Ezért rajongunk az erőszakos és önző karakterekért

Azoknak, akik nem ismerik Daemon Targaryent, a Sárkányok Háza sorozatának egyik fő(bb) szereplőjét, gyorsan bemutatnám: ő az a karakter, aki alig tíz rész leforgása alatt hirtelen felindulásból agyonver egy küldöncöt, hidegvérrel megöli az első feleségét, lefejezi az egyik közeli rokonát és feleségül veszi az unokahúgát. Bájos, igaz? Mindezek mellett, vagy éppen ezek ellenére, ő a sorozat egyes számú közönségkedvence, akinek a kommentek tanúsága szerint sokan kis túlzással még azt is azonnal megbocsátanák, ha véletlenül arra vetemedne, hogy felgyújt egy óvodát. És ezzel úgy tűnik, sikerült a készítőket is jó alaposan meglepniük. A Sárkányok Háza egyik írója, Sara Hess nemrég a Vanity Fairnek fakadt ki amiatt, hogy újabban Daemon lett az „Internet pasija”. „Egyszerűen nem értem. […] Én nem akarnám a pasimnak! Hogyan – milyen módon – volt ő valaha is jó társa, apja vagy testvére bárkinek is? Emberünk megölte a feleségét! Többek között.”

Matt Smith (Fotó: Manuel Velasquez/Getty Images)

Túlságosan is egyszerű lenne ezt a jelenséget most azzal megmagyarázni, hogy a karakter megformálója, Matt Smith (akiről itt írtunk hosszú portrét a 40. szülinapjára) még a platinaszőke parókák alatt is szexi amúgy, az alakítása pedig a kevés szövege ellenére is tagadhatatlanul karizmatikus. Kell itt legyen valami más is, ami mágnesként vonzza az embereket a karakterhez, valami, amit az író szemmel láthatóan nem értett meg, Smith viszont annál inkább. A Los Angeles Timesnak adott interjújában ezt úgy fogalmazta meg:

Olyanok, mint mi?

A közönségkedvenc sorozatkarakterek hosszú sorában nem Daemon az első „szürkezónás”. Annyira nem, hogy már több mint negyven éve, az 1978-as Dallasnak is írtak ilyen karaktert. Az egomániás és minden hájjal megkent Jockey Ewing, aki vígan keresztülgyalogolt a családtagjain is, ha úgy hozta a kedve és az érdeke, kvázi halhatatlan lett, pedig azon a bizonyos skálán inkább volt gonosz, mint nem. És, ahogy arra Laura Friday is rámutat ebben a cikkben, a morálisan szürke karaktereknek pont ebben van az igazi erejük: nem kell fele-fele arányban jónak és rossznak lenniük. „Gyakorlatilag bármilyen kombinációban létezhetnek”, mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy csináljanak bármilyen mocsokságot is, akaratlanul is vonzódunk hozzájuk.

Dr. Robert Romano, Walter White, a komplett Lannister-família, Emily Gilmore, Jack Bauer, Dexter, Joe Goldberg vagy épp Dr. Gregory House (és a lista a végtelenségig folytatható), azért kerülhettek észrevétlenül közel a szívünkhöz, mert nem tökéletesek. „Se ők, se a döntéseik, se az életük. Olyanok, mint mi” – teszi hozzá Friday. És így talán már érthető, miért van az, hogy bár az esetek többségében nem értünk egyet, és sokszor még csak nem is szimpatizálunk velük, a nap végén mégis rájuk emlékszünk jobban, őket tartjuk az elérhetőbb és emberibb karaktereknek.

Matt Smith Deamon Targaryen szerepében a Sárkányok házában (Fotó: Profimedia)

Mindezek mellett szinte eltörpül, hogy ezek a szürkezónás szereplők sokszor még izgalmasabbak is, mint a tisztán jó, vagy tisztán rossz társaik. Már csak azért is, mert nincsenek rákényszerítve, hogy a jó/rossz mentén döntsenek. Egy teljesen egyéni, belső iránytű mozgatja őket, így teljesen kiszámíthatatlan, mikor, mit fognak csinálni. A karaktereikben kódolva van a fejlődési lehetőség, amivel az esetek egy részében élnek is (elég, ha Jamie Lannisterre gondolunk, aki annak ellenére vált végül az egyik legszimpatikusabb hőssé a Trónok harcában, hogy rögtön az első részben kidobott egy kisfiút az ablakon), ráadásul azt is megúszhatják, ha véletlenül rossz döntést hoznak. Teszem azt, szerelmi viszonyba bonyolódhatnak a testvérükkel, durván belegázolhatnak egy hiperaktív kolléganő lelkébe, belehajthatnak az exük házába, vagy legyilkolhatják a kellemetlenkedő rokonaikat, és még mindig kijöhetnek belőle jól is. Ez egy olyan világból nézve, ahol rajtunk a nyomás, hogy nonstop jó döntéseket hozzunk, kétségtelenül felszabadító.

Bunkóság receptre, fő műsoridőben

Antihősnek nagyon sokáig nem sikerült az a bravúr, ami Dr. Gregory House-nak 2004. novemberében végül igen: saját sorozatot kapott, méghozzá egy országos televízió főműsoridejében. Hogy ez akkoriban mekkora dolog volt, jól mutatja, hogy még Hugh Laurie-t, House megformálóját is meglepte, hogy egy ilyen megosztó karakterből címszereplőt csináltak. Larry Kingnek elárulta, mikor jelentkezett, meg volt róla győződve, hogy ez csak egy vicces kis mellékszerep, még úgy is, hogy egyébként már a kapott kétoldalas scriptből érezte, hogy „ez valami jó lesz”. És hogy mit gondol a karakterről?

 – tette hozzá.

David Shore (középen) és Hugh Laurie (Fotó: Ray Mickshaw/NBC/NBCU Photo Bank via Getty Images)

És bár azt Laurie is elismeri, hogy időnként valóban nehéz volt a többszörösen meggyötört House bőrébe bújnia, és ott lenni vele a legsötétebb pillanataiban, a mai napig szereti a karaktert. És nem csak ő. „Közben ma már a csapból is az ilyen és ehhez hasonló karakterek folynak. Őszintén megvallva, kicsit tele is van velük a hócipőm” – ezt pedig már a sorozat egyik írója, David Shore mondta a GQ-nak 2017-ben, öt évvel azután, hogy befejezték a House-t. Mi tagadás, van benne igazság. A House sikerén felbuzdulva, de attól persze teljesen függetlenül, gombamód megszaporodtak az antihős főszereplők: 2006-ban bemutatkozott Dexter, Amerika kedvenc sorozatgyilkosa, rá két évre Walter White, akinek a Breaking Bad öt évada kellett, hogy tutyimutyi kémiatanárból rettegett drogbáróvá lényegüljön át. És máris itt volt 2011, meg a Trónok Harca, ahol már konkrétan sportot űztek a pszichológiailag rendkívül összetett karakterek szerepeltetéséből. És azóta sincs megállás.

Morálisan szürke közönség vagyunk

Ha most cinikus akarnék lenni, azt írnám, az időközben megváltozott fogyasztói szokások miatt van ekkora igény a szürkezónás figurákra. A ScreenCraft szakértője a Huffpostnak írt vendégposztjában viszont úgy fogalmaz: miközben 30 éve még kizárólag a családbarát, feelgood sorozatok rúghattak labdába, ahol soha, senki nem volt még csak megközelítőleg sem rossz, ma olyan (manipulatív, erőszakos, önző, már-már pszichopata) karakterek ültetik tömegével a tévé elé az embereket, akiket annak idején a képernyő közelébe se engedtek volna. A szakértő szerint azért, mert egy ponton valahol meguntuk azt nézni, milyenek lehetnénk. Elegünk lett a feddhetetlen erkölcsű, tökéletes figurákból, akikhez lehetetlenség volt kapcsolódni. „A valóságban ilyen egyszerűen nem létezik. Senki sem csak jó, vagy rossz” – magyarázza, majd hozzáteszi, ma azokat a háromdimenziósra írt szereplőket nézzük szívesen, akik hozzánk hasonlóan egyensúlyoznak jó és rossz között, és közben néha előfordul, hogy rosszul döntenek. És innentől kezdve lényegében mindegy is már, hogy az a karakter amúgy egy manipulatív drogbáró, egy sudri bunkó orvos, egy törtető olajcézár, vagy – hogy Daemon Targaryen példájánál maradjunk – egy erőszakos és frusztrált második fiú, aki premier plánban vág ketté bárkit, aki a családja útjába áll.