Elmentem pszichológushoz, azt mondja nekem, feküdjön le és mondjon el mindent. Lefeküdtem, elmondtam. Soha többé nem vette fel a telefont, állítólag most Philadelphiában lép fel az én műsorommal.
Ismeretlen eredetű stand-up poén
„Hogy lehetett szerfüggő és depressziós, amikor olyan vicces volt?!” Sok mondat elhangzott Matthew Perry halála kapcsán, de pont ez – a róla megjelent cikkeket végigfutva – szerencsére pont nem. A vígjátékszínészek, stand-up előadók és más komédiában érdekelt közszereplők egyre-másra állnak elő saját élményeikkel depresszióról, szuicid gondolatokról, függőségről és arról, hogy ez a „csomag” bizony nem csak őket, de környezetüket is tönkreteszi, Robin Williams halálakor pedig egyszer és mindenkorra megkapta a memót az egész világ:
Az, hogy valakinek nagyon jó a humora, nem azt jelenti, hogy minden rendben van a lelkében – éppen ellenkezőleg.
Robin Williams (Fotó: Bonnie Schiffman/Getty Images)
Annyira, hogy a humoristákról szóló diskurzus átesett a ló túlsó oldalára: a többség mára éppen azt feltételezi róluk, hogy „valami baj van”: azért képesek ilyen hitelesen és tabuk nélkül beszélni a saját félelmeikről (persze általában vicces sztorik kontextusában), mert maguk is megjárták a poklot. A gondolat persze nem mai: Kenneth Williams humorista, a Folytassa…-filmek sztárja már évtizedekkel ezelőtt elmondta egy interjúban:
Semmiképp nem nevezném magam boldog embernek. Az összes humorista, akit ismerek, mélyen és mániásan depressziós, aki ezzel a színjátékkal tartja kordában mindezt.
Ezek után sorra szólaltak fel és meg kollégái, különösen Nagy-Britanniában: mintha itt jobban elfogadták volna, hogy a humor és a szomorúság kéz a kézben járnak, nem kellett eljátszaniuk a boldogságot. Talán azért is, mert arrafelé nagyobb hagyománya van az iróniának és az idézőjeles beszédnek, mint a világ többi részén, beleértve Amerikát. Tony Hancock legendás humorista 1968-ban lett öngyilkos, Spike Milligan pedig (teljesen komoly) könyvet adott ki Így éld túl a depressziót címmel. Stephen Fry követte a „hagyományt” 2006-ban (A mániás depressziós titkos élete), 2012-ben pedig elmesélte, hogy volt egy öngyilkossági kísérlete. Hasonlóan sötét gondolatok gyötörték a híresen sztoikus John Cleese-t is – és még mindig csak a szigetországban járunk. Amerikában olyan sztárok számoltak be sötét gondolatokról, mint Sarah Silverman, Woody Allen, Richard Pryor, és az sem véletlen, hogy a Laugh Factory stand-up hálózatnak saját házi pszichológusa van.
Az ember akár azt is gondolhatná, hogy statisztikailag nincs itt semmi látnivaló: a humorista is csak ember, akadnak köztük depressziósak, személyiségzavarosak, de a többség azért nem küzd súlyos mentális betegségekkel, de a helyzet az, hogy a jelenség létezik: neve, sőt, Wikipedia-szócikke is van, úgy hívják:
A szomorúbohóc-paradoxon
Azaz a látszólagos ellentmondás, hogy a vicces emberek hajlamosabbak a depresszióra és gyakrabban kísértik őket öngyilkos gondolatok, mint a szerényebb humorérzékkel megáldott és egyáltalán nem híres átlagembereket. Sőt, mára kész szakirodalma is van: először Seymour Fisher pszichológus keresett összefüggést humorérzék, humorista karrier és a mentális zavarokra utaló viselkedési minták között és – meglepetés – talált is, egészen erőseket. Szerinte és az ő munkáját folytató kollégái szerint a humorból élők esetében a humor főként a traumákkal való megküzdés eszköze, plusz folyamatos kísérlet arra, hogy az embert el- és befogadja környezete. Akkor is, ha kívülről úgy tűnik, már rég befogadták, például azért, mert az illető híres és gazdag, mint Robin Williams, aki mindennek dacára végig reménytelenül magányosnak érezte magát. Ugyanez derült most ki Matthew Perryről. Egy 1975-ös amerikai tanulmány szerint
a sikeres, országszerte ismert humoristák 80 százaléka jár terápiára.
Matthew Perry (Fotó: Charley Gallay/Getty Images)
Ez mai szemmel talán nem tűnik soknak, de a 70-es évek közepén, amikor az ilyesmit rengeteg stigma és előítélet övezte, döbbenetes adat volt. Fontos azonban, hogy a humorista karrier nem függ össze az öngyilkossági rátával: egy-egy ilyen tragédiát hatalmas hírverés övez, de ez nem jelenti azt, hogy a stand-up előadók és vígjátékszínészek az átlagnál nagyobb arányban halnának bele a mentális betegségekbe. Igaz, egy erről szóló 2014-es kutatásban azt találták, hogy pár évvel korábban halnak, mint az amerikai átlag, de ennek oka nem ismert. Gordon Claridge, az Oxfordi Egyetem pszichológusa, a téma kutatója szerint nagyon sokan a fentieket megfejelve még introvertált anhedóniában is szenvednek, amely a depresszió fő tünete és azt jelenti, a beteg képtelen örömet érezni.
A kutatók azt azért tételesen levezetik, milyen szerepe van a humoristadepresszió kialakulásában a családi környezetnek, a merev iskolai hierarchiának (ezt magyaráznunk sem kell, gondoljunk csak bele, hány humorista poénkodik a középiskolai éveivel), és azt, hogy az önirónia célja valójában az, hogy elviselhetőként állítsák be közönségük és maguk előtt, és ezáltal elviselhetővé is tegyék az elviselhetetlent. A humoristák még a színészeknél is szélsőségesebbek: egyszerre (és felváltva) végtelenül introvertáltak és vágyják a figyelmet, a reflektorfényt. Pontosabban: az introvertált pillanataikban élik meg a depressziót és az extrovertált pillanataikban dolgozzák fel és enyhítik azt. Kevésbé tudományosan fogalmazva a lényeg nagyjából ez:
Az igazán vicces emberek nem azért viccesek, mert közük nincs a depresszióhoz és egyéb mentális bántalmakhoz. Ellenkezőleg: az igazán vicces emberek azért viccesek, mert pontosan értik az őket körülvevő valóságot, az önzést, a korlátoltságot és a hétköznapi bántalmazást, és persze a saját gyarlóságukat is. Sőt, főleg azt.
Belátható, hogy így elég nehéz nem depressziósnak lenni.
Hogy ezt hogy kell elképzelni a hétköznapokban, és milyen érzés velük együtt dolgozni, arról nem is ők maguk, hanem környezetük tud mesélni. John Lloyd, a QI nevű humoristákat felvonultató kvízműsor és a Rowan Atkinson-féle Fekete Vipera készítője szerint kizárt, hogy „egyszerű” depresszióról van szó. A BBC-nek így fogalmazott tíz éve: „Nagyon nagy az esélye, hogy bipoláris zavarról van szó. A stabil lelkivilágú emberek szerint a világ jó úgy, ahogy van, nem akarják megváltoztatni. A kreatív emberek meg akarják, és meg is szenvedik ezt.” Robin Williams például, aki szerinte nyilvánvalóan zseni volt, hihetetlen sokat dolgozott, ez pedig egyszerűen képtelenség, ha az ember depressziós. „Akkor működik ez, ha bipoláris a humorista; ez okozza a hirtelen kreatív gondolatzuhatagot. Ennek pedig ára van, ezt én is jól tudom producerként: ha befejezek egy sorozatot, egy darabig még visz az adrenalin, ha pedig elapad, az nagyon mélyre küld. Pokoli érzés.”
A producernél talán mégis érzékletesebben írják le a küzdelmet maguk az érintettek. Íme hat idézet a depresszióról híres stand-up előadótól.
Richard Lewis
Nagyjából azóta megvetem magam, hogy kibújtam az anyaméhből. Folyamatosan tévedtem, semmiben nem volt igazam soha. Ez az alapállapot, innen indulunk. Ha pedig soha semmiben nincs igazad, kell egy közönség, amely megcáfolja neked ezt az elméletet.
Richard Lewis (Fotó: Bonnie Schiffman/Getty Images)
Rain Pryor (Richard Pryor lánya)
Apa humora az életből fakadt. Nem hiszem, hogy lett volna bármi választása. Vagy végigröhögöd az egészet, vagy belehalsz.
Patton Oswalt
A humoristák nagy része nagyon befelé forduló, szégyenlős, érzékenyen veszi a megaláztatást. Számukra az egyetlen mód, hogy megküzdjenek ezzel, hogy kiálljanak és ezzel meztelenre vetkőzzenek.
Sarah Silverman (amikor 13 évesen depresszióval diagnosztizálták)
Az egész látásmódom megváltozott. Addig az osztály bohóca voltam, onnantól kezdve azonban képtelen voltam lazán tekinteni az életre. Képtelen voltam a barátaim közelébe menni, hónapokig nem jártam iskolába, pánikrohamaim voltak.
Sarah Silverman (Fotó: Jason Kempin / Getty Images via AFP)
Taylor Tomlinson
Bipolárisnak lenni olyan, mintha nem tudnál úszni. Ciki kimondani, és pár helyre nem mehetsz be így. De erre vannak a karúszók. Felveszed őket és oda mehetsz, ahova akarsz. Most biztos azt gondoljátok, „de Taylor, mi van, ha mások kipécéznek a karúszóim miatt?”. Őket pont nem érdekli, hogy élsz-e vagy meghalsz éppen, szóval kit érdekel, nem?! Elmehetnek a picsába. Az viszont fontos, hogy felvedd a karúszókat. Nem oké, hogy elmész egy uszodába és beugrasz a mélyvízbe tudva, hogy nem tudsz úszni, és mindenkit megakasztasz ezzel, hiába kiabálsz, hogy „jól vagyok”, látják, hogy fuldokolsz. Aztán jön egy szép, jóképű ember és megtart, te meg szétkürtölöd, hogy „látjátok, tudok én úszni”, ők meg szólnak, hogy „nem, hanem lenyomod a másikat a víz alá, karúszókat csináltál Kevinből, és ez nem fair vele szemben”. Aztán valaki elúszik melletted hátúszásban, te meg nézel, hogy mi volt ez?!, a többiek meg közlik: hát, őt bizony megtartották a szülei annak idején a medencében, egészen addig, amíg biztos nem lett, hogy nem hal meg, ha egyedül hagyják. Tessék, karúszók, vedd fel őket!
