Az óvodai buszban felejtett 4 éves kislány, Inez halála az egész országot megrendítette. Nők, férfiak, fiatalok, idősek értetlenül állnak a történtek előtt, sorra ütik fel a különböző fórumokat, abban a reményben, hogy válaszokat kapnak, és én is ezt teszem. Egy random cikk kúszik a látóterembe a Facebookon, de ahelyett, hogy lekattintanám, a hozzászólásokat kezdem olvasni – több száz részvétnyilvánítás sorakozik egymás alatt. Sírós emojik és fekete szívecskék lepik el a képernyőt, de aztán lejjebb görgetve egy hosszabb üzenetre leszek figyelmes. Egy anyuka írja, az ő kisfia is meghalt néhány éve, de arra már nem emlékszem, hogy hogyan, mert próbálom az infót kiradírozni a tudatomból. Nem szeretném befogadni, ennek ellenére mégis napokig velem marad, úgyhogy az egyetlen módon dolgozom fel: írok róla.
A traumadömping jelensége – merthogy erre a típusú túlzott információ-megosztásra már nevet is aggattak – gyakorlatilag nem más, mint egy kinyilatkoztatás, amit senki nem kért. Noha ez nem egy pszichológiai kifejezés, az elmúlt években annyira gyakori jelenséggé vált, hogy csak idő kérdése volt, hogy begyűrűzzön a fogalom a mindennapokba.
Traumadömping alatt azt értjük, hogy a küldő fél egyáltalán nem törődik azzal, hogy a befogadó készen áll-e erre a sokszor érzelmileg megterhelő, traumán alapuló információra.
Nem tudja felmérni, hogy ez másokat hogyan érint, de úgy érzi, hogy az a közeg, amit az internet nyújt, alkalmas arra, hogy bedobja az érzéseit a nagy közösbe.Persze azzal, hogy szabadon és felelőtlenül engedünk másokat belelátni az életünk részleteibe, elkerülhetetlen, hogy az ilyen típusú bejegyzések is életre keljenek, de kérdés, hogy ez mennyiben egészséges.
Mindenkinek van traumája, de nem mindenki teszi közhírré (fotó: getty images)
Jobb, ha a villogó kurzor mögött marad
A trauma dumping angol kifejezés nagyjából 2018 januárjában bukkant fel először a youtuber és podcaster Ruben Angel megfogalmazásában, bár ekkor még csak a Twitter berkein belül kapták fel. Aztán ahogyan berobbant a TikTok, mintha a jelenség is növekedésnek indult volna, a felhasználók egyre szabadabban kezdtek a saját traumatikus élményeikről beszélni megjegyzések, sőt, videók formájában is. Ám annak ellenére, hogy az internet biztonságos helynek tűnik ezek megosztására, és akár katartikus megkönnyebbülést is okozhatnak egyes esetekben, a szakértők óvva intenek attól, hogy bárki ilyen formában akarjon a lelkét nyomó tehertől megszabadulni, mert ebben mindenki sérülhet.
Amikor a TikToker Ashley Kimch arról mesélt az egyik videójában, hogy az édesapja a legjobb barátja, és közben viccelődött, hogy szeparációs szorongásuk van, ha nem lehetnek együtt, meglepő dologra nyitott ajtót, amire senki nem számított. Több száz felhasználó a saját apjával való rossz kapcsolatát vetítette rá, olyan felütésekkel, minthogy „bárcsak lenne apám”, „az enyém nem beszél velem”, egészen addig, hogy „jó neked, az enyém már meghalt”. A bántalmazásról, elhagyásról és gyászról szóló bejegyzések gyakorlatilag elárasztották a kommentszekciót, és összességében egy toxikus légkört teremtettek egy teljesen ártatlan videó köré – és ez csak a kezdet.
Nelisha Wickremasinghe pszichológus és családterapeuta szerint felfelé ívelő tendencia mutatkozik ezen a téren, és ez nem a véletlennek köszönhető. Egyrészt szerinte ezek az emberek nehezen tudják megszervezni, feldolgozni és megfelelős szűrni az érzéseiket – sok esetben más, mélyebb pszichológiai problémájuk is van –, másrészt vegyes üzeneteket kapnak azzal kapcsolatban, hogy mikor, mit érdemes megosztani. Rámutatott, hogy a túlzó érzelmek normává váltak a közösségi médiában és a televízióban, emellett rengeteg önsegítő kézikönyv azt üzeni: add ki magadból az érzéseidet, és jobban leszel! A szakértő szerint, ha ehhez még hozzáadjuk, hogy kevés lehetőségünk adódik a mindennapokban gyakorolni az önkifejezést, megértést, valamint a feldolgozást, illetve azt is, hogy a trauma szó használata is rugalmasabbá vált, és egyesek a kisebb kihívásokat is ennek élik meg, akkor sajnos nem meglepő a traumadömping virágzása.
Nem kérdés: ezen csak veszteni lehet
A jelenség veszélye abban rejlik igazán, hogy minden érintett számára nehézséget okoz. Egyrészt ott van az, aki átélte a traumát, és azt gondolja, hogy feloldozást nyer, ha végre beszél róla, de ahogy a Psychology Today cikkében Wickremasinghe rámutat, ez akár visszafelé is elsülhet. Az emberek bűnösnek érezhetik magukat, hogy a problémájukat a világ elé tárták, ráadásul szorongást okozhat, hogy a kinyilatkoztatásuk nem csökkenti a fájdalmat. Cserébe viszont olyan felfokozott állapotot idéz elő, hogy attól az utóhatás még inkább felerősödik és kínzóvá válik.
Másrészt a fogadó oldalon állók is szenvednek, mert vagy segíteni akarnak, de nem tudnak (hiszen a traumadömping egyetlen célja az érzelmek feloldása, nem pedig a problémák megoldása), vagy frusztráltnak, kimerültnek érzik magukat a rájuk dobott bomba miatt, ami elől lehetetlen elmenekülni, és ezáltal másodlagos traumát szenvednek el, hívja fel a figyelmet Charles Figley traumakutatásra specializálódott pszichológiaprofesszor, aki könyvet is írt a témában.
Yasmine Summan a fent leírtakat a saját bőrén tapasztalta meg. A több mint 100 ezer feliratkozóval rendelkező TikToker, aki gyakran közvetített nembináris nemi identitásúként különböző témákat a szépség és divat területéről, egy idő után egyre több olyan üzenetet kapott, amikben a kommentelők hozzá hasonlították saját magukat, sértegették a saját megjelenésüket, és azt írták neki, hogy legszívesebben öngyilkosak lennének a kinézetük miatt.
Egyszerűen nem tudtam, mit válaszoljak erre. Ott állok, és teljesen együttérzek velük, ismerem azt a fájdalmat. Általában tudom is kezelni, de amikor az emberek azt mondják, hogy meg akarják ölni magukat, és depressziósak, mert nem hasonlítanak rám… azt túlzásnak érzem.
Szakember nélkül nem megy
Sajnos a köztudatban még mindig az él, hogy szakember segítségét kérni problémák esetén kellemetlen, egyfajta megbélyegzéssel jár, pedig ez idejétmúlt gondolkodás, és ilyen esetben különösen fontos lenne, hogy az ember jó kezekben gyógyuljon. A trauma megosztása igazi hullámvasút, viszont egy terapeuta pontosan megérti ezt, nem ítélkezik, és szakszerűen tud segíteni nemcsak az érzelmek oldásában, hanem magában a probléma gyökerének megoldásában is.
A javulás elengedhetetlen része az, hogy megosszuk, min megyünk keresztül, traumákat és minden mást. Minél többet tudok meg a pácienseimről és tapasztalataikról, annál jobban tudom őket szolgálni és támogatni őket céljaik elérésében
– mondja Billie Katz klinikai pszichológus és pszichiátriai adjunktus, Maia Petrucha pedig – aki saját magát a mentális egészség aktivistájaként aposztrofálja – rámutat, hogy végső soron a traumadömping nem terápia, még ha sokan úgy is tekintenek rá.
Kicsit olyan ez, mint tüneti kezelés egy betegség esetén: ideig-óráig segíthet, de hosszútávon nem kezeli a kiváltó okokat.
(Forrás: Huffington Post, Insider, Psychology Today)
