Elmondták már sokszor, hogy a tények és a valóság utáni világban élünk, a régi szabályok, dogmák, összefüggések nem érvényesek többé, mindenki szabadon állíthat és népszerűsíthet mindent, az élet káosz és nincs remény, hogy a közeljövőben rendeződni fog a helyzet. Talán egy kisse apokaliptikus felvezetés ez egy olyan ártalmatlan témához, mint a jatt, mégis meggyőződésem, hogy semmi nem illusztrálja jobban a posztkapitalista őrületet, mint a borravaló intézménye. Mindenki ad, mindenki érzi, hogy számolnia kell a környezete és a vendéglátóipar ítélkezésével, ha elmulasztja, mégsem tudja senki, mikor kell és mikor illik jattolni 2024-ben. Járjunk tehát utána!
Kommentmágnes vallomással kezdem:
Gyűlölök borravalót adni. Tiszta szívemből és szenvedélyesen gyűlölök.
Félreértés ne essék: adok borravalót, pont úgy, mint minden tisztességes polgártársam. Néha többet, néha kevesebbet, néha elfelejtek, néha a véralkoholszinttől függ, néha a fizetéshez képest eltelt időtől; szóval úgy jattolok, mint mindenki más ebben az országban. De ettől még gyűlölöm.
Nem azt gyűlölöm benne, hogy nekem ennyivel kevesebb pénzem marad, hanem azt, amit ezzel üzenek. Jattolni ugyanis tudathasadásos érzés: ajánlott, sőt, kell, hiszen enélkül csak bajosan élne meg szegény pincér, csapos, futár. Ezzel azonban aláírom, hogy a rendszer kizsákmányoló, sőt, részt is veszek benne, hozzájárulok, fenntartom, újratermelem a kizsákmányolást. „Nézd, haver, a munkáltatóm szarul fizet, átmehetnék máshova, de ott is szarul fizetnek, légyszi, segíts már” – mondja az ember, aki jattot vár, „persze, tudom, tessék, adok egy kis pénzt ahelyett, hogy a főnököd rendezné a fizetésedet” – mondja az ember, aki jattot ad.
Erre még rátesz egy (három-négy) lapáttal, hogy világszerte elszabadult a borravalóhelyzet, és ezt Magyarország, a tízszázalékos jatt Mekkája sem úszta meg: itt is egyre nagyobb a káosz. A borravaló őshazájában, Amerikában, ahol nagyon szigorúan veszik a 20 százalékos (!) jattot, nemcsak a vendéglátókat kell megjutalmazni, hanem lassan mindenkit, még akkor is, ha nem is találkozunk emberrel a tranzakció során. A terminálok ugyanis most már nem csak a kávézókban, éttermekben, kocsmákban kérdezik meg, hogy mennyi pénzt akarsz adni – az alapbeállítás az esetek többségében az említett 20 százalék –, hanem mindenhol. Borravalót kérnek a kisboltok, szupermarketek; a helyzet odáig fajult, hogy
már az önkiszolgáló kasszáknál is felajánlja a gép, hogy jattolj, lehetőleg a vásárlás összegének minimum 20, de inkább 30 százalékát.
Azaz, ha elintézed a heti nagybevásárlásod, a rendszer azt várja, hogy az összeg további egyharmadát hagyd ott a cégnek. (Nincsenek információk arról, hogy ez a pénz hova kerül, de elég nehéz elképzelni, hogy egy áruházlánc simán odaadná a pénztárosoknak és az árufeltöltőknek.)
Visszatérve a vendéglátáshoz: Magyarországon is végigment a hír, hogy egy amerikai futár a házhoz szállítás után annyira kevesellte az ötdolláros, azaz nagyjából 1800 forintos borravalót, hogy az ajtó becsukása után fuck you! felkiáltással azonnal szidalmazni kezdte a ház lakóit, amit egy biztonsági kamera rögzített is. Az esetnek híre ment, a futárt kirúgták, ezen kívül azonban nem változott semmi. A vita is a futár viselkedéséről szólt, nem arról, hogy hogyan jutottunk odáig, hogy ekkora (illetve a jelek szerint ennél is nagyobb) összeg legyen az elvárt. A sztori egyébként itthon is átélhető: egy időben szinte minden budapesti liftben lehetett találni JATT?? feliratot, amelyet egy elégedetlen futár karcolt a falra.
Jattolni ki fog? (Fotó: Leéb Ádám)
Szervizdíj vagy jatt?
A Covid óta pedig csak rosszabb a helyzet. Több étterem bevezette – és jó esetben átláthatóbbá tette – az úgynevezett szervizdíjat, amely nem más, mint legális (értsd: bejelentett, adózott) és – ha a hely úgy dönt –, kötelező érvényű borravaló, amely általában tíz százalék, de felső határa elvileg nincs, és azt is az adott egység dönti el, mire fordítják. Ez végképp összekutyulta az eleve bonyolult helyzetet, így ugyanis vannak helyek, amelyek:
- kiszámlázzák a szervizdíjat és erre fel is hívják a figyelmet, ezzel jelezve, hogy nem tartanak igényt borravalóra;
- kiszámlázzák a szervizdíjat, ám ez csak a blokk áttanulmányozása után, esetleg kérdésre derül ki, ilyenkor a vendég dönt, hogy „csak azért sem” fizet plusz borravalót, vagy ettől függetlenül jár az is;
- nincs szervizdíj, borravalót kártyás fizetéssel nem tudnak elfogadni, így vagy készpénzezni kell, vagy széttárni a kezünket és töredelmesen bevallani, hogy erre nem készültünk;
- nincs szervizdíj, de bármennyit lehet kártyával fizetni;
- terminálon fizet az ember, ilyenkor egy passzív-agresszív felület nyomasztja bele a borravalófizetésbe, elvégre ki az a sóher, aki ilyenkor képes a 0 százalékra nyomni?!
És így tovább, és így tovább. Mint látható, a borravaló már rég nem a szolgáltatás minőségének elismeréséről szól, inkább egy kényszerű rítus, amellyel az ember pincér, csapos megélhetéséhez, illetve a kocsma, étterem fennmaradásához szeretne hozzájárulni, de főleg a saját lelkiismeretét megnyugtatni, legalábbis közvetlen, alsó-középosztálybeli környezetemet körbekérdezve ez derült ki. Azért van, akinél még szempont a szolgáltatás is: a jó érzékkel, profin csapolt, tökéletes hab/folyadék arányú sört páran igenis megjutalmazzák, ahogy a nagy műgonddal elkészített koktélt is, de ha csak egy üveges sört kérnek, azért már nem jár jatt, hiszen az a csaposnak csak egy gépies mozdulat. Ez azonban a ritka: a többség marad a jól bevált tíz százaléknál, ha pedig szembejön a fenti kombinációk valamelyike (kártyával nem fogadják el, van szervizdíj, de nem szólnak róla stb.), marad a feszengés és a hazaúton tanakodás, hogy nem voltak-e túl bőkezűek, vagy éppen sóher bunkók.
„Ebben a 27 százalékos áfás és harmincakárhány százalékos járulékos rendszerben nem egyszerű kialakítani egy kecske-káposzta rendszert hosszú távon működő üzleti tervvel, szóval bizonyos szempontból megértem a munkaadók hozzáállását a fizetésekhez és egyéb juttatásokhoz” – magyarázza a pesti vendéglátós veterán Andor a pult másik oldaláról. Igaz, ő sikeresen elkerülte a turisták lehúzására szakosodott poklot és csak normális, laza helyeken dolgozott. „Az elmúlt években volt szerencsém fix százalékos szervizdíjas étteremhez és rockeritató kocsmákhoz is”, egy időben pedig a legendás, szűk, de annál hűségesebb vendégkört kiszolgáló Vittulában lehetett találkozni vele. „Ezek tapasztalatai alapján elmondhatom, hogy Budapesten és az egész országban (nem hiszem, hogy a vidék a borravaló tekintetében nagyon más lenne) még mindig számítanak az alkalmazottak és az üzletvezetők, tulajdonosok az így keletkező pluszbevételre. Persze ez nem Amerika, itt nincs annyira kihegyezve a megélhetése egy pincérnőnek a jattra, mint odakinn, de ismerjük a régi rendszert, vagyis remélem, hogy már csak régi rendszert, mikor is fizetés nélkül, csak borravalóra dolgoztak a pincérek a Balatonon, illetve budapesti belvárosi éttermekben.”
Fotó: Getty Images
Tudjuk, hogy erről már nincs szó (a Balatonon rekordpénzekért igyekeznek tisztességes felszolgálókat, éttermi munkásokat összefogdosni, olyanok is az árak), de azért tanulságos, hogy sokan a mai napig a Covidra és a válságra fogják az áremelést és a szervizdíjas „trükközést”. „Aki túlélte a cégével a Covidot, az túlélte, aki belebukott, az belebukott, de ezzel 2024-ben már nem lehet takarózni” – fogalmaz a csapos.
A bulinegyed egyik patinás közel-keleti éttermében, a Dobrumbában, ahol szintén dolgozott Andor, például hivatalosan is csak szervizdíjat kérnek, ebből adóznak, járulékot fizetnek, „és ami még fontosabb: az egész étterem kap belőle, a mosogató pénzéhez is hozzájárulnak ezzel a vendégek, nem csak a felszolgálóéhoz”. A Vittulában sokáig csak készpénzzel lehetett fizetni, jattoltak is rendesen, ha máshogy nem, felfele kerekítve; Andor emlékszik, hogy azzal, hogy kötelező lett a kártyás fizetési lehetőség, „kábé azonnal a nullára esett vissza a jatt, hiába van lehetőség a terminálon is plusz pénzt adni”. Azaz nagyon úgy tűnik, hogy
azzal, hogy kártyával fizetnek, a vendégek máris felmentve érzik magukat a borravaló intézménye alól.
Egy kicsivel odébb, a Barhole-ban nagyobb a jattolási kedv, ám ezt is úgy oldják meg, hogy inkább készpénzzel fizetnek, a kártyás borravaló itt sem dívik. Andor vendégként mindenesetre mindig ad 10 százalékot, szerinte ilyen egyszerű ez.
Mi a helyzet a futárokkal?
Covid, home office, egészséges verseny a futárcégek közt: a magyarok is többet rendelnek házhoz, mint valaha. A legtöbb ételrendelős platformon előre meg lehet adni a borravalót a futároknak, ami kényelmes és – látszólag – igazságos, körbekérdezve azonban kiderült, hogy kevés ügyfél szereti: van, akinek már az ellenszenves, hogy az oldalak és applikációk beállítják maguknak a 250-500 forintot, amelyet rendelés előtt módosíthat a felhasználó, ha egyáltalán kiszúrja a turpisságot, van, aki úgy akar jó fej lenni, hogy ő adja a futár kezébe az aprópénzt, és van, aki azért nem akar előre jattolni, mert így ugye képtelenség a sebességet és a profi kézbesítést díjazni:
mi van, ha az ember fizet 500 forintot, hogy másfél órával később, lecsúszott feltéttel kapja meg a jéghideg pizzát?
Arról nem is beszélve, hogy a futárok csak később, az összesítéskor látják, hogy honnan mennyit jattoltak az ügyfelek az online rendeléskor, így nem is tudják, ki mennyire volt velük jó fej.
A káoszban nem más, mint Jamal igyekezett rendet vágni; ő az egyik legismertebb és legtapasztaltabb a ma is dolgozó futárok közt, Egy Futár Élete című YouTube-csatornáját tízezrek nézik. Általában az ijesztő és felháborító közlekedési helyzetekről készít videókat (az egész napját fejkamerával rögzíti, ezekből vágja össze a tizenöt-húsz perces epizódokat), ám nemrég tízperces okfejtést publikált kifejezetten a borravalóról. Ebben többek közt elmondja, hogy az emberek már rég nem a minőséget díjazzák, hanem vagy elvből nem adnak, vagy a szociális normáknak igyekeznek megfelelni és akkor is adnak, ha nem is elégedettek.
A futárok közt is megoszlik a borravaló megítélése. „A legalja az a pár kretén, aki szerint a jatt abszolút kötelező, és ha nem kap, képes összefirkálni a lifteket, falakat”, de őket a többi futár is utálja. Jamal nem várja el a borravalót, akkor sem, ha régen ez volt a szokás: „alapvetően egy nagyon egyszerű droidmunkát végzünk, megkapjuk az applikációban, hogy hova kell menni felvenni a rendelést, és hogy hova kell kivinni (…), nem egy agysebészet”. Ezért pénzt várni sértő a régi rendszer futáraira nézve is, akiknek még fejből ismerni kellett a város összes utcáját, papír alapú térképpel tájékozódtak és mobilja sem volt mindenkinek. „Na, ők megérdemelték a jattot.” Arról nem is beszélve, hogy akkoriban még futárcégek sem voltak – leszámítva a nem ételekre szakosodott Hajtás Pajtást –, a futárok egy-egy étteremhez tartoztak és visszatérő rendelőkkel találkoztak, így pontosan tudták, kitől mennyire számíthattak. (És igen, ezt figyelembe vették az útvonal megtervezésénél is.)
Biciklis futár a Deák téren (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)
Jamal akkor számít jattra – ahogy ő fogalmaz, „reménykedik benne” –, ha tényleg megmutatja, hogy jobb az átlagnál: amikor esőben, hóban, hegymenetben, és még így is időben, vagy idő előtt szállít; persze még ekkor is hivatkozhatnak arra, hogy ez a munkájuk, és ezzel nincs is baj. Kötelező a borravaló azonban, „ha az ügyfél hibájából kell extra köröket futnunk vagy várakoznunk”. Hogy ez mit jelent, arra mond is pár példát:
- rossz címre rendel valaki, át kell vinni máshova;
- nem ad meg pontos címet, kapucsengőt, a telefonja ki van kapcsolva (érthetetlen, de gyakori helyzet);
- még otthon sincs, mert úgy rendel, hogy pont a vacsorájával együtt érkezzen haza, persze beragad a dugóba, nem jön a busz;
- lemegy kutyát sétáltatni, éppen fürdik és így tovább.
Az ilyesmi a futároknak komoly bevételkiesést jelent, ha tehát valaki őket emiatt kompenzálni szeretné, „az már nem a kétszáz forintos kategória”. Ez persze már nem is a borravaló eredeti céljáról szól, hanem az ügyfél hanyagságáról.
A készpénz egyébként jó ötlet: „egy olyan figurának, aki állítva adja oda a pizzát, nem adnék egy fillért sem, de ha már online kifizettem, nincs visszaút”. Száz forinttal szerinte senkit sem sértünk meg, háromszáz-ötszáz forinttal pedig szerzünk a futárnak egy jó napot. Játszhat a csoki, üdítő, energiaital is; ünnepek környékén meglepően sokan nyomnak a futárok kezébe tojást, szaloncukrot. A legjobb, ha adunk választási lehetőséget: egy nyári napon, hat óra tekerés után lehet, hogy jobban örülnek egy üdítőnek, mint kétszáz forintnak, és a monotonitást is megtörik.
Jamal számára a tíz százalék emlegetése érthetetlen: „nyilván nem fizetek kétezer forintot, ha húszezerért rendelek, egy minimum összeggel viszont egyet tudok érteni, nálam ez a száz forint”. Ez alatt sértő a gesztus.
Egyszer egy kaszinóba vittem rendelést, amit a portán kellett leadnom. Az ügyfél dedikáltan hagyott nekem harmincöt forintot. Sem a portás, sem én nem értettem, hogy mit kezdjek ezzel az összeggel.
