Valamikor 1984 decemberében néhány őslakos csukcs vadász szokásos portyájára indult az Oroszországhoz (illetve akkoriban még a Szovjetunióhoz) tartozó Csukcs-félszigeten, fent a messzi, fagyos északon, nem messze az alaszkai partoktól. A Szenyavin-szoroshoz érve azonban különös látvány tárult a csapat elé: egy egész hadseregnyi beluga bálna – delfinszerűen rokonszenves, fehér színű, feltűnően nagy fejet viselő tengeri emlős, más néven fehér delfin – rekedt a jég fogságában. A szerencsétlen állatok a befagyott szorost tarkító kis lékek körül sereglettek, és egyre kétségbeesettebben próbáltak levegőért kapkodni; nyilvánvalónak tűnt, hogy a haláltusájukat vívják.
Normális esetben ez éppenséggel kapóra is jöhetett volna a hagyományosan halászatból-vadászatból élő, belugákat is előszeretettel fogyasztó csukcsoknak, hisz nem kellett különösebb erőfeszítéseket tenniük az ízletes és tápláló bálnahúsért. Ám a helyzet egyáltalán nem volt normális, ugyanis nem tíz, húsz vagy ötven, hanem több ezer – bizonyos források szerint háromezer – delfin zsúfolódott össze a Szenyavin-szorosban. Így a vadászok kivételesen inkább nem várták meg, hogy az érzéketlen anyatermészet tegye a dolgát, hanem gyorsan értesítették a hatóságokat. Hamarosan katonák, tengerészek, szakértők és egyéb fontos elvtársak érkeztek helikopterekkel a környékre, míg a helyiek próbáltak minél több léket vágni a körülbelül négy méter vastagra dermedt jégen, és halakkal táplálták az állatokat, hogy lehetőleg ne haljanak éhen.
Csukcs rozmárvadászok (Fotó: Wikipedia)
A helyszínre küldött csapatok arra jutottak, hogy a bálnák megmentésének egyetlen lehetséges módja az, ha egy jégtörő hajó segítségével utat vágnak a befagyott szorosban, és azon keresztül valahogy kiterelik onnan az állatokat. Egy 1959-ben vízre állított veteránra, a közeli (relatíve közeli) Vlagyivosztokban állomásozó Moszkva nevű hajóra esett a választás. Bár Kovalenko kapitány először kissé szkeptikus volt, hisz ennyire vastag jeget átvágni nem egyszerű feladat, miután hírét vette, hogy a delfinek lassan pusztulni kezdtek, nem késlekedett tovább: a hajó 1985 februárjában érkezett meg a Szenyavin-szoroshoz, ahol rögvest meg is kezdődött a Beluga-mentőakció. Amiről így számolt be a korabeli sajtó:
A művelet rendkívül nehéz volt a szokatlanul vastag jégréteg, a hatalmas erővel fújó szél és a nagy fagy miatt. Egy adott pillanatban úgy nézett ki. hogy a hajó is az úszó jégtáblák közé szorul. A bálnák, amelyek mint ismeretes, 15 percnél tovább nem tudnak a víz alatt maradni, túlélésüket a halászoknak is köszönhetik, akik a partról visszadobták a kifogott halak egy részét, és állandóan törték a jeget, nehogy az emlősök a jég alá szoruljanak. Megfigyelték, hogy a nagyobb bálnák gyakran életük kockáztatásával szintén törték az állandóan formálódó jégréteget, gyengébb és kimerült társaiknak pedig úgy segítettek a felszínen maradni, hogy alájuk úsztak. A jégtörő végül utat vágott nekik a tenger felé.
A Makarov Admirális nevű jégtörő és a Moszkva (Fotó: Wikipedia)
A félénk belugák eleinte még nem nagyon mertek a Moszkva nyomában úszni a szabadság felé, úgyhogy a legénység egy merőben szokatlan módszerhez folyamodott: a hajóról teljes hangerővel klasszikus zenét kezdtek bömböltetni, amivel végre megtört a jég (ezúttal csak metaforikusan), és az állatok – akárcsak a gyerekek a hamelni patkányfogót – végre elkezdték követni a Moszkvát, hogy aztán teljes biztonságban ússzanak ki a nyílt tenger felé, közben pedig állítólag még hálás fütyülő-sípoló-horkantó hangokat is hallattak. Körülbelül 2000 beluga menekült meg aznap. Hogy pontosan hogy kerültek ilyen sokat csapdába a Szenyavin-szorosban, az máig rejtély; ahogy abban sem vagyunk biztosak, hogy a történet bizonyos elemei (mint például a hajóról sugárzott klasszikus zene által elbűvölt delfinek) nem a szovjet propagandagyárban születtek. Viszont a történet lényegi része ettől még igaz. Mivel a belugák akár 70-80 évig is elélhetnek (habár ez természetes körülmények között igen ritka), talán még akad pár olyan egyed, ami ennek a mentőakciónak köszönheti az életét – esetleg őket kellene megkérdezni, hogyan is volt ez pontosan.
