Az úgynevezett ciklikus modell szerint az univerzumunk léte egy ősrobbanással kezdődött, és azóta is megállíthatatlanul tágul tovább – azonban egy ponton majd megáll, ezután összehúzódik, megfordítva haladási irányát, míg végül minden anyag egyetlen pontba omlik össze: ez hívjuk úgy, hogy a Nagy Roppanás. Csakhogy ez nem egyszerűen a világegyetem vége, hanem egyúttal egy új kiindulópont is – az esemény egy újabb ősrobbanást indít el, amiből egy újabb világegyetem virágzik ki. Aztán ez a minta ismétlődik újra és újra, egészen a végtelenségig. Az elméletet valamikor a századforduló környékén egy Alexander Friedmann nevű orosz kozmológus vetette fel először, akinek munkássága alapvető fontosságú volt az ősrobbanás gondolatának megalapozásában.
Az örök visszatérés – vagyis az az elképzelés, hogy a világegyetem elpusztul, majd minduntalan újjászületik – a fizikában talán még viszonylag újdonságnak számít, de a filozófiában és a teológiában már korántsem. Az elképzelés világszerte számos vallásban megtalálható, többek között a hinduizmusban és a buddhizmusban is. A premodern világban – elsősorban a görögöknél és a rómaiaknál – is komoly filozófiai spekulációk tárgya volt. Alapvetően három fajtáját különböztették meg, íme ezek részletesebben.
Újjászületés, reinkarnáció, örök ismétlődés
Az első az, amellyel a modern fizika révén már találkoztunk: vagyis, hogy a világegyetem egésze meghal és újjászületik. Ez az elképzelés azonban, ahogy például Friedmannál megjelenik, nem állítja, hogy ezzel egyúttal egyes események, tárgyak vagy emberek is újjászületnek, illetve megismétlődnek.
A visszatérés másik típusa a reinkarnáció, amely számos vallásban elterjedt fogalom. Itt nem a világ egésze, hanem az emberi vagy állati lélek áll a középpontban: minden lélek reinkarnálódik, és különböző életeket él, olyan sorrendben, amelyet valamilyen kozmikus egyensúly határoz meg vagy irányít. Ez a kozmikus ismétlődés eszméjével együtt megtalálható például a hinduizmusban és a buddhizmusban, de összhangban van az örök világba vetett hittel (mint a dzsainizmusban vagy néhány őslakos aboriginál vallásban) vagy egy stabil teremtett világgal (mint a szikhizmusban, a judaizmus bizonyos ágaiban és az amerikai kontinens néhány természetvallásában).
Csillagok az éjszakai égbolton (fotó: Jordan Condon/Wikipedia)
Ezeken felül van még egy harmadik, jóval szélsőségesebb elképzelés, amely szerint
az egész világ elpusztul és újrateremti saját magát, de mindig ugyanolyan mintát követve: azaz minden esemény ugyanúgy, pontosan ugyanabban a sorrendben ismétlődik az idők végezetéig.
(Vagy, hát, azon is túl.)
Örök visszatérés a görögöknél
A görög-római szerzők különböző módokon álltak az örök visszatérés gondolatához. Közülük többen is megfigyelték hogy az időmérés minden esetben a körkörösség elvén alapul. Maga Arisztotelész mondta, hogy az idő egyfajta kör, Platón pedig az időt „az örökkévalóság mozgó képének” nevezte, egyértelműen az égbolt körkörös mozgásához kapcsolva azt. Az időjárásról és az évszakokról szóló korai görög szövegek is az idő körforgását, körkörös jellegét hangsúlyozták: Hésziodosz Munkák és napok című műve például tartalmaz egy almanachot, amely a földművesek számára foglalja össze az évszakonként vissza-visszatérő természeti jelenségeket, míg a görög városállamok tradicionális ünnepi naptárait rendszerint közszemlére tették, hogy vizuális formában is bemutassák a kérlelhetetlenül múló évek egyhangú változatlanságát.
A görög gondolkodókat a reinkarnáció is foglalkoztatta, ám sajnos erről kevés információ áll rendelkezésünkre. Bár a püthagoreus – Püthagorasz tanaira támaszkodó és őt követő filozófiai rendszerek – gondolkodás egyik fontos jellemzője a metempszichózis, vagyis a lélekvándorlás gondolata, magukat a püthagoreus eszméket különösen nehéz rekonstruálni: sok mindent nem írtak le, amit pedig mégis, az nagyrészt elveszett.
Ráadásul az ókori görög világban kivívott elképesztő népszerűségének hatására évszázadokon át sokszor egymásnak tökéletesen ellentmondó történetek keringtek Püthagorasz kultikus alakja körül, a legendák homályában pedig alig látni ma már a valódi történelmi figurát. Annyi bizonyos, hogy a püthagoreizmus tanaira épült a görög világ számos titkos misztériumkultusza, köztük az orphizmust és az eleusziszi misztériumok, csakhogy ezeknek a reinkarnációval kapcsolatos vonatkozásairól sem tudunk ma már semmit. Az újjászületés tehát „egyike azoknak a témáknak, amelyekről a görög szövegek inkább suttognak, semmint kiabálnak”.
Eleusziszi misztériumok (fotó: Wikipedia)
A sztoikusok és a Nagy Év
A Platón kora után kialakult filozófiai iskolák azonban pontosabb és pedánsabb megközelítést alkalmaztak, így számos feljegyzés maradt utánuk. Innen tudjuk, hogy a sztoikus filozófusok egy csoportja szerint a világ minden eseménye pontosan megismétlődik, újra és újra. Úgy tűnik, egyes püthagoreusok nemcsak a reinkarnációban, hanem a pontos ismétlődésben is hittek: hogy az események relatív sorrendje pontosan leképeződik a világegyetem egyik és a másik ismétlődése között.
Ezt az elképzelést állítólag Khrüszipposz, a sztoikus filozófusok leghíresebbike is átvette, bár sok sztoikus nem értett vele egyet. Az ismétlődés sztoikus megközelítésének volt egy elsőre hátborzongatónak tűnő eleme: az ekpirózis vagyis a nagy tűzvész.
A sztoikusok szerint az ekpirózis olyan esemény, amelynek során az egész világegyetem időről időre lángba borul, és hamvaiból főnixként egy új világ emelkedik ki – szóval tulajdonképpen olyan, mint a Nagy Roppanás.
Egyes sztoikus filozófusok az időszakos tűzvész elméletét egy titokzatos csillagászati fogalommal magyarázzák: a Nagy Évvel. A Nagy Év egyébként az Angelina Jolie főszereplésével készült 2003-as Tomb Raider-film folytatásában, Az élet bölcsőjében is megjelenik: egy rejtett jégbarlangban a Naprendszer óriási modellje ketyeg vissza addig az időpontig, amikor mind a kilenc bolygó pályája összehangolódik. Az ókorban csak öt bolygó (Szaturnusz, Jupiter, Vénusz, Mars, Merkúr) és a két égitest (Nap és Hold) volt ismert. Az elmélet szerint ha elindítanánk egy időzítőt abban a pillanatban, amikor mindannyian egy vonalba kerülnek, akkor a rendkívül eltérő pályáik miatt körülbelül 36 000 évbe telne, mire visszatérnének ugyanarra a tökéletes vonalra.
A Nagy Év kifejezést ennek a különleges együttállásnak a leírására használták, de arra az időintervallumra is utaltak, amely alatt a bolygóknak az égbolton való bármely meghatározott elrendeződése ismét bekövetkezhet. Platón a „tökéletes időszámításként” írja le a Timaiosz című művében, amelyben a szerző kozmosz eszményi harmóniájának bemutatására vállalkozott.
A Nagy Év magában hordozza a „kozmikus újraindítás” gondolatát, ezért társul az ekpirózissal. Azonban ezt a nagy tűzvészt nem valamiféle véres és drámai apokalipszisként képzelték el; hanem úgy vélték, hogy a világ egyszerűen „el fog párologni vagy szétszóródik”. Az érintett időszak, azaz 36 000 év meg elég hosszú volt ahhoz, hogy alapvetően ne tűnjön fenyegetőnek: ahogy mi is képesek vagyunk különösebb rettegés nélkül együtt élni azzal, hogy a világegyetem egyszer majd – évmilliárdok múlva – megsemmisül, úgy a régieket is megnyugtatta a Nagy Év felfoghatatlan, óriási mérete.
Az apokalipszis négy lovasa Viktor Mihajlovics Vasznyecov festményén (forrás: Wikipedia)
Az idő problémája
A folyamatosan ismétlődő kozmikus ciklusokkal kapcsolatban persze számos kérdés felmerült: először is – és ez a legalapvetőbb –, ha minden pontosan ismétlődik, akkor ez nem azt jelenti, hogy maga az idő is ismétlődik? Ebben az esetben valóban minden többször is megtörténik-e valamilyen értelmes módon? Ha két egyébként azonos eseményt csak úgy tudunk megkülönböztetni, hogy azt mondjuk, hogy az egyik a másik előtt történik, akkor ez azt sugallja, hogy külső megfigyelőre vagy az idő folyamatos mérésére van szükségünk ahhoz, hogy felismerjük az egyformaságot és a különbséget.
A filozófusok rájöttek, hogy e problémák egy része a nyelvvel kapcsolatos: egyáltalán mit jelent azt állítani, hogy valami újra, korábban vagy később történik egy ciklikus sorozatban, amely az időn kívül zajlik? Arisztotelész ezt a nyelvi problémát úgy oldotta fel, hogy elhatárolta egymástól az idő két különböző típusát. Néha az „idő” (kronosz) kifejezést használjuk – érvelt –, amikor valójában a változás mérésére használt skálát értjük – ezt az időérzéket alkalmazzuk, amikor azt mondjuk, hogy Zénónnak négy percbe telt lefutni a futóversenyt, vagy hogy Seneca egy órát volt a fürdőben. De az idő másik fajtája egy absztrakt fogalom, ami az emberi felfogóképességen felül áll, és ami egyre csak menetel. Ahogy ő fogalmazott: Az idő a mennyek körkörös mozgásának mérésére szolgál, és maga is a mennyek körkörös mozgása által mérhető.. semmi más nem látható abban, amit mérnek, csak a mérték.
Az Arisztotelész által felvetett fogalmi problémára adott egyik válasz az volt, hogy tagadta, hogy egy ismétlődő univerzumban minden pontosan ugyanolyan lenne – vagyis azt állította, hogy vannak különböző, párhuzamos univerzumok, amelyek potenciálisan (még ha gyakorlatilag nem is) megkülönböztethetők egymástól.
Teremtésből csak egy lehet
Úgy tűnik, ezt a kerülőutat választották egyes sztoikusok is. A keresztény filozófus, Alexandriai Origenész a következőket írja: „hogy elkerüljék annak feltételezését, hogy Szókratész újra fog élni, egyes sztoikusok azt mondják, hogy ez olyasvalaki lesz, aki megkülönböztethetetlen Szókratésztől, aki feleségül vesz valakit, aki megkülönböztethetetlen Xanthippétől, és akit olyan emberek fogják vádolni, akik megkülönböztethetetlenek Anytustól és Meletustól”.
A keresztény filozófusok természetesen elutasították ezeket az gondolatokat: ehelyett azt hirdették, hogy az ember lelke a mennybe (vagy a pokolba, ami a középkor előrehaladtával egyre inkább meghatározóvá vált a keresztény gondolkodásban) kerül. A korai egyházban oly népszerű millenarista mozgalom is azt az elképzelést osztotta, hogy Jézus második eljövetelekor minden keresztény feltámad (testi mivoltában is).
A reinkarnáció – amely szerint ugyanaz a lélek több testben is felbukkanhat – alapvetően összeegyeztethetetlen volt a feltámadás eszméjével, amely a testet és a lelket a halál után is összekapcsolva tartja. Illetve a keresztény tanítással teljesen összeegyeztethetetlen volt az a felvetés, hogy a teremtés megismétlődhet, vagy hogy a második eljövetel valójában Krisztus végtelenül sok megjelenése közül az egyik – így aztán a folyamatos ismétlődésről és a reinkarnációról szóló teóriák több mint 1500 évig nem tűntek fel a nyugati világban.
Friedrich Nietzsche portréja (fotó: Wikipedia)
Nietzsche és a végtelen ismétlődés
Aztán a 19. században a korszak – illetve úgy általában az egész nyugati civilizáció – egyik legfontosabb és legellentmondásosabb filozófusa, a megrögzött ateista Friedrich Nietzsche visszahozta a köztudatba az örök visszatérés gondolatát – hisz, ha isten halott, nincs túlvilág, az utolsó ítélet pedig soha nem jön el, akkor akár logikusnak tűnhet, hogy az élet egyetlen célja és értelme a végtelen ismétlődés. Ezzel a témával több művében is részletesen foglalkozott, első ízben az 1882-ben megjelent Vidám tudományban, amelyben egy démon szájába adta az elméletet:
„Ezt az életet, ahogyan most éled és élted, még egyszer és még számtalanszor kell majd élned; s nem lesz benne semmi új, hanem életed minden jaj-ja és öröme és minden gondolata és sóhajtása és minden mondhatatlanul apraja és nagyja mind, kell, hogy visszatérjen és minden ugyanabban a sorban és rendben — s éppúgy ez a pók és ez a holdvilág ott a fák között s éppúgy ez a pillanat és én magam. A lét örök homokórája mind újból megfordíttatik — és te is vele, porból való porszemecske.”
Nietzsche szerint nem az élet múlandósága kényszerít bennünket arra, hogy bölcsen éljünk, hanem az örökké ismétlődés gondolata.
Ha tudod, hogy újra és újra kell élned, minden döntésed értelmet nyer: arra vagy hivatott, hogy teljesen – teljes mértékben, örömmel és erényesen – élj.
Azok számára, akiket nem nyomaszt a gondolat, az ismétlődés nem átok, hanem végtelen áldás.
