„Lássuk be, a nők is megérik a pénzüket, az irodában fúrják egymást, havonta több napra megőrülnek, a Tinderen pedig farkat növesztettek” – ezeket a mondatokat ma már inkább nők mondják nőkre, mint férfiak nőkre. Férfivélemény a nőket ekéző nők jelenségéről.
Jó, azért a nők is megérik a pénzüket, én irodában dolgozom, el sem hinnéd, hogy tudják fúrni egymást.
Ha kaptam volna öt forintot minden alkalommal, amikor egy nő ezt mondta, miután felmerült témaként a férfiak hétköznapi szexizmusa, rendszerszintű bántalmazása, vagy úgy általában az elbaltázott szocializációjuk (-ciónk), akkor… Oké, gazdag nem lennék, de ezer forintom biztos lenne, és ezekben az ínséges időkben annak is örülni kell!
Azt nem állítom, hogy a #metoo és az elmúlt évek kollektív fejmosása, amit szegény, gyámoltalan, magukra hagyott férfiaknak el kellett szenvedniük, megoldott mindent, vége az elnyomásnak és mind egy szálig ráébredtünk, hogy újra kellene gondolni a nőkhöz, családhoz való viszonyunkat és a saját szerepünket benne. Azt azonban talán kimondhatjuk, hogy épelméjű férfi nyilvánosan olyat már nem mond, hogy a nők takarodjanak csak szépen vissza a konyhába, ha miniszoknyában flangálnak, akkor ne csodálkozzanak, ha meg akarják erőszakolni őket, és tök oké, ha az átlagfizetés kétharmadát kapják a munkaerőpiacon. Vagy, ha mond is, jön a – teljesen jogos – cunami. Olyat meg végképp nem mond, hogy
rettenetesen taszítóak tudnak lenni a nők.
És végképp nem fejti ki mellé, hogy főleg azokra a „rossz úton járó” nőkre gondol, akik „farkat növesztettek” és gusztustalanul viselkednek a Tinderen.
Fotó: Getty Images
Ez oké, de mi van, ha egy nő mondja mindezt? Márpedig mondja, most például Jakupcsek Gabriella mesélte ezt így, ezekkel a szavakkal új könyve kapcsán egy podcastben. Ez a cikk nem róla és nem is a mondatairól szól, azaz sem az őszinteségét nem akarom megkérdőjelezni, sem azt, hogy közvetlen tapasztalat bújik meg az ettől még rettenetesen káros mondatok mögött. Ez a cikk arról szól, hogy mennyire általános ez: hogy nők szexista férfiakat felülmúlva gyalázzák a teljes női nemet. (A „tisztelet a kivételnek” című béna, megúszós vörös farkat most hagyjuk, ezek a mondatok attól még az összes nőnek szólnak.) Ide tartoznak a következő, férfitársaságban nők szájából gyakran elhangzó mondatok:
- Egy menstruáló nővel azért óvatosan vitatkozzatok, hehe.
- Nem szeretek nők között dolgozni, csak a picsogás megy, meg a szarkeverés.
- Isten óvjon mindenkit a női főnöktől, mindenből érzelmi ügyet csinálnak, a férfiak legalább a szemedbe mondják, ha valami bajuk van.
- Nem vagyok olyan, mint a többi lány, pont leszarom, milyen drága órát hordasz, engem a belső értékek érdekelnek.
Ez utóbbi látszólag kakukktojás – de csak látszólag, valójában pont ugyanazt jelenti, és ugyanúgy a nők által magukévá tett (internalizált) nőgyűlöletről szól, mint az összes fenti mondat, mindjárt kifejtem, miért. Előtte azonban beszéljünk egy kicsit a rabszolgatartásról.
Képzeld el, hogy visszautazol az 1800-as évek elejére, Amerikába, és végigjárod az összes gyapotültetvényt, hogy megkérdezd az összes rabszolgát, hogy hogy megy a soruk. (Azt, hogy hogy kerültél oda, most hagyjuk, ahogy a dolog logisztikáját is, végigkérdezed őket és kész.) Szerinted hányan mondanák azt, hogy „borzalmasan, akaratunk ellenére végeztetnek velünk ingyenmunkát, aki nem képes dologzni, egyszerűen megölik, a nőket megerőszakolják és úgy általában nem tekintenek ránk mint emberi lényekre”? Aki egy kicsit is ért az elnyomó rendszerek dinamikájához, az pontosan tudja, hányan válaszolnák ezt – vagy hányan utalnának arra, hogy rabszolgákat tartani nem oké.
Senki. Egy rabszolga sem mondaná, hogy ő egy igazságtalan rendszerben él.
Részben persze azért, mert félne, hogy szavai visszajutnak a rabszolgatartókhoz, és megölnék őket, részben – és főleg – azonban azért, mert elfogadták, hogy ez a sorsuk, sőt, úgy érzik, hogy ez így a maga módján rendben is van.
Hogy mi köze a rabszolgatartásnak az internalizált nőgyűlölethez? Extrém párhuzamnak tűnhet, de nagyon is sok. Minden elnyomó rendszernek – a rabszolgatartástól a nők történelemben betöltött helyzetén és a diktatúrákon át a kapitalista kizsákmányolásig – szüksége van ugyanis arra, hogy legitimáltassa magát, azaz, hogy jobbról-balról biztosítsák róla, hogy amit művel az emberekkel, az nem szörnyű igazságtalanság, hanem az élet rendje. Az elnyomás nemcsak erőszak, rabság és gonoszság, hanem játszma: az áldozatoknak – anélkül, hogy hibásak lennének – ugyanúgy részt kell venniük benne, mint az agresszoroknak.
Láttátok a Django elszabadul című filmet? Ha nem, nézzétek meg, ha igen, nézzétek újra: nem csak a Tarantino-féle pörgős forgatókönyv és a nagyszerű színészek miatt szuper film, hanem azért, mert előtte egy mozi sem mutatta be ilyen hitelesen és érzékletesen a rabszolgák helyzetét. Akik készséggel tették, amit mondtak nekik, fel sem merült bennük, hogy lehetne másképp, és akik közül a fehérek előszeretettel kiemeltek egy-két „játékost”, akiket látszólag befogadnak maguk közé. Ezeknek a „kivételes” rabszolgáknak (ilyen volt Samuel L. Jackson karaktere) szabad volt vitatkozniuk, feleselniük – persze csak úgy, mint egy udvari bolondnak –, a fő feladatuk azonban, amiért az előjogokat kapták, az, hogy folyamatosan emlékeztessék az elnyomókat a feketék alsóbbrendűségére és figyelmeztessék őket a rájuk jellemző ármánykodásra. A filmben bemutatott rabszolgák rettegnek, hulla fáradtak, próbálnak túlélni, ám csak egyetlen ponton látszik az őszinte, kendőzetlen düh és megvetés: amikor lóháton, a fehér nemesek által hordott röhejes hacukában bevonul Django, akivel egy fehér sem mer kötözködni. Áruló ő, kimosakodott, „kivételes” fekete: ő az igazi ellenség, nem a Leonardo DiCaprio által alakított szadista ültetvényes.
A #notallmen-féle hashtagek és a „nők érzelmi manipulációjáról” és hasonló, a nők körében is népszerű mítoszok ellenére hatalmas és kikezdhetetlen szakirodalma van annak, hogy hogyan szocializálják a társadalom intézményei a férfiakat arra, hogy – sokszor számukra is észrevehetetlen módon – táplálják az elnyomást, a nőket pedig arra, hogy elfogadják, sőt, természetesnek vegyék mindezt.
Anna Rosenwasser feminista újságíró egyszer összeszedte a Disney-mesefilmek statisztikáit, azaz azt, hogy a női karakterek mennyit beszélnek a férfiakhoz képest. Még egy olyan emancipált, lázadó hercegnőnek, mint az Aladdin Jázminja is tíz százalékkal kell beérnie, de a legsúlyosabb talán Mulan, amelyben a játékidő 75 százalékát beszélik végig a férfiak és csak a maradékot a nők – úgy, hogy a Kínát megmentő címszereplő a film főhőse. Még azt is lemérték, hogy mennyit beszél hozzá képest a vicces sárkánya: kétszer annyit.
Ezt persze könnyű elhessegetni azzal, hogy „ezek csak mesefilmek, nehogy már ezekre hivatkozva beszéljünk a nők elnyomásáról”, de a példa nagyon is illusztris: a Disney-meséket mindenki ismeri, minden gyerek látja őket, és már ezekből is azt tanulják (vagyis tanulták a 90-es években a mai harmincas nők, hiszen mára szerencsére jobb a helyzet), hogy a rendes lányok nem beszélnek túl sokat, szerények, és jobb, ha hagyják, hogy megmentsék őket a férfiak. Aki pedig ebbe a képbe nem illik bele, az ne csodálkozzon, hogy megkapja, hogy „sok”, „kellemetlen”, – visszatérve Jakupcsek Gabriellához – „farkat növeszt”, azaz: „taszító”.
Rosenwasser érzékletesen ír arról is, mi a baj azzal, ha egy nő – bármilyen emancipáltnak is tűnik ezzel – úgy hivatkozik magára, hogy „más, mint a többi lány”. Elmeséli, hogy tinikorában The-vel kezdődő nevű férfiegyüttesek koncertjeire járt, ezzel pedig menőbbnek érezte magát, mint a „csajos” popot hallgató társai: más volt, mint ők. „Sok lány és nő szeretné hangsúlyozni többdimenziós mivoltát és egyéniségét azáltal, hogy elhatárolja magát a nőkről alkotott, szokásos képtől. Az »én más vagyok, mint a többi nő« olyan kijelentés, amellyel saját magunkat akarjuk kedvező fényben feltüntetni; ezt az önpozicionálást olyan dicsérő mondatok motiválják, mint a »te más vagy, mint a többi nő« – amelyek ezzel szándékosan vagy szándéktalanul »leértékelik a többi nőt«.”
Nem vonom kétségbe, hogy aki „egymást fúró”, „szarkeverő”, „taszító” nőkről nyilatkozik nyilvánosan, vagy rendszeresen felhozza a témát férfitársaságban, mintegy biztosítva őket, hogy „uraim, én veletek vagyok, látjátok, nem minden nő fúria”, azok őszintén és saját tapasztalatok alapján teszik ezt. Arról pedig végképp szó sincs, hogy nők nem viselkedhetnek szörnyen más nőkkel és férfiakkal – a különbség az, hogy ez nem áll össze rendszerszintű elnyomássá, amellyel évszázadok óta kordában tartják a másik nemet. A szexizmus meg ugye összeáll. (Ami pedig az irodában „egymást fúró” nőket illeti: ha megnéznénk közelről minden egyes ilyen szitut, ide a rozsdás bökőt, hogy a munkahelyek többségéről kiderülne, hogy cinikus és hanyag módon teremtenek olyan környezetet, hogy a nőknek egymással kelljen harcolniuk a pozíciókért.)
Nőként ekézni a nők „viselt dolgait”: mindennapos kognitív gimnasztikai gyakorlat ez, érthető, hogy honnan jön és miért van szükségük erre. Van az a környezet, amelyben nem lehet másképp elviselni ép ésszel a szexizmust, csak úgy, ha az ember magáévá teszi és fennen hangoztatja – azaz beszáll az elnyomás játszmájába, hátha úgy kevésbé nyomják el.
Nem tudom, férfiként mi a teendő, ha „taszító, farkat növesztő”, vagy „szarkeverő, kurválkodó” nőkről lamentáló nővel találkozom, arra mégsem kérhetem, hogy álljon le, és lekeverni sem szeretném. (Így aztán jobb híján cikket írok róluk.) Ha úgy érzik, ezzel tartoznak a férfiaknak, akkor mindenesetre üzenem: nem, nem tartoznak. Negyedik hullámos feminizmus, #metoo, a Tinderen céltudatosan ismerkedő lányok, és az ezek miatt panaszkodó férfiak (vö.: „lassan már azért is feljelentenek, ha ránézek egy nőre”) ide vagy oda, köszönjük szépen, a világ még mindig komoly dőlésszögben lejt felénk, és ez egy darabig így is marad. Ha nők nagy tömegben ekéznek nőket, akkor még nagyon sokáig.
