Abszurd utcai jelenetek, tökéletes, reneszánsz kompozícióba rendezett nők, alulról fényképezett, a nézőre őszinte meglepődéssel visszanéző férfiak és szemeteskukák. Némelyik teli, némelyik üres, és van, amiben csak egy játékbaba van. Ezzel persze nem írtuk le Vivan Maier, a 20. század egyik legfontosabb (nem csak női!) fotósának művészetét, nem is írhatjuk, hiszen több mint 150 ezer képet hagyott az utókorra akaratán kívül, de azért egész jól körberajzoltuk, hogy mi érdekelte őt.
Az ember azt gondolná, hogy viszonylag könnyű cikket írni róla, ha tényleg a 20. század egyik lefontosabb alkotója: egy kis Wikipedia, egy kis műelemzés és pár interjú, ahogy azt ilyenkor szokás. Hát nem: Maier mintha – egocentrikus ez így, tudom – direkt úgy élt és dolgozott volna, hogy az én munkámat 2024. nőnapján, 14 évvel a halála után megnehezítse. A helyzet ugyanis az, hogy az égvilágon semmit sem tudunk róla.
Fotó: Vivian Maier
A sztori persze fantasztikus, pont annyira, amennyire a képek: az ismeretlen, rejtélyes dadus, aki végigfotózta a század második felét, főleg Chicagót és környéként, ám, ha úgy adódott, az egész világot. És akinek a képei publikálatlanul hevertek dobozokban, bőröndökben arra várva, hogy felfedezzék őket. Csupa ellentmondás: akik ismerték, azok sem tudják összefüggően elmesélni, ki volt ő és mit akart, mintha direkt erre építette volna a művészi alteregóját. Ilyesmiről azonban szó sem volt:
Maier sosem akart híres lenni a képeivel – sőt, a kérdés inkább az, akart-e bármit a képeivel –, ő csak egyszerűen fotózott és kész.
Története és az, ahogy az utókor kezeli őt – ahogy fantáziál a furcsa, rejtélyes alkotóról, és ahogy halálában is elvárja tőle, hogy szolgálja ki a közönség éhségét a szenzációs, bombasztikus sztorikra – rengeteget elmond arról, milyen szerepet szán a világ a nőknek a művészetben. És persze arról is, hogy milyen szerepet nem szán nekik. Amely szerep persze teljesen független attól, hogy ők milyen szerepet szánnak vagy szántak volna maguknak.
Az, hogy ismerjük a nevét, egy John Maloof nevű fiatal ingatlanügynöknek köszönhetjük, aki 2007-ben éppen iskolai dolgozatot írt Chicago történetéről. Ehhez hiteles korabeli fotókra volt szüksége, ezekre pedig hagyatéki aukciókon vadászott: hátha talál a családi ereklyék közt pár albumnyi fotót a városról, amelyet aztán potom pénzért megvehet. Vivian Maier dobozai és bőröndjei rögtön felkeltették az érdeklődését, és némi alkudozás után meg is vette a tekintélyes méretű csomagot 350 dollárért. Rögtön leesett neki, hogy megütötte a főnyereményt, az első bőrönd ugyanis, amit kibontott, tele volt lezárt filmtekercs-tartályokkal. Az egyiket próbaképpen kézbe vette, és rögtön feltűnt neki, hogy furcsán zörög.
Kihullott fogak voltak benne, ránézésre egy gyereké.
Maloof, miután elkezdte vizsgálni a tekercseket és rájött, hogy fotográfiai kincsre bukkant, elkezdte kirakni a kirakóst. Gyorsan kiderült, hogy Maier dadusként és házvezetőnőként dolgozott Chicago-szerte; őt magát nem találta meg, ám az egyik családot, akiknek dolgozott, felkutatta. Szerencsére ők őrizték a többi bőröndöt és dobozt, ami a fél garázsukat elfoglalta; így lett egyetlen emberé a teljes életmű tekercsekkel, negatívokkal, levelekkel és egyéb furcsaságokkal. A férfi megszállottjává vált Maiernek, mindent tudni akart róla. Az első, ami kiderült, hogy éppen akkor, 2009-ben halt meg, amikor elkezdte a kutatást. Így nem volt más választása, szépen sorban megkereste „családjait” és „gyerekeit”, akik az interjúk idején már középkorúak voltak. A találkozásokból filmet is készített Vivian Maier nyomában címmel.
Fotó: Vivian Maier
A fentiek után talán nem meglepő, de a legtöbb interjúalany a furcsa szót ismételgette Viviannel kapcsolatban. Kifejezetten bizarr jelenség volt, nem csak 185 körüli magassága, sápadt arcáva és gyanakvó tekintete miatt, hanem például ezért:
- Bő ruhákat hordott, hogy elrejtse alakját, valaki úgy fogalmazott, hogy „úgy nézett ki, mint egy szovjet gyári munkás”;
- a 20-as évek divatja szerint öltözködött, fura kalapokat hordott és sosem vette le a nyakából Rolleiflex aknás fényképezőgépét;
- széles, hirtelen mozdulatai voltak, öles léptekkel járt és úgy lengette közben a karjait, „mint valami náci katonatiszt menetelés közben”;
- kényszeres gyűjtögető volt, szobájába és a családok garázsába hordott mindenféle kacatot, amit talált, annyi újságot halmozott fel, hogy megsüllyedt a padló, és mindent magával vitt családról családra;
- gyakran használt álneveket, négyféleképpen írta családi nevét és furcsa, franciás akcentusa volt, amelyről később kiderült, hogy kamu.
Fotó: Vivian Maier
Életéről szinte semmit sem tudni. New Yorkban született 1926-ban és nem is hagyta el Amerikát – ennyit a francia kiejtésről –, botcsinálta kurátora ezen kívül annyit derített ki, hogy sem családja, sem pasija nem volt soha. Ez meglehetősen lelombozó volt „gyerekeinek”, akik az interjúk alatt tudták meg mindezt, ők ugyanis évtizedeket töltöttek ez azzal, hogy az életéről, például európai gyökereiről fantáziáljanak. A nyilvántartásból mindenesetre kiderült, hogy szülei és egy szál bátyja sem éltek már, mire Vivian – vagy ahogy ő hívatta magát a gyerekekkel, Miss Maier – felnőtt lett, és életükben sem tartották egymással a kapcsolatot családtagjaik. Egy szál nagynénje 1965-ben halt meg, biztosan ismerték egymást az akkor már dadusként dolgozó nővel, végrendeletében mégis egy barátjára hagyott mindent az alábbi indoklással:
Nem gondoskodom egyetlen rokonomról sem, ennek oka csak általam ismert, és csak a legközelebbi barátaimmal osztottam meg.
A család egyébként tényleg Franciaországból származott. Vivian a fotók tanúsága szerint többször visszatért szülőfalujába, például akkor, amikor 1959-ben körbeutazta a Földet. (Akkoriban még kijött ez egy házvezetőnői fizetésből, ha az ember spórolt, Maier márpedig spórolt.) A falubeliek úgy emlékeznek rá, mint egy kissé bolond, de ártalmatlan nőre, aki az utcán szaladgált és házfalakat, hegyeket, útszéli munkásokat fotózott. Egyedül ekkor adta jelét annak, hogy tudja, hogy nagyszerű fotós és akár kezdhetne is valamit a fényképekkel. Írt ugyanis egy levelet egy helyi fotólabornak és küldött is pár doboz képet. Nem tudta, hogy pontosan mit akar, de semmi felhajtást nem szeretett volna. „Ha előhívja őket, kérem, ugyanazt a papírt használja, mint az összes többi képeslapja esetében” – írta a labor vezetőjének.
Fotó: Vivian Maier
Maier egyszer találkozott egy nyelvész professzorral, aki rögtön kiszúrta, hogy kiejtése felvett, nem valódi francia. Amikor megkérdezte, ki ő, annyit mondott, „hívjon csak V. Smithnek”, arra pedig, hogy mivel foglalkozik, azt válaszolta, hogy „amolyan kémféleség vagyok”. Ez egyébként igaz volt az egész életére, legalábbis metaforikusan: örök kívülálló volt, tényleg úgy nézte az embereket és az életet, mint egy titkosügynök, vagy mint egy biológus, aki a fajokat és a jellegzetes viselkedéseket katalogizálja és tanulmányozza: jelen volt, de nem volt része az eseményeknek.
A Rolleiflex duplalencsés aknás fényképező lényege, hogy fentről kell belenézni a keresőbe, nem egy kis lyukon kukkolni, azaz nem kell az arc elé emelni az egyébként testes gépet. Ez két dolgot jelentett: az egyik, hogy kevesen szúrták ki, hogy Maier éppen fotózza őket, így egészen közel is mehetett alanyaihoz, a másik, hogy így mindig alulnézetből készültek a képek, azaz az utca embere a néző fölé tornyosul, tekintélyesnek, már-már félelmetesnek tűnik gazdag és szegény egyaránt – a gyerekeket pedig szemmagasságból fotózta, nem nézett le rájuk konkrétan és átvitt értelemben sem. Fotóin partnerek a gyerekek, nem alárendeltek.
Fotó: Vivian Maier
A képeiből áradó humanizmus ellenére Maier finoman fogalmazva nem volt mintadadus. Sokan elmondták róla, mennyire szerette a gyerekeket, de mindig kiderült, hogy inkább arról volt szó, hogy csak az ő társaságukban volt képes feloldódni. Házvezetőnek sem azért állt, mert családcentrikus ember volt, hanem azért, hogy szabad lehessen: minden nap felkapta a gyerekeket és elmentek kirándulni, ami úgy nézett ki, hogy a gyerekek rohantak Maier után, miközben ő kedvenc fotós és kincsvadász helyszínei felé tartott. Több neveltje elmondta, hogy fél órákat kellett várniuk rá, miközben Chicago népét, a kirakatokat és a kukákat fotózta, vagy éppen jellegzetes önarcképein dolgozott, és közben attól féltek, hogy valaki kiszúrja, hogy fotózzák és megtámadja őket. Maier nagyon gyorsan sétált és a gyerekek kedvéért sem lassított.
Egyszer az egyik környékbeli gyereket elütötték. Mire Maier odaért, a többiek már stabil oldalfekvésbe helyezték és betakargatták. Szó nélkül elővette a kameráját és fotózni kezdte őket, egészen addig, amíg a kiérkező mentők számon nem kérték, hogy mit művel. Ezt onnan tudjuk, hogy ez a képsorozat is fennmaradt.
Fotó: Vivian Maier
Többen elmesélték, hogy messziről kerülte a férfiakat, hátrahőkölt, ha valamelyikük közeledni mert hozzá és lefagyott, ha hozzáértek. Sosem mesélt arról, mi történt vele, a gyerekeket viszont mindig megpróbálta figyelmeztetni az erőszakos férfiakra, de ezzel inkább csak megijesztette őket. Nem értette meg, hogy egy ötéves nem tud mit kezdeni azzal, hogy „figyeld meg, amikor az ölükbe vesznek, érzed majd, hogy valami bököd ott alul”. Volt, akit erőszakkal etetett és a fizikai bántalmazástól sem riadt vissza: az egyik neveltje ma is élénken emlékszik arra, hogy végigrángatta a lakáson, amikor nem tudta bekötni a cipőfűzőjét. A szülők tudtak a dolgairól, de a hatvanas-hetvenes években a jelek szerint belefért az ilyesmi: mérgesek voltak rá, volt, hogy kérdőre vonták, de sosem rúgták ki és „gyerekei” is mind elmondták az interjúkban, hogy „ettől még ragyogó teremtés volt”.
A közönséget persze hidegen hagyja mindez, pont úgy, ahogy a galériákat és a kurátorokat sem érdekli, hogy ő maga valószínűleg sosem akart volna ismert lenni és olyan cédulákra sem vágyott, mint „a streetfotó megújítója” és „a nő, aki nem is tudta, hogy korszakalkotó zseni”. Kiállításai évtizedek óta teltházasak, rengeteg könyv jelent meg képeivel, és valószínűleg csak azért nem készült belőle mozifilm vagy Netflix-sorozat, mert az életének az a kis része, amit ismerünk, erre egyszerűen alkalmatlan. A fotótörténészek pedig azóta sem térnek napirendre afelett, hogy ha ennyire tehetséges fotós volt, hogyhogy képtelen volt félretenni egyébként sem éppen rentábilis civil foglalkozását és a szenvedélyének élni – és talán meg is gazdagodni belőle. „Hogy dolgozhatott dadusként, az isten szerelmére?!” – fakadt ki egy korábbi neveltje, amikor meglátta a képeit.
Fotó: Vivian Maier
A helyzet azonban az, hogy Maier számára fel sem merült, hogy ez a kettő – a fotó és a dadusság – kizárhatja egymást, vagy hogy választania kellene: ő tényleg nem ismert és nem is akart megismerni más életet. Nem a „bolond nő” irracionálisa volt, vagy a korábbi traumákból fakadó tehetetlenség, hogy nagyon kevés pénzért vigyázott mások gyerekeire és idegenek háztartását tartotta rendben, hanem tudatos döntés: ő így fog élni és kész. Bárhogy is kezelik és értelmezik a kurátorok és életrajzírók Maiert mint „női fotográfust”. Úgy döntött, hogy végéig nehezen szerethető, „macerás” nő, „nehéz eset” marad, hogy véletlenül se kellen túl közel kerülnie senkihez. A fotózást pedig a fotózásért magáért művelte, nem azért, hogy hagyaték legyen belőle és az utókor nézegesse mindenféle fehér falakon.
Egyszerűen arról van szó, hogy úgy tudott megbírkózni azzal, hogy a világ olyan, amilyen, hogy minden nap lefotózta.
Vivian Maier pont nem az a fotós, akinek végignézünk az életén és azt mondjuk rá, hogy rengeteget tanulhatunk tőle. Azt azonban, hogy az alkotás semmi másról nem szól, csak az alkotás öröméről, tényleg ki kell próbálnia mindenkinek.
Fotó: Vivian Maier
