Lukács Liza pszichológus könyve Ne cipeld tovább! Örökölt családi minták a táplálkozásban és az érzelmi evés címmel nemrég jelent meg, és természetesen azonnal lecsaptam rá. Nem azért, mert folyton a súlyomon jár az eszem, hanem azért, mert az életemet egyértelműen meghatározza a kilókkal való küzdelem, és ahogy körülnézek nőtársaim között, azt gyanítom, ezzel nem vagyok annyira egyedül.
Lukács Liza: Ne cipeld tovább! (Kép: Kulcslyuk Kiadó)
„Napjainkban a 18-65 év közötti felnőttek 62%-a súlytöbblettel él, 28%-uk pedig olyan jelentős súlyfelesleget cipel, ami az elhízás betegség kategóriájába tartozik. Még tovább emelkednek ezek az arányszámok, ha a 65 év feletti lakosságot nézzük: közöttük 80% a túlsúlyosak aránya. A 12-15 éves gyerekek 35-40%-a túlsúlyos vagy elhízott, de a kicsik, a 12 év alattiak között is már csaknem minden ötödik gyermek érintett a testsúlyproblémákban. A férfiak legmagasabb testsúlyukat 40 éves koruk körül érik el, a nők pedig 38 évesen” – olvashatjuk a szomorú statisztikákat a könyvben.
Szüléskor kéne osztogatni
A Ne cipeld tovább! című könyv annyiban mindenképp eltér a szerző előző két evéspszichológiával foglalkozó könyvétől (1. Az éhes lélek gyógyítása; 2. Lenyelt vágyak), hogy annak is rengeteg plusz információt tartalmazhat, akinek amúgy semmi problémája nem volt soha életében a súlyával. Sőt, továbbmegyek, szüléskor kéne osztogatni minden friss anyukának, hogy a könyvben leírt szempontokat és pszichés folyamatokat gondolja át, és ezek mentén vágjon bele a gyereknevelésbe az ételek szempontjából. Mert ahogy Lukács Liza tanulmányokkal és a páciensekkel végzett évtizedes munkából fakadó tapasztalatával következtet a könyvben:
„A hibás evési minták, amelyek rövidebb-hosszabb időn belül kisebb-nagyobb, de tartós súlytöbblethez vezetnek, nem egyik napról a másikra alakulnak ki bennünk. Születésünktől fogva formálódik bennünk egy kép arról, hogy mit jelent az evés, az étel.”
A túlsúly családi örökség is lehet, de nem kizárólag a gének miatt (Fotó: Getty Images)
„Nem feltétlenül azért vándorolnak nemzedékről nemzedékre a testsúlyproblémák, mert a már felnőtt gyerekek vagy a szülők nem akarják máshogy csinálni. Nem is elsősorban azért, mert nem ismerik az egészséges életmód alapelveit. Hanem sokkal inkább azért, mert a szülő a táplálkozási attitűdjét, az ételekhez fűződő ki nem mondott viszonyát különböző elvárásokon, üzeneteken, szokásokon keresztül akarva-akaratlanul átadja a gyermekének is.”
Azt az érvet hamar megdönti a könyv, hogy „a mi családunkban mindenki túlsúlyos vagy elhízott, ez genetika!”, mert mint kiderül, ma már tudományos tényként kezeli a szakma, „hogy a környezet és a gének nem ellentétben, hanem épp kölcsönhatásban állnak egymással, ezért nem gondolkodhatunk tovább a génekről úgy, mintha ezek egy generációról generációra ugráló sorscsapásként elhízásra ítélnének minket.” Létezik tehát a hajlam, ott van a genetika a háttérben, de kizárólag ezt nem lehet okolni a nagy fenekünkért, az igazi felelőst az életmódunk területén és a lelkünkben kell keresnünk.
Ha tehát a biológiai tényezők a hízásra tesznek hajlamossá minket, akkor rajtunk, vagyis az életmódunkon több múlik, mint gondolnánk. Fontos azonban azt is megjegyezni, hogy szó sincs hibáztatásról, a könyv külön kitér arra, mennyire káros a túlsúlyos emberek megszégyenítése és hibáztatása, ahelyett, hogy valódi, pszichés segítséget kapnának.
A súlyproblémák mögött ugyanis kiemelt helyen áll az öngondoskodás elégtelensége, ami egyáltalán nem akaratgyengeségről, vagy arról szól, hogy konkrétan mit eszünk, hanem a lélek mélyebb rétegeiben kell keresgélni a választ.
Ne csak a géneket hibáztasd!
Lukács Liza könyve nem egy „fogyis” könyv, még csak nem is életmódtanácsadó kalauz, és egyáltalán nem csak azoknak való, akiknek problémájuk van a súlyukkal. A pszichológus rendkívül szemléletesen mutatja be a pácienseken, valós történeteken keresztül, hogyan örököljük a hájat és hogyan adjuk tovább a gyerekeinknek. Nem a gének miatt. Szembenézésre inspirál, önismereti útra hív, olyan gondolatébresztő írás, ami túlmutat az apropóján, azaz a hájon. A tudatosságunkat piszkálja meg, hogy ne menjünk vakon a hozott minták után és vegyük vissza az irányítást legalább az étkezéseink felett. A témából adódóan elkerülhetetlen, hogy aki az első két könyvet olvasta, kicsit déja vu érzéssel küzdjön az olvasás közben, de azért friss gondolkodni valót is kapunk bőven a szakembertől.
A problémafeltáráson túl megoldási javaslatokat is ad a pszichológus, arra biztatva az olvasót, hogy kezdjen valamit a felismert problémáival és mintáival. Lehet, hogy jelenleg elképzelhetetlennek tűnik, de tényleg létezik egy olyan mentális állapot, amelyben az étel, az evés nem stressz vagy jutalom, csupán az, ami: üzemanyag a testnek, mindenféle félelem vagy harc nélkül. A könyvben oldalakon keresztül ír a szerző arról, hogy milyenek azok az emberek, akiknek rendben van az evéssel a kapcsolatuk, de egy kritérium különösen megragadt bennem, annyira szíven ütött:
„Az étel fontos számukra, amikor esznek, és egyáltalán nem fontos, amikor épp nem esznek.”
„Ez abból látható, hogy amikor esznek, odaszentelődnek a táplálkozásnak, olyan ételeket esznek, amelyek aktuálisan jólesnek nekik. Le tudják zárni az étkezést anélkül, hogy még ebbe-abba belecsípnének vagy még egy és még egy kávét meginnának. Evés után felállnak az asztaltól, és más tevékenységbe kezdenek. A következő étkezésig nem foglalkoztatja őket, hogy mit és mennyit fognak enni, mint ahogy az sem, hogy vajon mennyit fognak hízni attól, amit előzőleg elfogyasztottak.”
Nekem, aki az életem felét nagyjából azzal töltöttem, hogy az evés miatt aggódtam vagy épp lelkifurdalásom volt az elfogyasztott ételek után, teljesen utópisztikusan hangzik, hogy létezik olyan élet, ami nem a kaja körül forog. Sőt, nemhogy létezik, de elvileg számomra is elérhető. Bár nyilván nem fordul ki a személyünk a sarkából egy könyv elolvasása után, azért sok jót hozhat a Ne cipeld tovább!, elvetheti azokat a gondolatcsírákat, a tudatosabb étkezés magjait, amik aztán idővel beérnek, ha nem hagyjuk veszni őket. Ha fogyást várnál a könyvtől, azt nem kapod meg, de arra számíthatsz, hogy mélyebb megértéssel fogsz magad felé fordulni az olvasása után, és többé nem fogod kizárólag a géneket hibáztatni a túlsúlyért.
