Anastasia Dubrovina fotós nyár eleje óta készít portrékat azokról az emberekről, akik ezeken a felületeken hirdetik magukat barátként. A fotós azt kutatja, hogy miért vállal be valaki egy ilyen hirdetést, és persze azt, hogy mitől lesz valakiből „megfelelő” barát. A fotós a pandémia kellős közepén bukkant rá a témára, miután olvasta, hogy Japánban is ismert műfaj a barátbérlés.
„Néhány éve a kezembe akadt egy cikk, ami a Friends for the Hour nevű japán ügynökségről szólt, ahol bárki felbérelhet egy színészt, aki úgy tesz, mintha rokonod vagy barátod lenne. Kíváncsi voltam, létezik-e ilyesmi Oroszországban. Mint kiderült, nagyon is, az Avitóban bármit megtalálsz, határt csak a képzelet szab” – mondja a fotós a The Calvert Journal cikkében, és hozzáteszi, a világjárvány idején rengeteg moszkvai érezte magányosnak magát, ez alól pedig ő maga sem volt kivétel, ugyanazt az elszigeteltséget élte át miután négy évvel ezelőtt szülővárosából, a fehéroroszországi Minszkből az orosz fővárosba költözött. „Miután Moszkvába költöztem, barátok nélkül maradtam. Még a harmincadik születésnapomat is egyedül kellett ünnepelnem. Felnőttként, amikor már nem jársz iskolába, egyetemre, nem könnyű új barátokat találni. A munkahely sem biztosíték erre.”
A sorozatban szereplő bérelhető barátok többsége akkor már hat-tizennyolc hónapja kereste ezzel a szolgáltatással a kenyerét, a járvány teljes ideje alatt szinte minden napra jutott egy megkeresés, legtöbbször hétvégékre. Sokan vannak, akik a magány elűzése mellett bizalmast keresnek, akikkel megoszthatják problémáikat, akikkel olyan témákat is meg tudnak beszélni, amiket a család, a barátok körében nem mernek, legyen szó vitákról, félreértésekről, pénzügyi problémákról, szexuális irányultságukról, étkezési zavarokról, öngyilkossági gondolatokról vagy bántalmazó kapcsolatokról.
A kliensek zöme nem engedheti meg magának a terápiát, vagy egyszerűen nem hisz benne, hogy egy pszichológus hatékony segítséget tudna nyújtani.
A fotós megértette, sokak számára könnyebb egy idegennek megnyílni, mint a szűk környezetnek, a barátok gyakran túl elfoglaltak, kioktatók és hajlamosak szemrehányást tenni, kiselőadást tartani. Anastasia Dubrovina szerint ez a kultúránkba ívódott, az emberek nem tudják, hogyan támogassák igazán jól a barátaikat vagy családtagjaikat, gyakran sértőek, nem képesek meghallgatni a másikat, moralizálnak.
Forrás: Anastasia Dubrovina/Instagram
Dubrovina azokon a helyeken készítette portréit, ahol a bérelt barátok a kliensekkel találkozni szoktak. „Általában az utcán, egy kávézóban vagy egy lakáson találkoztak, majd miután megjelent a járvány, telefonon tartották tovább kapcsolatot” – magyarázza a fotós, és hozzáteszi, hogy a kommunikáció módja nem is igazán fontos, a lényeg, hogy az emberek beszélgethessenek. Ezeket a találkozásokat egy vonatúthoz hasonlítja, amikor leülünk egy idegen mellé, beszélgetésbe elegyedünk, és legtöbbször soha az életben nem látjuk egymást többé.
A fotóprojekt nagy hatással volt a fotós gondolkodására, szemléletre, munkájából kifolyólag ő is megannyi idegennel találkozik. „Korábban, amikor először találkoztam valakivel, akit aztán fotóznom kellett, mindig azzal kezdtem a beszélgetést, hogy meséltem neki magamról. Így próbáltam megtörni a jeget, miközben azon voltam, hogy az alanyt ellazítsam. Most csak hallgatom – anélkül, hogy félbeszakítanám, pont, ahogy az Avito-barátoktól tanultam. Hagyom őket beszélni, már nem próbálom betölteni a csendet. Megfigyeltem, hogy így az emberek többet mesélnek, ezzel pedig őszintébbek és nyugodtabbak lesznek. Gyakran tényleg csak arra van szükséged, hogy meghallgass és hogy téged meghallgassanak.”
