Démonok és ördögök a Bibliában

Talán meglepő, de a Sátán az Ószövetségben csupán két alkalommal jelenik meg (Jób és Zakariás könyvében) szerepe pedig nem is különösebben jelentős: nem maga a Megtestesült Ősgonosz, nem Isten ellentétpárja, hanem inkább afféle kishivatalnok, vagyis egészen pontosan közvádló a mennyei udvartartásában, akinek „tiszte az emberek valódi értékét firtatni”. Autonóm személyiségnek aligha lehetne nevezni, hiszen minden esetben az Úr utasítására, illetve engedélyével cselekszik. A korabeli zsidó hitvilág ugyanis nem ismerte a Sátán fogalmát, legalábbis abban az értelemben, ahogy ma használjuk; ez a fajta dualista (vagy többé-kevésbé dualista) megközelítésmód csak Jézus korában, a zoroasztrianzmus vagy a gnoszticizmus megjelenésével vált meghatározóvá.

Persze, az Ádámot és Évát megkísértő, majd bűnbeesésbe hajszoló kígyó – utólagos magyarázatok alapján – végül is megfeleltethető a Sátánnak, azonban az eredeti szövegben erről szó sincs; ő egyszerűen csak egy kígyó (vagy legfeljebb: A Kígyó), akiről nagyjából annyit tudunk meg, hogy „ ravaszabb vala minden mezei vadnál”.

Lucifer Gustave Doré illusztrációjén az Elveszett paradicsom 1866-os kiadásához (forrás: Wikipedia)

 Az újszövetségi Sátán

Az újszövetségi Sátán azonban már jóval fenyegetőbb, nagyobb hatalommal és mozgástérrel bír, illetve sokkal többször is bukkan fel a Bibliában. Ő a nagy kísértő, a hazugság atyja, a legyek ura, a világ fejedelme, a levegő birodalmának fejedelme, az Isten hegyéről levetett kerub, a nagy sárkány, vagy újabban – mondjuk Milton Elveszett Paradicsoma óta – bukásra ítélt, de valamiért mégiscsak vonzó tragikus-romantikus hős.

Lucifernek is gyakran szokták nevezni, habár a név eredete kissé zavaros: a latin nyelvű kifejezés szó szerinti jelentése fényhozó, ami a Hajnalcsillagra, azaz a Vénuszra utal, és nem ritkán pozitív jelentésben szerepel a Bibliában, például Jézus is így nevezi magát a Jelenések könyvében (Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes hajnalcsillag – habár az is igaz, hogy a Vulgatában itt nem a lucifer, hanem a stella matutina kifejezés szerepel, csak hogy kicsit tovább bonyolítsuk). 

Ézsaiás pedig a hajnalcsillaggal Babilon kevély és elbizakodott királyát azonosította (Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, a ki népeken tapostál!), és ugyan az uralkodó korántsem tűnik rokonszenves figurának, azért mégis csupán egyszerű halandó, és nem maga a Sátán. Ám az évszázadok folyamán Babilon bukott királyának az alakja valahogy összemosódott vagy összekapcsolódott a Bibliában egyébként számos egyéb néven (Azazel, Belzebub) is emlegetett bukott angyaléval, aki miután szembeszállt az úrral, hasonlóan látványosan zuhant alá a mennyekből (Látám a Sátánt mint villámlást lehullani az égből – ahogy Lukács evangéliumában is olvashatjuk).

Lucifer, a démonok fejedelme

Lucifer egyebek mellett az ördögök vagy démonok fejedelme is, amint az például Máté evangéliumából is kiderül. Na, de kik is  azok a démonok? Akárcsak a Sátán, ők is a bűn, a kísértés és a gonosz letéteményesei: létezésüket angyalként kezdték, majd Isten ellen fordultak és  a mennyből a pokol tüzes mélységeibe zuhantak. A démonok többnyire úgy kínozzák az embereket, hogy megszállják őket, vagy olyan látomásokat idéznek elő, amelyek bűnre késztethetik őket. Arra csábítják a halandókat, hogy elhagyják hitüket, eretnekséget kövessenek el és a bálványok felé forduljanak.

Áldozatbemutatás Molochnak (forrás: Wikipedia)

Néhányukat név szerint is ismerjük. Az egyik legszörnyűbb démon Moloch volt, az ammoniták istene, akinek rettentő kultusza Izraelben is hódított. Fanatikus hívei olykor gyermekeket is áldoztak neki  Hinnom (Gyehenna) völgyében, a Tófetnek nevezett kultikus helyen, mégpedig a lehető legszörnyűbb módon: „tűzbe küldték”, azaz élve elégették őket. Mózes harmadik könyvében az Úr meg is tiltotta ezt a gyakorlatot:

Bár a Biblia erről nem ír semmi konkrétat, Molochot a középkortól kezdve rendszerint valamiért egy Minotaurusz-szerű, hatalmas, félig ember, félig bika szörnyetegként szokás ábrázolni.

Moloch szobra Giovanni Pastrone Cabiria c. filmjéből, a Torinói Nemzeti Filmmúzeumban (Fotó: Wikipedia)

Még érdekesebb figura Légió, a tébolyult megszállott (vagy ha úgy jobban tetszik: disszociatív személyiségzavarban szenvedő beteg), aki egy sírboltban élt a holtakkal, a Gadarenusok földjén, folyamatosan összefüggéstelenül üvöltözött és önmagát vagdosta: „éjjel és nappal mindig a hegyeken és a sírboltokban volt, kiáltozva és magát kövekkel vagdosva.”A Bibliában úgy írják le, mint „tisztátalan lelket”, aki felett a gonosz erői vették át a hatalmat.

Amikor Jézus találkozott ezzel ijesztő megszállottal, megkérdezte tőle: „Mi a neved?”, mire Légió így válaszolt: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk” Jézus aztán egyetlen mondattal kiűzte a démonokat a férfiból: „Eredj ki, tisztátalan lélek, ez emberből”. A  démonok ekkor elhagyták a szerencsétlen flótást, és azzal a lendülettel beleköltöztek egy kétezer disznóból (!) álló csordába, majd belevetették magukat a tengerbe: „A tisztátalan lelkek pedig kijövén, bemenének a disznókba; és a nyáj a meredekről a tengerbe rohana. Valának pedig mintegy kétezeren; és belefúlának a tengerbe.”

Abaddont, vagyis a Pusztítót a Jelenések  könyve úgy jellemzi, mint „a feneketlen mélység angyalát”, és a sáskaraj királyát, aki úgy fest, mint egy háborúba vonuló harci mén, a fején aranykoronát visel, az arca szinte emberi, a haja hosszú, akár az asszonyoké, a fogai az oroszlánokéhoz hasonlók, farka szúrós és hosszú, mint a skorpióé, szárnyaival pedig olyan iszonyatos zajt csap, mint a viadalra száguldó lovas szekerek. Szóval nem egy szimpatikus alak, na. Ahhoz képest viszont, hogy milyen érzékletes leírást ad róla a Biblia, viszonylag kevés (gyakorlatilag nulla) művészi ábrázoláson láthatjuk viszont.