Dobray Sarolta író és Dr. Bánki György pszichiáter Edzés a léleknek: A mentális egészség fenntartása és a túlterheltség kezelése kihívások közepén című előadásának az alcíme az, hogy „A szorongás az új világméretű pandémia”, amit a saját bőrünkön is érzünk a hétköznapok során. Elöljáróban Sarolta elmondta, hogy az előadás során lesz egy beszélgetőtársuk, aki alakítja majd a beszélgetés irányát, de a fő vezérfonal „a kríziseink és a kontrollvesztéseink kérdése” lesz: „Ebben élünk, és erre próbálunk rálátni úgy, hogy mi is ugyanúgy érintettek vagyunk benne, mint bárki más.“ Többek között ezért is várjuk a BrandFestivalon a két szakember előadását, amiről közös interjúban kérdeztük őket.
nlc.hu: Mi okozza a legnagyobb problémát a kontrollvesztettség érzésében?
Dobray Sarolta: A kiszolgáltatottság érzése jut itt elsőként eszembe. Hogy gyakran azt éljük meg, hogy hiába teszünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy mederben tartsuk az életünket, egyszerűen mindig történik valami, amire nincsen ráhatásunk, és visszaránt a rajtvonalra. Itt volt például a Covid. Mi történt akkor sok mindenkivel – azon kívül, hogy személyes, közvetlen tragédiákat kellett megélnünk? Rengetegen voltak, akik hiába építettek fel akár a munkájukban, akár a magánéletükben hosszú évek küzdelmével, átgondolt lépéseivel valamit, azt egy tőlük teljesen független erő, történéssorozat pár hónap alatt átírta, lerombolta, ráadásul olyan kézzelfogható módon, hogy fizikailag is ellehetetlenítette, hogy az emberre bármerre előre lépjen.
Aztán jöttek ugye a háborúk, az egyik épp a szomszédunkban, aztán most Izraelben, tele van borzalmasabbnál borzalmasabb hírekkel, és gyakran egymással teljességgel ellenmondó elemzésekkel 0-24 órában az internet, ahol mindeközben közeli és távolabbi ismerőseink, vagy épp ilyen-olyan celebek azt hirdetik magukról, hogy az ő életük amúgy tökéletes, azaz ők mindezt, ami minket szorongat, összezavar, kétségbe ejt, nagyszerűen abszolválják. Ettől aztán persze még rosszabbul érezzük magunkat, egyenesen hibásnak, mert lám, van, aki meg tudja csinálni. Mi miért nem?
Vagy azon kezdünk gondolkodni, hogy ez valami igazságtalanság, hogy más a hibás, a rendszer, a kormány, a világ, a főnükünk, az anyánk, a férjünk – a lényeg, hogy valami nem stimmel, eszkalálódik az egyre átláthatatlanabb helyzet, és mi nem tehetünk ellene semmit, csak húz lefele az örvény.
Miközben elvárás lenne boldog gyerekeket is nevelünk – már ha vannak épp kiskorú gyerekeink – de azt is megtanultuk, hogy kiegyensúlyozott gyereket csak kiegyensúlyozott szülő nevelhet, így hát azt érezhetjük, hogy a többi mellett még szülőként is rendszeresen kudarcot vallunk. Ördögi kör, amiből nagyon nehéz kitörni, főleg kapaszkodók nélkül.
Dobray Sarolta (Fotó: Falus Kriszta)
Hogyan ismerjük fel, hogy azért szorongunk, mert nem érezzük az életünkben azt, hogy irányítanánk bármelyik aspektusát?
D.S.: Szerintem sokan éltük már meg, hogy amikor reggel az agyunkba, sőt, egyenesen a lelkünkbe hasít az ébresztőóra hangja, az első érzés, amit felismerünk magunkban az, hogy istenem, valami baj van. Sokszor talán nem is tudjuk rögtön, hogy mi, el is kell gondolkodnunk rajta, aztán – aki keres, talál alapon – valószínűleg be tudunk azonosítani pár okot. Viszont gyakran épp, hogy nem sikerül ezt megtennünk, mert ezek az érzeteink csak jönnek-mennek, és nem kapcsolódnak közvetlenül semmihez. Ez minden – vagy mondjuk úgy, hogy az általános, körvonaltalan – szorongás, és a vele járó testi megélések trükkös lényege: hogy nincs tárgyuk.
Az a gondolat viszont, hogy egy csomó minden nehezen irányítható, és ettől én rosszul érzem magam, már egy előremutató felismerésnek számíthat, amivel aztán képesek lehetünk kezdeni is valamit.
Például el tudunk gondolkodni azon, hogy mit vehetünk a saját kezünkbe, és mi az, ami kapcsán jobb beletörődnünk, hogy ez nem fog menni. Sőt, megérthetjük, hogy utóbbival sincs mindenképpen baj.
A hétköznapokban amúgy inkább zsigeriek a megéléseink. Izgulunk, feszültek vagyunk, túlterheltnek, fáradtnak érezzük magunkat… Ügyesen találunk is pár egyszerű magyarázatot, mondjuk, hogy front van, már megint hülye a szomszéd, vagy rémületes a dugó a városban. A testünkben, meg a mindenféle kósza izgalmainkban éljük át a nyomasztó érzéseket. De az életünk elég bonyolult, és egy csomó hatás csak közvetetten ér el hozzánk.
A tanár kiszolgáltatottsága a gyerekeken is csattan, a rezsiárak miatt szorongó ügyintéző átragaszthatja a feszültséget az ügyfélre, a rosszkedvű arcok rosszkedvű arcokban fognak tükröződni a villamoson.
Viszont, ha beszélgethetünk arról, hogy miben vagyunk együtt, közösen, és leginkább valamennyire egyenrangú módon benne, ha minél tisztább, tényszerűbb információink vannak a minket körülölelő vagy épp fejbe kólintó világról, és a körülményeink olyanok, amik között nem számít veszélyesnek akár közügyeken sem gondolkodni, akkor szívesebben veszünk részt a közösségeink világának kialakításában is. Ez lenne az egészséges, és részben ez adhatná meg a gyógyító kontroll élményét mindenkinek.
Fotó: Getty Images
Milyen veszélyei vannak a lelkünkre és kapcsolatainkra nézve a kontrollvesztettségnek?
Dr. Bánki György: Folyton a kontrollvesztés szélén táncolni, ami az elmúlt sok évünk egyik jellemzője, azt jelenti, hogy idővel szinte biztosan a tartalék energiáink rovására élünk. Az ilyen időszakok, különösen, ha több negatív hatás is ér egyszerre, nagy energiafalók. Egy darabig kompenzálunk, bírjuk, fokozzuk az erőbedobást, aztán lassan tüneteink lesznek, ezek-azok, egy kis szívdobogásérzés, nehézlégzés, fájdalmak, bármi.
Aztán a feszültségek megjelennek azokon a terepeken, ahol gondoskodásra és biztonságra vágyunk, mert nem vagyunk képesek azt nyújtani egymásnak, ami betölti a szükségleteinket, így vacakabbak lesznek a szeretteink ránk adott viszont-reakciói is.
Az ember egy olyan lény, akinek fontosak a közvetlen kötődései, de aki arra is rászorul, hogy nagyobb közösségekhez illeszkedjen, és képes absztrakt módon is azonosulni általa személyesen sosem látott más emberek csoportjaival. Ám a túlterhelődés ezeken az éltető pontokon is támad minket. Nem könnyű megtalálni az összetartozást, a szolidaritást, vagy egyáltalán tudni, kivel hasonló a sorsunk, kivel közösek az érdekeink. Ugyanakkor számos, olykor hamis „meghívót” kapunk, ami bizonyos embereket annak az árán hoz közel egymáshoz és rendez identitások csoportjaiba, hogy másokat kényszerűen utálniuk kell. Ez persze erőt is ad, de veszélyessé is válhat.
Mi lenne az első lépés, hogy ezzel a tehetetlen érzéssel megküzdjünk és ne a környezetünket, akár a munkahelyünket hibáztassuk?
B.Gy.: Azért, ha okot ad rá, nyugodtan hibáztathatjuk is. Az életünk egyik nehézsége éppen az, hogy miközben ravaszdi módon vesznek rá dolgokra, például az újkapitalizmus az önkizsákmányolásra, a társadalmi berendezkedésünk az önalávetésre, hogy még azért is felelősnek kéne lennünk, hogy nem érezzük közben túl jól magunkat.
Ugyanakkor tényleg igaz, hogy jó, ha megtalálom annak a határait, hogy vajon miért vagyok én a felelős, miért inkább a helyzet, a kollégák, a főnök vagy épp a nagyobb rendszer.
Általában csoportok részei vagyunk, és visszajelzéseket adunk, kapunk. Sosem láthatjuk át száz százalékig a helyzeteket, és sok nyílt párbeszéd kell hozzá, hogy valamire jussunk velük. Jó, ha ismerjük a kompetenciáink korlátait, a személyiségünk erősségeit és gyengeségeit, az ambícióink csábítását vagy éppen a hiányuk okozta elakadás veszélyét. Az elszenvedés, a passzivitás, az önalávetés, másrészről a pörgés, a mánia, az agresszió jelezhetik a személy problémáját, de a munkahely vagy a társadalom bajait is. Kell, hogy legyen tér és idő a beszélgetésekre, hogy együtt megértsük, mitől nehéz egy helyzet. Az ember egy ilyen élőlény, egyedül silányabb megoldásokhoz jut, mint ha másokkal együttműködik.
Bánki György (Fotó: Falus Kriszta)
Hogyan lehet elkerülni, hogy a főnököt pótszülőnek tekintsük és a biztonságot, megoldásokat várjuk tőle?
B.Gy.: Felnőttnek lenni bonyolult dolog. A család, a kultúra, a társadalom és az oktatás sokat tehet azért – feltéve, hogy ez az irány kap támogatást –, hogy szabad, erős, önmagukért felelősséget vállalni tudó állampolgárok nevelkedjenek. A főnöki lét, pusztán a kiemeltsége miatt mindig meghívó is egyben, hogy rávetítsünk gyermekkori vágyakat, várakozásokat, szükségleteket és frusztrációkat is. A főnökön is sok múlik, neki is kezelnie kell, hogy miközben dolgozunk, rejtetten ezek a fantáziáink is színezik a képet.
De rajtunk is áll, hogy meg tudunk-e maradni a realitás talaján, meg tudjuk-e őrizni önmagunkat, mint felnőttet, aki egy másik felnőtt ember vezetésével problémákat old meg, vagy bele-belecsúszunk valami fura szülő-gyerek viszonyba, ahol már egészen másról van szó, mint ami ténylegesen a dolgunk lenne egymással. Ez egy nagyon bonyolult történet, amiben a társadalmi közeg, a gazdasági helyzet, a cég állapota, a vezető stílusa, a csapat tradíciója és a személy egészsége vagy patológiája mind kölcsönhatásba kerülnek egymással.
