Az ukrán-orosz háború rettenetes vetületeinek se szeri, se száma. Ezek közül az egyik azzal függ össze, hogy az immáron hetek óta támadás alatt álló országot a világ számos pontján „béranyaközpontként” tartják számon. A bombázások és rakétatámadások miatt a béranyák és a szívük alatt hordott gyermekek élete is veszélybe került, miként azoknak a külföldi családoknak az álmai és – sok esetben – fizikai épsége is, akik arra számítottak, hogy a közeljövőben, kibővült családként utazhatnak majd haza Ukrajnából.
A pénzért cserében vállalt béranyaságot a világ legtöbb országában tiltják, viszont egy maréknyi országban legális. Ilyen a többi közt az USA néhány tagállama, Oroszország, Mexikó, Grúzia, Görögország, India és a 2000-es évek eleje óta Ukrajna.
Ez utóbbi esetben a külföldi párok számára vonzóvá tette eddig az országot a béranyák széles választéka, a viszonylag olcsó ár (körülbelül 22 millió forint) és a helyi jogszabályok, amelyek nem gördítenek akadályt az elé, hogy a megszületett gyermek az első perctől a befogadó család sajátjaként legyen nyilvántartva. Egyes statisztikák szerint az utóbbiban évente mintegy 2500 gyermek születik béranyarendszeren keresztül. Nem mindenki örül azonban annak, hogy ez a furcsa ipar része az ország imázsának. A gyermekekért felelős ukrán ombudsman szerint például régóta be kellett volna tiltani náluk is a leggyakrabban szegénységből vállalt béranyaságot.
A kijevi kórház pincéjébe költözött a szülészeti osztály, miután Oroszország megtámadta Ukrajnát (Fotó: Erin Trieb/Bloomberg via Getty Images)
Ukrajnában 33 magánklinikáról tudni, amely béranyák szerződtetésével foglalkozik. A háború miatt ezek jelenleg szüneteltetik működésüket, de egyes becslések szerint így is mintegy 800 ukrán nő van, aki ezekben az embert próbáló időkben külföldi családok gyermekét hordja a szíve alatt. A befogadó szülők közül sokan az ukrán-orosz háború eszkalálódása miatt a szomszédos országokba utaztak és ott várják, hogy mit hoz a jövő: El tudnak-e menni majd a megszületett gyermekért, vagy el tudják-e hozni nekik az újszülöttet a határhoz.
Sokan akkor lennének nyugodtak, ha, legalább a gyermek megszületéséig, a béranya a befogadó család országában élhetne, ez azonban több szempontból is akadályokba ütközik. Egyrészt, noha az Egyesült Királyságban például a napokban változtattak a bevándorlási szabályokon úgy, hogy a brit párok gyermekét hordó béranyák és közvetlen hozzátartozóik hároméves vízumot kaphassanak automatikusan, sok országban a béranyák áttelepülése jogilag nehézségekbe ütközik. Másrészt, és talán ez a legfontosabb, a béranyák többsége a háború iszonyatának árnyékában sem akarja elhagyni saját gyermekeit, szüleit és férjét, aki nagy eséllyel a hadköteles korkategóriába tartozik (18-60 év) és emiatt nem lépheti át az ukrán határt. A béranyák esetén egyébként már az is morális dilemmát vet fel, hogy sok ügynökség arra kötelezte őket már a háború előtti időben is, hogy a szülés előtt körülbelül negyed évvel közelebb költözzenek a klinikához, ahol a tervek szerint szülni fognak.
Semmi sem világítja meg olyan jól a béranyasági intézmény részét képező „más teste, az én kisbabám” dilemmát, mint a háború
– ezzel a mondattal kezdte a jelenlegi ukrán béranyák helyzetéről The Atlanticben megjelent cikkét Alison Motluk. A kanadai, szabadúszó újságíró, aki HeyReprotech címmel évekkel ezelőtt útnak indított egy, kifejezetten az asszisztált reprodukciós technológiákkal foglalkozó hírlevelet, az nlc-nek azt is hozzátette:
Túl gyakran fordul elő, hogy csak a befogadó szülők és a csecsemők sorsával foglalkozunk. Ezekben a történetekben mindig ott van még egy nő. Valaki, akinek családja van, otthona és élete. Oda kéne figyelni arra, hogy róla se feledkezzük meg. Háború idején különösen fontos, hogy ne felejtsük el, egy autonóm személyről van szó. Meg kell adni neki a bizalmat, hogy azt teszi majd, ami a legjobb.
A háború kezdete óta hetente egy-két cikk jelenik meg a nemzetközi sajtóban arról, hogy végre hazatértek biztonságos országukba és otthonukba ukrán béranyák szolgáltatásait igénybe vevő családok. Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy a családok megpróbáltatásait, hősiességét és örömét bemutató írásokban a legtöbbször meg sincsen említve, hogy mi lett a háborúban rekedt béranyákkal.
Várandós nő egy kijevi kórház pincéjében, az orosz bombázás alatt, március 2-án (Fotó: Aytac Unal/Anadolu Agency via Getty Images)
Az ukrán béranyák helyzetéről írt cikkében Sirin Kale, a Guardian újságírója például megemlíti egy amerikai nőnek az esetét, aki hosszú Instagram-bejegyzésben köszönte meg az edzőtermének, hogy elég jó kondiban tartotta ahhoz, hogy kibírja a béranyától származó gyerek begyűjtéséért megtett rettenetes utazást és az utazási ügynökének, amiért sikerült szállást foglalnia egy hotelben, de a hálálkodással teli 1257 szavas esszébe elfelejt említést tenni arról, aki megszülte a gyereket.
Akadnak, akik őszintén aggódnak a béranyáért is és elfogadják, hogy szerződés ide, szerződés oda, aki a gyermeküket kihordja, nem rabszolga, de az egyre nagyobb számú civil áldozat és a kórházak, szülészetek elleni támadások miatt az indulatok a tetőfokra hágnak a befogadó családok körében. A jelenlegi háborús helyzetben több esetben is előfordult már, hogy a befogadó család teljesen elvesztette a kapcsolatot a béranyával, akinek a közeljövőben esedékes a szülése.
Dmytro Pugach kijevi ügyvéd – aki manapság ideje egyik felét béranyák menekítésének megszervezésével, ideje másik felét pedig a Területi Védelmi Erők szolgálatában Ukrajna fegyveres védelmével tölti – a Guardiannek arról számolt be, hogy a szülők sok esetben nem értik, hogy miért nem repíthetik haza a csecsemőket dokumentumok nélkül.
Agresszívak. Sírnak. Azt mondják, add ide a kisbabámat. A dokumentumaik felől érdeklődök és egyszerűen nem érdekli őket. Ügyvéd vagyok. Mihez kezdjek dokumentumok nélkül? Ez így emberkereskedelem.
Kapcsolódó cikkekTörlésSzerkesztés
