1903-ban, egy Vermont állambeli kisváros, Wells River egyik kocsmájában alakult meg az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb, kövér (avagy testes) férfiakat tömörítő klubja. A csatakiáltásuk így szólt: „Kövérek vagyunk, és a legtöbbet hozzuk ki belőle!”. Önironikus mottójuk pedig így: „Barátságosnak kell lennem mindenkivel, mert se verekedni, se elfutni nem tudok”. Ahhoz, hogy valaki tag lehessen, minimum száz kilót kellett nyomnia (habár az is igaz, hogy ez a szám önmagában nem sokat árul el arról, hogy az illető kövér-e vagy sem). A belépési díj mindössze egy dollár volt, a tagok pedig titkos jelszóval és egy még titkosabb kézfogással köszöntötték egymást a találkozóikon. Évente kétszer gyűltek össze: ezeket az alkalmakat jó előre meghirdették, hogy mindenki alaposan fel tudjon készülni az ilyenkor kötelező mérlegelésre, hisz aki nem felelt meg a minimális súlykövetelményeknek, annak pénzbüntetést kellett fizetnie, vagy végső esetben akár fel is függeszthették a tagságát (bár előtte azért valószínűleg kapott egy szigorú figyelmeztetést, hogy egyen többet).
Egy 1904-es Boston Globe-cikk így számolt be az egyik kövér-találkozóról:
“Ez a kisváros ma este megtelt gömbölyű és lógó hasakkal, na meg óriási tokákkal, mert a New England Fat Men’s Club a Hale’s Taverben ülésezik. A helyiek, akik többnyire csontosak és szikárak, irigykedve bámulták a vonatokon érkező pufók, pirospozsgás arcú figurákat”
A vermonti kövéregylet korántsem volt egyedülálló jelenség. Ahogy az npr.org is írja: „a 19. század végének és a 20. század elejének amerikai dagiklubjai „egy letűnt korszak gazdagságának és pufókságának látványos ünnepli felvonulásai voltak. Egyszerre szociológiai kuriózumok és antropológiai leletek: annak az időnek a maradványa, amikor a társadalom talán utoljára tartotta ünneplésre érdemesnek a túlsúlyt”.
A mérlegelés valóságos sporteseménynek, vagy éppen izgalmas versenynek számított ezekben a körökben. Egy 1885-ös New York Times-cikk ír arról az esetről, amikor a connecticuti kövér férfiak klubjának egyik tagja teljesen összetört lelkileg, miután azzal a felkiáltással, hogy „most már biztos 340 kiló fölött vagyok” magabiztosan ráállt a mérlegre, majd csalódottan vette tudomásul, hogy a szerkezet mindössze 110 kilót mutat. Ahogy a cikk is megjegyzi: „barátai úgy vélték, hogy még legalább 10 kilót zsugorodott estig a mérhetetlen szomorúságtól”.
Ekkoriban az Egyesült Államokban szinte mindenhol voltak – akár 10 ezer főt is számláló! – kövérklubok, New Yorktól egészen Nevadáig (egyébként Európában is próbálkoztak hasonlókkal, de azok nem igazán voltak sikeresek, ahogy a testes hölgyeket tömörítő klubok sem). Ezek a szervezetek nem csak arra a szolgáltak, hogy a tagok egymásnak mutogassák – jó esetben – egyre terebélyesedő hájaikat és közösen nagyokat zabáljanak: a networking, vagyis a kapcsolatépítés ugyanúgy fontos része volt az összejöveteleknek. A 19. század végén egy inkább kövérkés, semmint extrém módon túlsúlyos demokrata politikus, William Jennings Bryan például egy massachusettsi kövérférfi-klubban keresett támogatókat elnöki kampányához.
Talán meglepő, de a klubok életéből még a sport (mármint az igazi sport, nem a méredzkedési verseny), a fizikai megmérettetés sem hiányzott: a tagok olimpiai stílusú mérkőzéseket tartottak, futóversenyeztek, távolugrottak és más hasonló számokban mérték össze erejüket és férfiasságukat. Igaz, ennek főleg az volt a célja, hogy jól elfáradjanak és megéhezzenek, vacsorára pedig magukba tudják tömni azt az irgalmatlan mennyiségű ételt, amit ilyenkor felszolgáltak. Íme egy tipikus amerikai kövérklubos menü:
„Osztrigakoktél, csirkekrémleves, főtt szalonka, marhafilé gombával, sült csirke, sült szopós malac, garnélasaláta, párolt gyümölcspuding brandyvel, válogatott sütemények, sajtok és fagylalt, amit kávé és szivar követ.”
Testes férfi krumplit fogyaszt (fotó: BIPS/Getty Images)
Az npr.org már idézett cikke szerint „a kövérség hagyományosan szoros kapcsolatban állt a gazdagsággal és a státusszal. Őseink minél szegényebbek voltak, annál kevesebb annál kevesebb élelmet fogyasztottak, így általában alacsonyabbak és vékonyabbak voltak. A hatalom, a gazdagság és a státusz viszont vonzó tulajdonságok: ha az ember teste a temploma, akkor egy katedrális méretű test azt üzente másoknak, hogy valaki fontos ember vagy.” Azonban az ipari forradalom komoly változásokat hozott: „egyre több embernek volt olyan munkája, amely nem volt fizikailag megterhelő. A modern mezőgazdasági módszerek megjelenése pedig jóval megbízhatóbbá tette az élelmiszerellátást. A középosztály nagy része számára az inga elkezdett kilengeni: vagyis az embereknek jóval kevesebb energiát kellett arra fordítaniuk, hogy élelemhez jussanak”
Ezek a bizonyos kövérklubok bizonyos szempontból a nagy test kultuszának utolsó fellángolását jelentették. Nagyjából 1910-től kezdve ugyanis már az orvosok is igyekezték az egészséges táplálkozást népszerűsíteni, valamint felhívni figyelmet a túlsúly veszélyeire. Innentől kezdve a kövérférfi-egyletek tagsága rohamosan fogyatkozni kezdett, ahogy férfiak derékbőség is: a New England Fat Men’s Club utolsó, 1924-es találkozóján például mindössze 38 tag jelent meg, akik közül egyikük sem érte el a 100 kilós testsúlyt. Egy korszak véget ért.
