie Tomot, a jóképű androidot (a Downton Abbeyből ismert Dan Stevens), és háromnaponta jelentenie arról, hogyan alakul a kapcsolatuk, és hogyan változnak az érzései Tom iránt.
Jelenetfotó az Ich bin dein Mensch című filmből (fotó: Berlinale)
Randizás egy androiddal
A film romantikus komédiaként indít. Alma egy táncos szórakozóhelyen „randizik” először Tommal, és bár maga jelentkezett a tesztprogramra, végtelenül zavarban érzi magát a sármos android társaságában, aki eleinte mélynek szánt, de valójában rendkívül klisés bókokkal próbálja megtörni a kettejük közt kialakuló jeget. A végén a helyzet oldására felkéri táncolni Almát, csakhogy a táncparketten Tom úgy fagy le, mint Windows 98 a legjobb pillanataiban: semmit se lehet vele csinálni, csak egy újraindítással próbálkozni. A cég szabadkozik, hogy ez a probléma olyan ritkán fordul elő, mint a lottóötös megnyerése, mindenesetre itt ahhoz elég, hogy Alma még bizalmatlanabb legyen, és még inkább gépként, ne pedig emberként tekintsen a lakásába beköltöző Tomra.
Tom teper azért, hogy ideális pasi legyen. A romantikus klisék mentén rózsaszirmos, pezsgős fürdőt készít elő a kádban, vagy sokfogásos álomreggelivel várja az ágyból éppen csak kikászálódó Almát, sőt még azt is elárulja, hogy azért beszéli brit akcentussal a németet, mert a cég megvizsgálta a nő korábbi kapcsolatait, amiből az derült ki, hogy leginkább külföldi, de nem egzotikus külföldi pasikkal jött eddig össze, így egy brit pont beleillik a képbe. De tényleg annyira jó, ha hirtelen minden álmunk valóra válik egy giccsesen tökéletes párkapcsolatról? Almát rendívül idegesíti, hogy Tom afféle jó kutyaként lesi minden kívánságát, és az első egy-két nap után meggyőződése, hogy nem fogja kibírni ezt a három hetet, és kilép a tesztprogramból. Csakhogy nem számol azzal, hogy Tom tanulóképes programmal bír, ami megfigyeli az alanyát, és idővel megtanulja, mi az a viselkedésforma, amivel a legjobban ki tud jönni vele.
Recept magány ellen
Az Én vagyok a te embered itt lép át a filozófia területére. Azáltal, hogy Tom megtanulja, hogy nem kell mindig Alma kegyeit lesnie, sőt, a nőnek kifejezetten imponál, ha időnként nemet is mond neki, elkezdi kivívni az érdeklődését. A tanulás folyományaként az eleinte valóban pincsikutyaként viselkedő Tom egyre inkább kezd egy valódi személyre hasonlítani, Alma pedig eljut odáig, hogy szimpátiát érezzen az élettársnak beállított android iránt. Megszületnek benne az érzések, ugyanakkor épp a megszülető érzései miatt kezdi szánalmasnak érezni magát: hiszen mégiscsak egy gépet kezd valódi személynek tekinteni, amit arra programoztak, hogy neki mindenben megfeleljen, a beszélgetéseik kapcsán pedig azt kezdi gondolni, hogy ez valójában olyan, mintha önmagával beszélgetne.
Úgy látja, hogy Tom valódi társ helyett csak egy társ illúziója, és ha negyvenes nőként ebbe az illúzióba kapaszkodik, az olyan, mintha beismerné, hogy elcseszte az életét, mert magányos, nincs szerelme és még csak gyermeke sem született, pedig nagyon szeretett volna egyet. Mindezzel tisztában van, azonban Tom mindezek ellenére mégis boldogságot csempész az életébe. De ezt vajon valóban szégyellnie kéne? Ez csak hamis boldogság, vagy lehet a boldogság illúziója maga is boldogság? Lehet igazi az a szerelem, amit egy android iránt érzünk? Maria Schrader filmje a maga keserédes módján egyáltalán nem szájbarágósan, de okosan teszi fel a kérdéseit, de sosem feledkezik meg arról, hogy közben végig szórakoztató legyen. Végső soron arról szól, hogy mi emberek borzasztóan félünk a magánytól és az öregkortól, és szinte bármire képesek vagyunk azért, hogy ne érezzük magunkat egyedül a világban.
Dan Stevens és Sandra Hüller az Ich bin dein Mensch című filmben (fotó: Berlinale)
Dan Stevens, a tökéletes android
A film egyetlen furcsasága, hogy bár egy high-tech témával foglalkozik, a mai Berlinben játszódik, és egy-két jelenetet leszámítva meg sem próbálták futurisztikussá tenni. A teljesen emberszerű android, Tom körül mai autók szaladgálnak, és nyoma sincs annak, hogy valamikor a jövőben járnánk. Ez még talán nem akkora hiba, ugyanis a film által feltett kérdések nemcsak a jövőhöz kötődnek, és könnyebben tudunk azonosulni a szereplőkkel, ha azt látjuk, hogy ők is olyan világban élnek, mint amilyenben mi is. Nagyobb gond a kissé fantáziátlan, erősen tévés képi világ, amibe láthatóan nem vittek túl sok kreativitást.
Az Én vagyok a te embered legnagyobb kincsét azonban Dan Stevensnek hívják. A Downton Abbeyből és A szépség és a szörnyetegből ismert brit színész egészen ragyogó naivitással játssza Tomot, és nem a sármjával, hanem az ártatlanságával és a kedvességével hódít. Végig van benne valami idegen, amitől nehezen engedjük közel magunkhoz, mégis rendkívül szerethető, és ennek a kettősségnek az eltalálása nagy színészi feladat lehetett.
Az Én vagyok a te emberec (Ich bin dein Mensch) című filmet a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál programjában láttuk. A film a hazai mozik kínálatában december 30-tól szerepel.
