Világszerte ismert annak a rögbicsapatnak a hihetetlen története, akik túlélték az 1972-es repülőkatasztrófát a dél-amerikai hegységben. A balesetről a film mellett egy könyv is megjelent „Csoda az Andokban” címmel, amelyben a túlélők szemszögéből ismerhetjük meg a történteket.
Fernando Parrado egyike annak a 16 fős csoportnak, akik túlélték a katasztrófát, továbbá tagja annak a kétfős csapatnak, akik 10 nap alatt lejutottak a hegyről. A férfi a történtek után rövid ideig autóversenyző lett, a későbbiekben producerként tevékenykedett, illetve motivációs előadásokat is tartott. (Habár ezzel a kifejezéssel nem teljesen ért egyet.) A most 73 éves Parrado nem sűrűn nyilatkozik, illetve 26 éven keresztül szinte egyáltalán nem is beszélt a történtekről, majd úgy döntött, hogy megtöri a csendet. A Guardian-nek elmondta, hogy szeretett volna még a hamarosan megjelenő „A hó társadalma” című Netflixes film előtt beszélni a történtekről. Véleménye szerint a film megjelenése után fogják az emberek megérteni, hogy min is mentek keresztül.
„Még a feleségem is, amikor a film véget ért, megragadta a karomat, és azt mondta: „A francba, nem tudtam, hogy ez ilyen nehéz. Most már megértettem” – mesélte a lapnak.
Ő volt az egyetlen, aki az édesanyját és a testvérét is elveszítette a balesetben
Parrado 1972 októberében egy átlagos életet élő 22 éves fiú volt, aki arra várt, hogy végre elkezdhesse az egyetemet. Sok fiatalhoz hasonlóan ő is segített édesapja vállalkozásában, szerette róni a köröket a motorjával, csapta a szelet a lányoknak, na meg persze az iskolai Öregdiák Rögbiklub tagja is volt. A csapat nagy részét már közel tíz éve ismerte, és amikor bejelentették, hogy ismét lenne lehetőségük ellátogatni egy meccsre Chilébe, a férfi nem utasíthatta vissza a lehetőséget.
A csapat kapitánya, Marcelo Perez bérelt is egy repülőt. Parrado meggyőzte édesanyját, illetve húgát, hogy tartsanak vele az utazáson. Az indulás egy cseppet sem indult zökkenőmentesen, hiszen a rossz időjárási körülmények miatt le kellett szállniuk Argentínában, azonban a légierő repülőgépe 24 óránál tovább nem tartózkodhatott az ország területén. A személyzet kénytelen volt eldönteni, hogy visszafordulnak, vagy megpróbálkozik az Andok feletti repüléssel. A túlélő elmondta, hogy a mai napig megdöbbenti a naivsága.
„Ma már biztos, hogy nem mennék a közelébe sem annak a repülőgépnek. Egy Fairchild FH-227D modellről beszélünk, aminek nagyon gyenge hajtóművei voltak, ennek ellenére tele volt emberekkel, teljesen megrakodva. Ráadásul Dél-Amerika legmagasabb hegyei fölött repült rossz időben. Biztos, hogy nem – emlékezett vissza a történtekre.
A felszállás után a másodpilóta vélhetően rosszul mérte fel a repülőgép pozícióját és túl hamar fordította a gépet észak felé. A férfi mindössze a villanásokra, illetve az aggódó tekintetekre emlékszik.
Úgy hallottam ezt a hangot, mint egy robbanást. Mintha egy Forma-1-es autó frontálisan ütközne a falnak.
A becsapódást mindössze 33-an élték túl.
„Odakúsztam, ahol a nővérem volt, majd átöleltem a földön. Nem tudott megmozdulni, nem tudott beszélni, csak a szemét tudta mozgatni. A balesetben elvesztette a cipőjét, a lába pedig lila volt. Ilyen emlékeik vannak. Vele maradtam és havat olvasztottam a számmal, hogy tudjak adni neki egy kis vizet. Semmink sem volt.”
Susy a nyolcadik napon halt meg testvére karjaiban.
3350 méter magasan, -35 fokban kabát és étel nélkül
Amikor Parrado a fent töltött napjairól mesélt, azt mondta, hogy egyetlen pillanat sem telt el úgy, hogy ne érezte volna közel magát a halálhoz. Folyamatosan tomboltak a viharok és csak a végeláthatatlan fehérség tárult eléjük. Nem volt kabátjuk, takarójuk, semmiféle speciális felszerelésük. Ennek ellenére a legjobban az állandó szomjúság lepte meg a legjobban. Az éjszakák voltak a legszörnyűbbek, amikor teljesen védtelenek voltak.
Az éhezés egyre égetőbb probléma lett
Mikor elkezdték felélni a kis tartalékaikat, néhányan a bőröndjükről próbálták leenni a bőrt. Parrado egy hét eltelte után az egyik barátjához fordult, majd elmondta, hogy kész lenne megenni a kinti hallottak húsát. Azt mondta, hogy ez az egyetlen kiút.
Amikor a többiek előtt is felvetették az ötletet, órákon át vitatkoztak, végül a legtöbben egyetértettek. Voltak olyanok is, akik már előre odaígérték társuknak a testüket, ha úgy adódna, hogy nem élnék túl. Később a katolikus egyház tisztviselői szerint a túlélők nem követtek el bűnt azzal, hogy megették a halottakat, azonban akadtak olyanok, akik nem így gondolták.
„Adományoztuk a testünket. Meghalhatsz, és segíthetsz a többieknek életben maradni. Fantasztikus dolog volt, amit együtt csináltunk. Megpróbálom elmagyarázni az embereknek, hogy mi történt és azt is, hogy valószínű ők is hasonlóképp tettek volna. Nem próbálok bizonyítani semmit” – tette hozzá.
A 61 napon társával elhagyták a repülőgépet
Ahogy teltek a hetek és egy lavina sújtotta a csapatot, a férfi tudta, hogy nincs más esélyük, kénytelen útnak indulni és elhagyni a repülőgép maradványait. Ehhez először meg kellett mászniuk egy hegyet, hogy később lefelé tudjanak haladni Chile irányába. Parrado és társa, Robert Canesse csaknem harminc kilométert gyalogolt a hegységben.
„Roberto nagyon gyenge volt. Mindent odaadott, amije volt. Mindenki mindent odaadott, amije volt. Ő volt a legjobb társ, a legjobb barát, akit az expedíció során kaphattam.”
Sok évvel később a profi hegymászók azt mondták, hogy a tudatlanságuk mentette meg őket. Azt mondták, hogy soha nem indultak volna el akkor, ha tudják, hogy mi fog rájuk várni a hegyekben.
A chilei hadsereg tisztjei kísérik az uruguayi rögbijátékost, Fernando Parradot, miután megérkezett a társával (Fotó: Getty Images)
Édesapja 18 alkalommal tért vissza a helyszínre
Fia hazatérése után édesapja 18 alkalommal látogatta meg a baleset helyszínét, hogy virágot vigyen egykori felesége, illetve lánya nyughelyére. Halála előtt azt kérte Parrado-tól, hogy őt is az Andokban temessék el, hogy a családjával lehessen.
A túlélő úgy véli, hogy fel tudta dolgozni a történteket, továbbá nem egyfajta traumaként emlegeti a történteket. Soha nem látogatott el pszichiáterhez, hiszen a túlélték azt, ami lehetetlen.
Fiatalon megtanulsz együtt élni a halállal
Ebben pedig vélhetően senki sem tudott volna érdemben tanácsot adni neki. Ma már felesége, két lánya és négy unokája is van.
