A húsevés pszichológiája

Véget ért a veganuár, ami nem más, mint egy hónapos kihívás azok számára, akik szeretnék kipróbálni, milyen csak növényi eredetű táplálékon élni. A vegetáriánus és vegán étrend Magyarországon egyre népszerűbb, de ahogyan Vida Raul, az előbbi kezdeményezés meghonosítója mondta nekünk egy interjúban, itthon mindössze az emberek egy százaléka folytat vegán életmódot. Az ember alapvetően mindenevő, vagyis azok közé a fajok közé tartozunk, amelyek növényeket és állatokat is egyaránt fogyasztanak, hogy milyen arányban, az már egy érdekes kérdés, nemcsak az egyének miatt, hanem történelmi, kulturális, vallási és sok más egyéb szempontból is.

Húspiac

Ha Magyarországot vesszük, akkor elterjedt az a nézet, hogy mi bizony a húst is hússal esszük, a KSH adatai alapján minden korcsoportban nőtt az egy főre jutó éves húsfogyasztás, 2019-ben a lakosság egy főre vetítve 68,8 kilogramm húst fogyasztott éves szinten, 7,9 százalékkal többet, mint 2018-ban, ezen belül 19,2 kilogramm sertéshúst és 23,1 kilogramm baromfihúst vásároltak a háztartások, 0,9, illetve 2,2 kilogrammal többet, mint 2018-ban. De nemcsak itthon, világszinten is elmondható, hogy növekszik a hús iránti igény, igaz, más-más mértékben, legnagyobb növekedés Kínában és Indiában lesz észlelhető, de az afrikaiak is egyre több húst fogyasztanak, igaz, itt még sem a kínálat, sem a kereslet nem nő olyan mértékben, mint a világ másik részein, olvasható a Húsatlasz egyik korábbi kiadásában. Mindez pedig azt jelenti, hogy évente állatok milliói, milliárdjai végzik be földi pályafutásukat azért, hogy táplálékul szolgáljanak nekünk.

Fotó: Marius Becker/picture alliance via Getty Images

Persze mielőtt szegény állatok bevégeztetnék, valahol élniük is kell, valamit enniük is kell, és az utóbbi években nagyon sokat lehetett olvasni arról, milyen hatással van a környezetre az állattartás. A világ mezőgazdasági területének 70 százalékát állattenyésztésre használják, és nagy arányt képviselnek ezen belül azok a területek, amiken takarmánytermesztés zajlik, és mivel a hús iránti étvágy egyre nő, vélhetően további természetes élőhelyek látják ennek kárát, aminek számos negatív következménye lehet. Emellett más megfontolandó aspektusa is van az állattartásnak, főleg, ha nagyipari méretben gondolkozunk, a DW a témával foglalkozó cikkében például arra hívta fel a figyelmet, hogy az antibiotikumok túlzott használata az állattenyésztésben multirezisztens baktériumok kialakulásához vezethet, illetve az élőhelyek elpusztítása a nagyarányú húsfogyasztás érdekében, valamint ezen állatok tenyésztése pedig növeli a vírusok átterjedésének esélyét az állatokról az emberre, és – ezt már mi tesszük hozzá – sok szakértő tart attól, hogy a koronavírus után egy újabb zoonotikus vírussal gyűlhet majd meg a bajunk, és lehet, hogy az még komolyabb járványhoz vezet majd. 

A húsparadoxon

Ezek olyan érvek, amelyek egyeseket arra késztetnek, hogy áttérjenek a növényi eredetű táplálkozásra, de legalábbis megpróbáljanak kevesebb húst vagy egyéb állati eredetű táplálékot fogyasztani, és igyekeznek sokkal tudatosabban vásárolni, utánanéznek annak, hogy az adott alapanyag, étel honnan származik, milyen körülmények között élt az állat, aminek húsát, tejét, belsőségét vagy tojását elfogyasztaná. Nem vagyunk egyformák, vannak, akiket ez sem győz meg arról, hogy áttérjen egy másik étrendre, hiába olvasni egyre többet arról, hogy az állattartás milyen környezeti károkkal jár, milyen hatással van a klímaváltozásra. Persze nem csak ez az egyetlen szokás, amiről az emberek többsége nem tud lemondani a fenntarthatóbb jövő érdekében, de annak, hogy a húsevésről olyan sokan nem hajlandóak lemondani, van egy másik érdekes szála is, egy olyan szempont, ami megmutathatja, hogy az egészségügyi kockázatok tudatosítása mellett a környezeti hatásokra való hivatkozás miért vezethet nagyobb eséllyel viselkedésbeli változáshoz, mint az, ha az erkölcsi érvekre hagyatkozunk.  

Miközben az emberek körülbelül 90-97 százaléka eszik húst, ha megkérdeznénk, a többség azt válaszolná, hogy igenis ő nagy állatbarát, támogatja az állatvédelmet, aggódik az állatok jólétéért. Nem ellentmondásos ez egy kicsit, hogy szeretjük állatokat és szeretjük a húsukat is? Hogy egyesek meglincselnék azt, aki bántalmazza a kutyáját, majd alig várja, hogy ehessen egy jó véres steaket vagy egy szaftos hamburgert. De, az. Van erre egy kifejezés, ez a húsparadoxon. Persze az, hogy a viselkedésünk nincs mindig összhangban azzal, amit gondolunk, ahogyan egy dologról vélekedünk, hogy önellentmondásba keveredünk, hogy két ellentétes meggyőződés küzd bennünk, hogy nem vagyunk mindig következetesek, az egy nagyon emberi tulajdonság. Nem véletlenül lehet ismerős sokak számára a kognitív disszonancia kifejezés, ami Leon Festinger amerikai pszichológus nevéhez fűződik. Megállapítása szerint ha egy információ vagy tapasztalat ellentmond korábbi elképzeléseinknek, ismereteinknek vagy önmagunkról alkotott képünknek, akkor belső feszültséget, azaz disszonanciát tapasztalunk, és mivel ez nem kellemes állapot, megpróbáljuk valahogyan csökkenteni az emiatt kialakuló szorongást.  

Ha a húsevésről van szó, akkor több módja lehet annak, hogy küzdjünk a kognitív disszonancia ellen, például lemondhatunk róla, de ezt sokan nem vállalják, és valahol ez is érthető, hiszen a húsfogyasztás a mindennapjaink része, mélyen gyökerező hagyományokkal, szokásokkal. Ha az első út nem járható, akkor nincs mit tenni, megpróbálhatunk például (szerintük) alapos indokot találni arra, hogy miért is van rendben az, hogy szívesen fogyasztanunk állati eredetű táplálékot, és nyilván könnyebb kitartani amellett, hogy ez így teljesen rendben van, ha megpróbáljuk kerülni azok helyzeteket és információkat, amelyek valószínűleg növelnék a disszonanciát.

De pontosan mi segíthet feloldani az ellentmondást? Például az, hogyha különbséget teszünk a haszonállatok és a társállatok között, ha figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy a sertések, a szarvasmarhák és baromfik is ugyanolyan érző lények, mint a kutyák vagy a macskák, hogy előbbieket alacsonyabb rendűnek tartjuk, miközben vannak olyan kutatások, amelyek például a sertésekkel kapcsolatban igazolták, hogy alapvetően rendkívül szociális, intelligens és együttérző állatok, a szarvasmarhákkal kapcsolatban pedig a kitűnő memóriával rendelkeznek. Több érdekes tanulmány készült a témában, egy kísérletben a résztvevőknek marhahúst vagy kesudiót kellett enniük, majd nyilatkozniuk kellett arról, hogy mit gondolnak az állatok kognitív képességeiről, mennyire vannak morális aggályaik az elfogyasztásukat illetően. A kesudiót fogyasztó diákokkal összehasonlítva azok, akik marhahúsból készült ételt ettek, kevésbé gondolták etikátlannak a húsfogyasztást, és kevésbé gondolták azt, hogy az állatok rendelkeznek olyan kognitív képességekkel, amelyek képessé teszik őket fájdalmat érezni, szenvedni.

A Beyond Meat növény alapú burgere egy kaliforniai szupermarketben (Fotó: Smith Collection/Gado/Getty Images)

Abban, hogy ne érezzük tetteink súlyát, sokat segít az is, hogy a feldolgozott hústermékeknek köszönhetően nem kell szembesülnünk azzal, hogy azok egy állatból készültek. Egy egész csirke vagy egy disznófej esetén nehezebb elvonatkoztatni attól, hogy az valamikor egy érző, lélegző lény volt, de egy rúd szalámi vagy egy csomag darált hús nem igazán emlékeztet minket egy élőlényre, és persze a gyártók és a kereskedők a csomagolással és a kissé eufemisztikus elnevezésekkel, kifejezésekkel is igyekeznek segíteni abban, hogy a fogyasztóknak ne jusson eszébe a forrás, a BBC szerint Japánban a reklámokban például úgy ábrázolják az állatokat, hogy azok megfeleljenek a babasémának, vagyis gyermekszerű, kedves vonásokkal, mintha egy mesekönyvből léptek volna ki, ezzel azt a benyomást akarják kelteni, hogy ez a hús boldog, képzeletbeli állatokból származik, elterelve a figyelmet az állatkínzás valóságáról.

Persze annak ellenére, hogy nagyon sok cikk, dokumentumfilm szól arról, hogyan élnek a nagyipari körülmények között tartott állatok, hogyan végeznek velük, hogy dolgozzák fel azokat, azért a többségnek csak halvány elképzelése van arról, hogyan kerül a hús a boltok polcaira. Ám érdekes módon az, hogy valaki tisztában van azzal, mi zajlik mondjuk egy disznó leölésekor, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a húsevés ellen van, sőt. Benjamin Buttlar szociálpszichológus szerint azokban a kultúrákban, közösségekben, ahol gyakoribb, hogy az emberek maguk ölik le az állatot, azok között az undor, amit egy halott állat kiválthat, sokkal kisebb. De ha már kultúráknál tartunk, hogy mi számít haszonállatnak, aminek a húsát is el lehet fogyasztani, az eltérő lehet, bár egyre több országban tiltják be az olyan állatok étkezési célú felhasználását, amelyeket csak regionálisan, és nem az egész világon szokás megenni. 

A társadalmi vagy történelmi normákra, szokásokra való hivatkozás egyébként egyik leggyakoribb érv, amivel húsevők igazolják étkezési szokásaikat. Melanie Joy, a Why We Love Dogs, Eat Pigs, and Wear Cows (Miért szeretjük a kutyákat, esszük meg a disznókat és viseljük a teheneket?) című könyv szerzője szerint ezenkívül még két fő érv van, amit szívesen alkalmaznak:

• az egyik az, hogy a húsevés nemcsak, hogy normális, hanem természetes, más fajok is esznek húst és az emberi faj evolúciójában is fontos szerepet játszott az, hogy őseink húst fogyasztottak, mi vagyunk a tápláléklánc tetején, igazi csúcsragadozók vagyunk,
• a másik az, hogy szükséges is, például a szervezetünknek szüksége van a húsban található fehérjére, nyomelemekre.

Később más kutatók hozzácsaptak egy negyedik érvet is, mégpedig azt, hogy a hús egyszerűen finom és ízletes. 

Ha harc…

Nagyon sok olyan téma van sajnos, ami megosztó, ami szélsőséges indulatokat generál és ami miatt komoly viták alakulnak ki akár a személyes beszélgetések során, akár az interneten. Az egyik ilyen téma az, hogy ki milyen étrendet folytat, eszik-e húst vagy sem. Ha nem annyira stílszerűen akarunk fogalmazni, akkor vérre menő viták szoktak folyni a vegánok, vegetáriánusok és a megrögzött húsevők között (azért használjuk a megrögzött szót, mert azt azért nehezen tudnánk elképzelni, hogy egy flexitariánus bajszot akaszt valakivel, aki nem eszik még annyi húst sem, mint ő). Néhány évvel ezelőtt, 2015-ben készült egy kutatás, ami szerint a vegánokkal és vegetáriánusokkal szembeni attitűdöket hasonlította össze az előítéleteket tapasztaló más embercsoportokkal, például a melegekkel, a bevándorlókkal, az ateistákkal és a feketékkel szembeni attitűdökkel, és a válaszadók

csak a drogfüggőket ítélték el jobban, mint a vegetáriánusokat és a vegánokat.

Utóbbiak közül pedig különösen azokat találták ellenszenvesnek, akik nem valamilyen egészségügyi okból választották ez az életmódot, hanem állatvédelmi vagy környezetvédelmi okból döntöttek úgy, hogy lemondanak az állati eredetű termékekről. „Rengeteg kutatás szól arról, hogy nem szeretjük azon csoportok tagjait, akiket erkölcsileg alacsonyabb rendűnek tart a társadalom. Ezért is érdekes, hogy egy olyan csoport tagjait is elutasítjuk, akik etikus döntéseket hoznak” – nyilatkozta Benoit Monin, a Stanford Egyetem pszichológusa. 

A válaszokból egyébként az is kiderült, hogy a jobboldali beállítottságú embereknek volt a legkevésbé kedvező véleménye a vegánokról és a vegetáriánusokról.

– fogalmazott Personality and Individual Differences című folyóiratban megjelent tanulmány szerzői. 

Állatvédők egy toulouse-i demonstráción (Fotó: Alain Pitton/NurPhoto via Getty Images)

Vagyis a vegánokkal, vegetáriánusokkal szembeni ellenérzések, előítéletek egyik oka az lehet, hogy személyünk elleni támadásunknak érezzük azt, hogy ők jobban törődnek az állatokkal, mint mi, miattuk nehezebben tudunk megbirkózni a húsparadoxonnal, nehezebben tudjuk elhessegetni a kétségeinket, sőt, vannak, akik úgy gondolhatják, egyenesen a társadalmi stabilitást fenyegetik azáltal, hogy megkérdőjelezik az étkezési szokásokkal kapcsolatos társadalmi normákat. Persze lehet valami abban, hogy a vegetáriánusok és a vegánok erkölcsileg elítélik a húsevőket, de egyes források szerint messze nem olyan arányban és mértékben, mint azt a másik oldal gondolná, de ez egy másik kérdés.

Általánosítani egyébként nyilván nem illik, de a húsevés mint identitásképző elem akkor is egy érdekes téma, amivel több kutatás is foglalkozott. A húsevés a mai napig összefonódik a férfiassággal, többek között azért, mert egyes források szerint a húsfogyasztás még mindig szimbolikus kapcsolatban áll az erővel és a hatalommal, két olyan kifejezés, ami sztereotip módon még mindig a férfiakhoz kapcsolódik. Tény, hogy a hús igazi státuszszimbólum volt, Zarta Zaraska 2016-ban megjelent Meathooked című könyvében például olyan egyiptomi sírok felfedezéséről számol be, amelyekben a fáraók mellé „húsmúmiákat” temettek el. (Megjegyeznénk azt, sajnos az, hogy mennyi hús jut az asztalra, az a mai napig a jólét jele, vannak, akiknél nem választás kérdése, hogy mennyi állati eredetű terméket fogyasztanak.)  A fentieket igazolandó készültek olyan kutatások, amelyek szerint azok az emberek, akik nagyra értékelték a hagyományos férfiasságot, nagyobb valószínűséggel esznek húst, mint azok, akik sokkal megengedőbben gondolkoznak arról, hogy mitől lesz egy férfi férfi.

Ahogyan a vegetáriánusok és vegánok szembeni attitűdökről szóló tanulmányból is sejteni lehet, azok között, akik több húst fogyasztanak, a liberális gondolkodásukkal szemben nagyobb arányban képviseltetik magukat a konzervatívok, kutatások mutatták ki, a tekintélyelvűség, a hierarchikus struktúrákat favorizálok körében. Voltak szakemberek, akik azt is vizsgálták, hogy van-e összefüggés aközött, ahogyan az ember viszonyul az állatokhoz és aközött, ahogyan más emberekről gondolkozik, hogy azok, akik sokkal alacsonyabb rendűnek tartják az állatokat, azok hajlamosabbak-e előítéletesen viselkedni másokkal, képesek dehumanizálni bizonyos embercsoportokat, és úgy tűnik, igen.

Mindezzel nem kívánjuk azt mondani, hogy aki húst eszik, az rossz ember, hogy mindenkinek most és azonnal át kell állnia növényi eredetű étrendre, csak arra szerettünk volna rávilágítani, hogy egy olyan viszonylag egyszerűnek tűnő kérdés, hogy ki mit eszik, mennyi mindent mutathat meg arról, hogy működik az ember, hogyan viszonyulunk másokhoz, más élőlényekhez.