Idén nyáron semmi – még talán Tóth Gabi alternatív házasság-megközelítése sem – hozta lázba annyira tartósan az embereket, mint hogy hol olcsóbb és jobb nyaralni, a Balatonon-e vagy külföldön. Már akinek egyáltalán futja még nyaralásra.
Repkedtek az érvek mindenfelől, az ember meg csak kapkodta a fejét: mi van már, ez komoly, hogy még azon is képesek vagyunk egymás torkának esni, hogy mások hogyan tartják jónak eltölteni a saját szabadságukat?
Persze, hogy képesek, csak azt nem értem, minek. Egyrészt magánügy, másrészt meg ízlés (és pénztárca) dolga, hogy ki hol tölti el a szabadságát, mit szeret jobban és milyen áldozatot hajlandó érte vállalni. Ízlésről pedig nem vitatkozunk, mások pénztárcájában meg szintén nem turkálunk, ez ilyen egyszerű. Ráadásul két egészen más kategóriáról beszélünk.
Én a magam részéről imádom a Balatont. Sőt, egyenesen függő vagyok, nincs nyár Balaton nélkül, nekem az aranyhíd a nyári karácsony: amikor nyakig a hűs vízben lebegek és a szemembe ragyog a lemenő nap fénye, na, akkor érzem, hogy az élet szép és itthon vagyok ebben a világban.
Én már azt is személyes sértésként élem meg, hogy áttettük a balatoni bázist Balatonföldvárról Keszthelyre, ahol nincs aranyhíd, hát mi ez már? Szentségtörés, az.
De azért ott is minden olyan ismerős és barátságos, a parton a fű, rajta a pokrócunk, és az évszázados platánok, amik árnyékot adnak, a zöldesfehér, édes víz, felette a sejtelmes pára, de még a büfében az ételek is ugyanazok, mint gyerekkoromban. Nevét is, virágát is tudom.
Fürdőzők a Balatonban Zamárdinál (Fotó: MTI/Vasvári Tamás)
És imádom a tengert is, mert a tengerpart olyan nagyvilági, még az illat is más, angolul beszélünk és polipot meg kagylót eszünk, végighajózzuk az öblöket, ugrálunk a vízbe a sziklákról, járkálunk a zegzugos utcákon és bekukucskálunk az ablakokon, versenyt úszunk a halakkal, csodálkozunk a növényzeten és álmodozunk: vajon otthon is megnőne-e akkorára a kiwifa, hogy egy egész lugast befuttathassunk vele, és fejben már ácsoljuk is a pergolát, amiből itthon nyilván nem lesz semmi. Tökéletes kiszakadás a hétköznapok realitásából, magyarul: pihenés. Minden más, új és izgalmas – azt meg azért szeretjük.
Nekem azért mégiscsak a Balaton a Riviéra. Nem, mintha nem szeretném az igazi Riviérát, mert nagyon is, csak az olyan macerás. Míg a Balatonra leugrunk akár egy hirtelen ötlettől vezérelve, egy távolabbi utazást meg kell szervezni. Le kell foglalni a szállást, venni kell autópályamatricát az aktuális és az útba eső országokra, biztosítást kell kötni magunkra és kinyomtatni az autóét, oké, pénzt már nem kell váltani, amióta van Revolut meg Wise.
Népi megfigyelésem szerint a külföldi út végül tényleg mindig drágább lesz, mint a Balaton, akkor is, ha nem, mondjuk, Svédország az úti cél, hanem egy kevésbé jómódú ország. Mindig felmerül egy csomó olyan költség, ami itthon nem. Egyszerűen más, ezért több az inger, több mindent ki szeretnénk próbálni, megnézni, megtapasztalni, ha már egyszer ott vagyunk, mert ki tudja, visszamegyünk-e még. Általában nem megyünk, annyi ország van a világon, amit még nem láttunk. És míg a Balatonon többnyire hidegen hagynak az éttermek, mert a magyar konyhát, köszi, ismerjük (oké, egy-egy jó hírű helyet szeretünk kipróbálni, de különben simán elvagyunk a büfékaján, lángoson, levesen, főzeléken), külföldön mindent meg akarunk kóstolni. Kimondottan gasztrokalandor családunkban bevett szokás a tányérok menet közbeni cserélgetése, de az még mindig csak 4-8 fogás egy étkezés alatt, miközben a világ konyhái olyan csodálatosan gazdagok! És akkor a programok áráról, belépőkről még nem is beszéltünk – amik ugyan a Balatonnál sem olcsók, (sőt!), viszont ugyanúgy bőven vannak, nekünk legalábbis soha nem okozott problémát a hűvös vagy esős napokon elfoglalni magunkat. Csak hát, lehet, hogy egy hétig esni fog az eső.
Erre szokták mondani, hogy oké, lehet, hogy drágább a tenger, de jobb. Mit nem mondanak?! Tényleg vannak a Balatonnál drágább, ám jobb helyek a világon? Jé.
A költekezést persze mindenhol vissza lehet fogni, vagy legalábbis keretet lehet és kell is szabni, a szállásköltségen viszont nem igazán lehet spórolni a megszokotthoz képest. Nem azért megyünk ugyanis nyaralni, hogy kényelmetlenebbül érezzük magunkat, mint otthon, ne férjünk el a szálláson és az összezártságban egymás agyára menjünk. A kellemes kategóriájú szállás pedig nem olcsó sem a Balatonon, sem Horvátországban, Görögországban, Albániában vagy Spanyolországban sem – bár kétségtelenül vannak különbségek, sőt, akkorák, hogy az utóbbi három ország határozottan vonzóvá vált hirtelen, amikor nézegettem az árakat a Bookingon. Csak ne lennének olyan borzasztóan messze!
Krk kikötője (Fotó: Leéb Ádám)
Nem tudom, ki, hogy van vele, de a mi autónk kétszer akkora úton kétszer annyi üzemanyagot fogyaszt, ötször olyan hosszún meg ötször annyit, szóval ezt is bele kell kalkulálni a költségekbe, amikor engedünk az olcsó, de távoli úti cél szirénhangú hívásának, és akkor az utazással eltöltött időről még nem is beszéltünk. Az meg azért elég nagy lúzerség, ha az éves szabadságunkból öt napot az autópályán töltünk, dugóban, (vagy a mi esetünkben az árvíz sújtotta Szlovéniában, az elöntött autópálya mellett araszolva). Vagy mehetünk repülővel is, amit szintén érdemes jól átgondolni, mert lehet, hogy maga az út csak másfél óra, de a repülőtérre kijutással és az ott dekkolással együtt tutira rászámíthatunk egy egész napot. Nem beszélve arról, hogy az olcsó, fapados járatokra legfeljebb egy kis hátizsákot vihetünk magunkkal, esetleg bevállal a család egy bőröndöt, hogy elférjenek a strandtörölközők is, de az többe fog kerülni, mint egy repülőjegy. Nem baj, ebben az esetben úgy kalkulálunk, hogy a családhoz tartozik Ödön, a bőrönd is. Landolás után pedig, helyben bérelünk egy autót, szintén nagy összeg plusz áfáért, mert mit csinálunk autó nélkül négyen, egy hétig Albániában, főleg, ha gazdasági okokból nem közvetlenül tengerparti szállást vettünk ki?
Így viszont, mindent egybevetve, már messze nem lesz olcsóbb a tengerparti üdülés, és nem is biztos, hogy megéri, kivéve, ha nagyon-nagyon szeretnénk odamenni, mert az úgy mindjárt más. Végül is a nyaralás a szórakozásról szól és mindenki ott és úgy nyaral, ahol szeretne, és amit ki tud fizetni.
Az abszolút kedvencem mégis az az érv, hogy Törökországba (Spanyolországba, Montenegróba, Albániába, Bulgáriába, Görögországba) lehet menni utószezonban, szeptemberben is, mert biztos jó idő lesz még akkor is, ellentétben a Balatonnal. Hát, köszi a jó tanácsot, de két iskolás gyerekkel elsősorban a 11 hét nyári szünetet szeretném vidáman eltölteni, nem pedig az iskolaidőből kikanyarítani a családi nyaralást. Gyerek nélkül viszont tényleg jó megoldásnak tűnik az utószezon.
De azért mégiscsak van abban valami kis szomorkás, hogy arról szól ez a vita, hogy hogyan lehet olcsóbban kihozni a nyaralást, a horvát vagy a bolgár tengerparton, vagy a Balatonnál, és egyáltalán futja-e bármelyikre, miközben a Magyarországon élő, holland nyugdíjas ismerőseim idén nyáron Phuketre, télen meg Curaçaora utaztak az állami pedagógus nyugdíjukból.
Baska strandja a horvát Krk-szigeten (Fotó: Leéb Ádám)
Itt meg azon marjuk egymást, hogy drága-e a lángos 1800-ért.
Oké, én megértem, hogy divat lett a Balatont kutyázni, és van is miért. A korábban ingyenes strandokat EU-s pénzből felújították, majd most még egyszer beszedik tőlünk a pénzt, belépő formájában. Már ha egyáltalán beléphet még oda az egyszerű emberfia és nem épített a helyére valaki, csilliárd összegért, egy gigantikus szállodakomplexumot. Nincs is kedvem belemenni, mert sorolhatnám napestig, hogyan csúfolták meg ezt a valaha gyönyörű természeti kincset, fejlesztés címén, úgy ökológiai, mint gazdasági szempontból, ugyanakkor a valóban szükséges átalakítások meg elmaradtak. Mint a faluban, ahol mindent szépen letérköveztek és országzászlót is állítottak húszmillióért, de az óvodának tokostól esik ki az ablaka egy viharban.
Talán még jót is tesz a Balatonnak, ha most pár évig nem megy oda annyi ember, békén hagyják regenerálódni, megtisztulni – a szó minden értelmében. Habár, attól tartok, az, hogy meggyógyul-e, már messze nem a magunkfajta kisemberen múlik, de még csak nem is a balatoni büféseken és magánszállásadókon, akikre most akkora divat lett haragudni, akár okkal, vagy anélkül. Lehet, hogy ez az időszak olyan lesz a Balatonnak, mint egy erdőtűz: messziről tragikusnak látszik, de valójában szükség van rá, hogy helyet adjon a megújulásnak.
