Haldoklókat fojtottak meg a fekete ruhás asszonyok, az accabadorák

Néhány évtizeddel ezelőttig Szardínián gyakorolták az eutanáziát. A „sa female accabadora” feladata volt, hogy könnyebb halálhoz segítse az agonizáló embereket. Az accabadora mindig nő volt, akit a halálos beteg családja hívott meg, hogy véget vessen a szenvedésének. Különösen a kevésbé jómódú társadalmi rétegek számára jelentett ez megoldást: az orvostól távol eső kisvárosokban sok nap lovaglást jelentett volna, míg a segítség megérkezik, de a halál bábáinak bevetésével elkerülhetővé vált a betegek hosszú és kegyetlen szenvedése.

Az accabadora mindig éjszaka érkezett a haldoklók házába, és miután kitessékelte az őt hívó családtagokat, feketébe öltözve, eltakart arccal belépett a szobába. A beteg, ha még magánál volt, rögtön tudta, hogy szenvedései hamarosan véget érnek. A halál bábája a haldoklót párnával fojtotta meg, vagy halált okozó ütést mért a homlokára vagy a tarkóra egy olívafából készült bottal (su mazzolu). Az eljárás néhány pillanatig tartott, és minden szenvedés nélkül zajlott le; valójában a nő tökéletesen ismerte a halálos pontokat, és soha nem tévedett. A „halál eszközének” használata előtt imákat mondott el, amelyek a mágikus rituálé részét képezték, és amelyek bizonyos értelemben a betegek hipnotizálására szolgáltak. A rokonság pedig hálás volt, és különféle termékekkel hálálta meg a szolgáltatást.

Accabadora. Fotó: Facebook

Az „accabadora” kifejezés a spanyol „acabar” szóból származik, jelentése: befejezni. Szardínián ezt a fajta eutanáziát néhány évtizeddel ezelőttig gyakorolták, különösen a sziget középső-északi részén. Az eljárás utolsó ismert epizódjai 1929-ben Lurasban és 1952-ben Orgosoloban zajlottak. Leginkább a családi emlékezet őrizte meg a gyakorlatot; sokan emlékeznek olyan nagypapára vagy dédnagyapára, aki életének utolsó perceiben a feketébe öltözött hölggyel találkozott.

Azt is mondják, 

A szimbolikus vagy aktív eutanázia gyakorlatára utalások a Földközi-tenger más területein is találhatók, különösen Salento térségében. Saverio La Sorsa az 1910-től 1970-ig terjedő pugliai néphagyományokról szóló publikációiban precíz utalásokat tett ilyen esetekre: „a szenvedés enyhítésére a haldokló ágya alá kell helyezni egy követ, egy járomfát, egy kulcsot vagy baltát. A haldokló lassan fújja ki utolsó leheletét, a hozzátartozók igát raknak a fejére vagy a nyakára, hogy enyhítsék szenvedéseit.” A bizonyos iga, a mezőgazdasági eszköz fából készült reprodukciója volt. Úgy tartották ugyanis, hogy a haldokló hosszas kínja annak volt köszönhető, hogy fiatal korában mezőgazdasági eszközöket lopott el, ami a földműveléssel foglalkozó társadalmakban komoly bűntettnek számított.

Fotó: Accabadora

Egyes antropológusok úgy vélik, hogy az accabadora alakja soha nem létezett. Szerintük a szóbeszéden kívül nincs konkrét bizonyíték rájuk, ám olyan nőkről ők is tudnak, akik megvigasztalták azokat a családokat, akik épp egy haldokló szerettüket veszítették el, segítettek a gyászban és támogattak, így az egész közösség tisztelte őket. Nem ezen a véleményen volt Pier Giacomo Pala, a Galluras Múzeum néprajzi múzeum alapítója. A múzeum, ahogy a neve is sugallja, az agrár-pásztor civilizáció történetével, Észak-Szardínia területének hagyományaival foglalkozik. Pala 1981-től kezdett információkat keresni erről a titokzatos szereplőről, összegyűjtötte a lurasi vének beszámolóit, dokumentumokat tanulmányozott, míg végül rátalált az accabadora kalapácsára egy régi kőfalban, egy juhakol mellett, ahol az egyik ilyen nő élt. Ma a múzeum részletesen foglalkozik a feketeruhás asszonyokkal, Michaela Murgia pedig Accabadora (magyarul Lélekanya) című regényében írt a tabutémáról.