„Az én utam már örökre a senkinek sem kellő és a halálba készülő állatokkal fonódik össze”

Mi visz rá valakit, hogy gyógyíthatatlan beteg, haldokló állatokról gondoskodjon? Honnan tudja, mikor van itt a végső búcsú ideje? És hogy talál erőt magában ehhez az emberfeletti munkához immár hosszú évek óta? Simon Adrienne-nel, a Cegléd közeli kutya-cica hospice-tanya tulajdonosával beszélgettünk.

Sári Veronika

2023. November 13.

Oda rohannak, ahonnan mások menekülnek – a minap valahogy így próbáltam meg körbeírni az alig 3 éves kisfiamnak azt a hősies munkát, amit a tűzoltók végeznek. Aztán ma reggel, a gépem előtt ülve rádöbbentem, nem csak ők. Simon Adrienne ugyanis még véletlenül sem tűzoltó; egy többdiplomás, jelenleg is a közszférában dolgozó, közgazdász-mérnök édesanya, aki mégis arra tette fel az életét, hogy olyan állatokon segítsen, akiktől mások leginkább csak szabadulnának.

Cegléd melletti tanyáján jelenleg 34 kutyának és 39 cicának ad szeretetteli, nyugodt otthont: zömében idős, vak, gerincsérült, végtaghiányos, szívbeteg, daganatos állatoknak (ahogy ő összefoglalja: a senkinek sem kellőknek), akiknek ez a tanya sokszor a legutolsó állomás is egyben. Adrienne nem csak a nevét tudja mindegyiknek, hanem a legapróbb rigolyáját, a furcsa szokásait és azt is, minek örül a legjobban. Az évek során látott már sok mindent: túl korai halált, a józan észt meghaladó élni akarást és csodával felérő gyógyulásokat is, és bár azt mondja, mostanra megkeményedett, még mindig sír, ha valamelyik állatnak eljön az ideje.

„Azt hiszem, ott és akkor tanultam meg a halál jeleit”

„Nagyon kanyargós életutat sikerült bejárni.” Adrienne ezt még egy október végi Facebook-posztjában írta, de akkor igencsak finoman fogalmazott. Most elmesélte, hogy gyerekkora jelentős részét a hadifogságot is megjárt nagyapja mellett töltötte. Vele nőtt fel, míg apukájáról ebből az időszakból viszonylag kevés emléke van. „A sors fintora, hogy végül aztán mindkettőjüket egyszerre veszítettem el – 9 éves koromban” – mondja, majd gyorsan megjegyzi, édesanyjával, nagypapája halála után egy meglehetősen csúnya válást követően maradtak kettesben.

A kitartását, a lelki erejét és a maximalizmusát ennek az időszaknak köszönheti, édesanyja ugyanis – aki annak idején politikai okokból nem juthatott be az egyetemre – minden egykori álmát a lányában igyekezett megvalósítani. „Nálunk a négyes nem számított jó jegynek” – összegzi röviden Adrienne, aki még azt is anyjával közösen döntötte el, hova felvételizzen a középiskola után. „Leültünk, sorra vettük a lehetőségeket, és végül így lettem közgazdász.”

Fotó: Simon Adrienne

Még nem volt 30 éves, amikor élete – alig négy év leforgása alatt – alapjaiban változott meg. 1996-ban elveszítette édesapját. „Bár nem vele éltem, apukámmal valahogy mégis mélyebb volt a kötelék” – mondja Adrienne magyarázatul arra, miért volt számára magától értetődő döntés, hogy élete utolsó időszakában gondoskodni fog rákbeteg édesapjáról. Nem sokkal később aztán újra farkasszemet kellett néznie a halállal; röviddel azután, hogy Adrienne-nek megszületett a kislánya, édesanyját hasnyálmirigy-daganattal diagnosztizálták.

Anyám végtelenül erős nő volt, sokáig küzdött a betegséggel. Egy ponton túl azonban nyilvánvalóvá vált, hogy meg fog halni és ezt, engem leszámítva, mindenkivel meg is beszélte

– emlékszik vissza Adrienne, majd hozzáteszi, miközben úgy érzi, édesanyja kímélni próbálta, ő így is pontosan tudta, mi történik vele. „Hónapokig kórházban volt, nem akart hazajönni. Mindennap ott voltam vele. Azt hiszem, ott és akkor tanultam meg a halál jeleit” – teszi hozzá. Aztán 1999-ben, mindössze egy nappal édesanyja halála után elmérgesedett a viszonya a férjével. Miután a férfi durván bántalmazta, Adrienne beadta a válókeresetet, majd nem sokkal később lányával édesanyja lakásába költözött, és egy ideig angol-német nyelvtanárként dolgozott. „Ezt akkor kellett feladnom, mikor elkezdték végzettséghez kötni a tanári állásokat. Én közgazdász voltam, akinek mellesleg felsőfokú nyelvvizsgája volt angolból és oroszból” – mondja, majd elárulja, végül egy kifejezetten diszlexiás fiataloknak induló nyelvcsoportot bíztak rá, amit rajta kívül senki nem akart elvállalni.

A csoportba járt egy csontrákkal küzdő kamaszfiú is, akit Adrienne az utolsó pillanatig elkísért az úton. Azt meséli, a 18 éves fiú temetésén fogadta meg, hogy hospice-szal fog foglalkozni.

Emberi hospice-ra készültem, aztán ez lett belőle.

Fotó: Simon Adrienne

A legelső kutyájáért, Ivánért egy havi fizetését adta

„Mindig is imádtam az állatokat, de »panelgyerekként« csak papagájom lehetett. Sóvárogtam a kutya után” – ismeri el Adrienne, aki ennek megfelelően sosem tett le igazán arról, hogy egyszer gazdi lesz. Az egyetem után, amikor már egy nagy, nemzetközi tanácsadó cégnél dolgozott, váratlanul besétált az életébe Iván. Az akkori főnöke havanese fajtájú kutyájába akkor szeretett bele menthetetlenül, mikor a véletlen úgy hozta, hogy egy ideig neki kellett vigyáznia rá. Azt mondja, attól a pillanattól kezdve nem volt kérdés, hogy neki is lesz egy „Ivánja”.

Mikor nem sokkal később felkereste a tenyésztőt, akit a főnöke ajánlott, gyakorlatilag rögtön el is dőlt a dolog: „Mikor elmentem kiválasztani egyet, jöttek a kiskutyák, egyik a másik után, majd a sor legvégén – szó szerint – kigurult Iván. Rögtön tudtam, hogy hazaviszem.” Így is lett. És bár Adrienne akkori mércével is komoly summát – egy teljes havi munkabérét – fizetett a kutyáért, az apró termetű jószág egész életében viszonozta ezt a bizalmat.

17 évesen halt meg, de közben az egész életemet végigkísérte

– emlékszik vissza a gazdi.

Fotó: Simon Adrienne

Iván tehát megtörte a jeget, és Adrienne életében innentől kezdve nem is volt olyan időszak, hogy ne lett volna állata. Egy, kettő, sok. Mikor éppen hogy jött ki a lépés. Jellemző, hogy már ebben a kezdeti időszakban is főleg az igazán nehéz sorsú, reménytelennek címkézett állatokon esett meg a szíve. A harmadik cicáján végezték Pesten az első állati CT-vizsgálatot, de közben mentett pulit, név szerint Vazult (később Pocok), a halál torkából az iWiWről, és nála talált otthonra a „nagy macskamentő projekt” keretében 23 olyan leírhatatlan állapotban lévő macska is, akiket mások biztosan nem vállaltak volna. („Az állatvédők hátraugrottak két métert, olyan büdösek voltak.”) Évekkel ezelőtt aztán lányával a sokat látott Havanna-lakótelepről Cegléd mellé költözött egy tanyára. Egy tanyára, amiből azóta kimondva-kimondatlanul is kutya-cica hospice-ház lett; olyasmi, amiből hasonló, mindössze egy van még ebben az országban: Papamacinál, akinek Adrienne is sokat köszönhet.

„Évről-évre ugyanazok támogatják a munkámat”

Adrienne elárulja, a hospice-ház állami támogatás hiányában elsősorban saját pénzből, és az állandó támogatók adományaiból tartja fenn magát. Nem tud elég hálás lenni azoknak, akik immár évek óta gondolnak rá és az állatokra, akikről gondoskodik. „Érdekes, hogy főleg olyan emberek figyelnek fel ezekre az elesett jószágokra, akik maguk is segítségre szorulnának, de még így is hajlandóak 500-1000 forintokkal támogatni minket.”

„Meddig szabad őket életben tartani?”

Az évek során, miközben a legelesettebbekről gondoskodott, Adrienne megtanult a legapróbb jelekből olvasni, gyógyszerezni, profin injekciót beadni, infúziózni, teli hólyagot üresre préselni, pelenkázni, az orvosa mellett kisebb műtétekhez asszisztálni. De nem csak ezt. Megtanulta azt is, hogy az állatoknak – ellentétben az emberekkel – nincs betegségtudatuk, vagyis minden további nélkül tudnak teljes és boldog életet élni három lábon, deréktól lebénulva, mindkét szemre megvakulva, vagy épp gyógyíthatatlan betegen. Megoldják.

„Muksi, a gyönyörű vörös-fehér macska például, aki sérült csigolyákkal és teljesen lebénult hátsó lábakkal, először még ideiglenesen került hozzám, imádott focizni. Volt egy kis labdája, amivel rendszeresen azt játszotta, hogy elrúgta, majd utána futott, és elkapta. Az első orvos, akihez vittük, gondolkodás nélkül el akarta őt altatni.

Megköszöntem neki a diagnózist, majd jeleztem, hogy elvinném az állatot egy másik orvoshoz, mire szemrebbenés nélkül közölte velem, hogy: »akkor maga egy állatkínzó!«.

Sose bocsátom meg neki az akkori szavait, annál is inkább, mert ez a kicsi cica, akinek akkor egy szemernyi esélyt sem akart adni, végül 4,5 évig élt.”

Fotó: Simon Adrienne

„Hogy mi a legnehezebb? Hogy észre kell vennem a halál közeledtét” – vallja be Adrienne, majd hozzáteszi, ahogy minden gazdi, ő is vív a lelkiismeretével, ha úgy hozza a sors, hogy végül neki kell meghoznia azt a bizonyos döntést. Még ennyi év után is. „Eddig szerencsém volt, többen mentek el természetes halállal, mint ahányat el kellett altatni” – mondja, majd hozzáteszi a „meddig szabad életben tartani”, a „mikor engedjem el” és a „vajon megtettem mindent” kérdések őt is megtalálják ebben a helyzetben, még úgy is, hogy az évek során látott már olyan kutyát, aki a halálos injekció beadásakor megkönnyebbülten sóhajtott fel.

„Persze, mindig vannak, akik hirtelen, minden előjel nélkül halnak meg. De a többiek… Elbúcsúznak. Valamilyen formában mindig; jelzik, tudják.”

Adrienne pedig az első pillanattól az utolsóig ott van mellettük. Végigkíséri őket a két világ közötti úton, és közben minden alkalommal kicsit megszakad a szíve.

Fotó: Simon Adrienne

„A halál nem könnyű. Erre születni kell”

Nincs könnyű dolga. És tévedés ne essék; nem azért, mert az elmúlt 10 évben mindössze egyszer hagyta el a tanyát 24 óránál hosszabb időre. És még csak nem is azért, mert egy átlagemberhez képest jóval szorosabb a kapcsolata a halállal. Nem. Adrienne az országon egyre inkább eluralkodó általános rosszindulat és gyanakvás miatt szenved sokat. „Azok, akik hozzám hasonlóan otthon csinálják az állatmentést, már nem mutatják meg a mindennapjaikat. Miért? Mert tájékozatlanságból, vagy merő rosszindulatból mindenbe bele tudnak kötni az emberek. Abba, hogy miért olyan a vakolat, amilyen, hogy az állatok miért laknak bent a házban, vagy miért nem laknak bent a házban. Miért azt kapnak enni, amit, és miért nem nézi meg a beteget még x orvos. Hogy miért soványak, vagy épp miért kövérek?” – és persze a sort a világ végéig folytathatná.

„Sokan nem értik már a halált sem. Nem kezelik az élet elválaszthatatlan részeként. Sőt, inkább félnek tőle”

– fakad ki belőle, majd folytatja: „Régen, amíg több generáció élt egy fedél alatt, természetes volt, hogy a fiatalabbak tanúi voltak az idősebbek elmúlásának. A haldoklásnak. Ma ezzel szemben az a természetes, hogy eldugjuk a haldoklót. Intézetbe. Kórházba. Hospice-ba. Próbálunk nem tudomást venni róla.

Fotó: Simon Adrienne

Becsukjuk a szemünket és a fülünket, mert képtelenek vagyunk arra, hogy végignézzük valaki más halálát. Rettegünk tőle, mert rettegünk szembesülni általa a saját elkerülhetetlen halandóságunkkal.”

Adrienne persze el is fárad ebben a sok mindenben, ami az élete. Van, hogy türelmetlen az állataival. Aztán megbánja. Fogalma sincs, hogy kétszeres ráktúlélőként, autoimmunbetegként meddig tudja csinálni. Erőszakkal kényszeríti magát a kikapcsolódásra – az énidőre, ahogy mondja –, aztán megy tovább előre. Azokért a „drága kisöregekért”, akiket úgy szeret, és akik a fényt jelentik az életében.