Hány kilós?
Tíz. Ezután lesz egy munkám, de akkor is rajtam lenne, ha nem lenne. Ki tudja, mikor mi történik.
„Humanizmusa, tudatos alkotói gesztusai, óriási munkabírása és változatos stiláris megközelítései miatt emelkedett ki a tavaly már finalista fotográfus a nagyon színvonalas mezőnyből 2023-ban” – írták az indoklásban, amikor megkaptad a Hemző-díjat. Hozzátették, hogy emellett a napi fotós munkáidat is magas színvonalon végzed. Fenntartható ez az élet?
Egyelőre igen. Vannak ugyan fizikai korlátaim, egyre többször érzem, hogy erőt próbáló cipekedni, egy egész napos munka után testileg is elfárad az ember. Bármikor kiderülhet, hogy este menni kell, nehezebb így tervezni az életed egyéb részeit. Kicsit néha azt érzem, hogy suhan el mellettem az élet, holott benne vagyok a mindennapok sűrűjében. De nem gondolkodom ezen, ha öt év van ebben, akkor öt, ha húsz, akkor húsz. Addig is nagyon-nagyon élvezem. Azt már szerencsére elengedtem, hogy haladni kell előre, lépegetni felfele a ranglétrán. Tudom, hogy kiszámíthatatlan az élet.
A Hemző-díj indoklását olvasni hihetetlen érzés volt. Azt hiszem a mai napig nem fogtam fel teljesen, hogy én kaphattam meg ezt a díjat. Sokat gondolkoztam is azon tavaly, hogy pályázzak-e, mivel emberként is követem a csoportokat, személyeket, akiket fotózom, ezért nehezen engedem el egy-egy anyagomat, ritkán érzem, hogy befejeztem egy sorozatot, ezért nehéz azt mondani, hogy „ennek itt most vége van”, vagy, hogy megérett az anyag a publikálásra. Azt is mérlegeltem, hogy ha esetleg finalista leszek, akkor ezeket az anyagokat nem csak egy szűk körben mutatják be. Végül azért is döntöttem a pályázás mellett, mert a Hemző-díjra inkább egy átfogó portfolióval neveznek fotográfusokat a kuratórium tagjai, ami az alkotó teljes munkásságát tükrözi.
Izgulsz akkor is, amikor a hírportálon megjelennek a képeid?
A hozzám közel álló, számomra fontos anyagok esetében igen. Voltak már álmatlan éjszakáim amiatt, hogy egy-egy publikált kép, sorozat milyen hatással lesz az alanyokra, az ő életükre. Még úgy is, hogy a legjobb szándékkal készítem el őket. A nehezebb társadalmi helyzetben élő személyeknek egy-egy kontextusából kiemelt félmondat árthat is.
Nem tudsz mindenkire mindig vigyázni, sőt, van, amikor azt mondja a fotós: fontosabb, hogy ez a kép megjelenjen, mint a saját dilemmáim.
Akkor belevágunk a sűrűjébe? Folyamatosan mérlegelem ezt, igen, és rengeteg képem van, amit sosem tennék bele egy-egy anyagba, sőt, még több kép van csak a fejemben, amit el sem készítettem. Ha érzem a veszélyforrást az alanyra nézve, azt mondom, nem éri meg. A sajtófotó pályázatra összeállított sorozataimnál viszont azt reméltem, hogy több pozitívumot hozhat vagy gondolkodást indíthat, mint amennyi veszélyt hordoznak. A figyelem felhívásához és a változáshoz szükséges a megfigyelőt is kimozgatni valamennyire a komfortzónájából, ez pedig olyan képeket is eredményezhet, amik kockázatosak. Ez viszont elengedhetetlen része ennek a munkakörnek.
Fotó: Melegh Noémi Napsugár
Lehet még célja a fotósnak, hogy megváltoztassa a világot egy-egy képe? Vagy elég, ha az alanyaidnak lesz egy kicsit könnyebb az élete?
Én mindkettőben hiszek. Száz évvel ezelőtt ez nem is volt kérdés: egy-egy kép hatalmas változást ért el, rengeteg példa akad erre a történelemben. Ma zúdulnak ránk a képanyagok, nagyon nehéz szelektálnia az átlagnézőnek, de így is mindig akad egy-egy fotó. Például az a 2015-ös, amelyen egy tengerparton fekszik egy halott szír kisfiú. Ez bejárta a világot. A nagyon-nagyon erős kép tehát ma is tudja ezt. Ami engem illet: ha az lenne az elsődleges célom, hogy a döntéshozókra hassak, akkor bizonyos értelemben másképp állnék hozzá, mondjuk úgy, hogy sokkal akadémikusabban. Tudatosan járva az országrészeket, figyelemfelkeltő szöveg aláírásokkal, így meglenne egy tudományosabb háttér.
Én a képeimmel az adott pillanatokat, élethelyzeteket ragadom meg és azt szeretném, hogy a nézők felülírhassanak bizonyos gondolatokat a fejükben, hogy elinduljon bennük egy narratíva. Többször kerestek egyébként, főleg barátok, hogy adnának ruhákat, tárgyakat a képeim szereplőinek, ezeket nyilván el is viszem nekik, de ez mind lokális beavatkozás, míg a problémák, amelyeket a képek mutatnak, rendszerszintűek. Ezeket senki nem képes egyedül megoldani, de ha hozzáteszel valamit, máris hatást értél el.
A WorldPress kiállításnak és a Sajtófotónak is hatalmas a látogatottsága, a Telexet is rengetegen olvassák – csak éppen azok, akiket nem kell meggyőzni arról, hogy baj van.
Igen, de az ő gondolkodásukat is lehet formálni, új gondolatokat ébreszteni. A Falusi fiatalok anyagom, ami kicsit más a szokásos riportokhoz képest, elemelkedik a műfajtól – legalábbis ez volt a célom vele – egy másik oldalát mutatja be a problémának: a szegénységnek, a kirekesztettségnek, a hátrányból induló oktatásnak. Azt szerettem volna megmutatni, ahogy ezzel a háttérrel a mindennapjaikat élik, ahogy ők látják magukat. Az ő közösségük nem úgy érzékeli a problémákat, ahogy mi látjuk. Számukra az a természetes, amit a képeken látsz, ahogy nekünk is az, hogy egy kávézóban ülünk és minderről beszélgetünk. Nem lehet tehát úgy megközelíteni a problémát, hogy rögtön elvárjuk azt, hogy a képeimen látható fiatalok azt mondják és érezzék, amit mi. Meggyőzni lehet, hogy nem tudok senkit, de árnyalni a képet igenis érdemes. Mindenkiben.
A Falusi fiatalokban ráadásul felbukkan egy szülinapon egy ugyanolyan unikornisos lufi, amit egy Ozorán készült képeden is láthatunk.
Ugye? Ezek univerzális szimbólumok. A szülinapok egyébként zseniálisak ezekben a közösségekben. Számukra nagyon fontos a család… Itt is fontos, persze, de ott jobban kifejezik, hogy mennyire. Sok pénzt ráköltenek a gyerekek szülinapjára, a lufikra, a fagyikra, mégsem ez a lényeg, az fog meg, hogy milyen fontos számukra egy-egy ilyen ünnep. Ezek olyan értékek, amelyekből én is sokat tanultam.
Arra gondolsz, hogy hiányoznak az életünkből a rituálék?
Igen. Ez a saját életemben is felbukkan: „anyukám szülinapját idén kicsit elnagyoltam, úgy érzem nem készültem rá eléggé”. No, náluk ilyen nincs, hetekkel előre „beírják a naptárba”, megterveznek mindent és aztán meg is élik a helyzetet – végülis ezekből a pillanatokból áll össze az élet, nem? Szóval sokat tanultam a fotósorozatom alanyaitól arról, hogyan próbáljak megélni minden boldog pillanatot az életben.
Sokan romantizálják a szegénységet, a fotósok is a kliséket, a látványos nyomort keresik és sokszor a szerkesztők és olvasók is ezt várják: a putrit, a színes falakat, a koszos arcú gyereket, a szomorú tekinteteket. Miközben az ország harmadát-felét érintő mélyszegénység többnyire egyáltalán nem ilyen.
Ha végiggondolom, mikor mit fotóztam, pontosan vissza tudom idézni, mikor lett volna elég tenni pár lépést, vagy elfordulni, mert három méterrel arrébb már ott volt a leomlott, olajjal leöntött fal, a limlom… Amikor elkezdtem, én is a szociós vonalra koncentráltam, az utóbbi években azonban már kerülöm ezeket. Ez egy tudatos fotográfiai döntés volt. Nem arról volt szó tehát, hogy nem találtam meg a látványos szegénységet, hanem arról, hogy megtaláltam azt is, amit megmutatok a képeken – és ennek nagyon örültem. Hogy ülnek a szalmabálán kisminkelve és készül a szelfi. Mi is ugyanezt csináltuk 16 évesen, csak nem szalmabálán.
Egy szélsőjobbos híroldal rasszista szöveggel közölte az Evelinről szóló fotóidat, főleg azt, amelyen szülés után, a kórház előtt cigizik. Nem tartasz attól, hogy bizonyos képed erősíthetik az előítéleteket?
Borzasztó ezeket olvasni, több okból is. A rasszizmus is fájó és az is, mennyire nem értik az üzenetet. A képek eszközök, amikkel felhívom a figyelmet, hiszen a dohányzás csak a tünet, a probléma a tájékozatlanság. Annak a tudásnak a hiánya, hogy szülés után dohányozni milyen veszélyeket hordozhat magában. Ők sokszor nem rendelkeznek ezzel az információval. A „miért?” itt most messzire vezet… Olyasfajta megerősítési torzítás ez, ahol az emberek azt látják és ismerik fel, amit látni szeretnének és egyezik az értékrendjükkel. Ezeket a mélyben gyökerező “felismeréseket” nehéz lebontani és átformálni, hogy ne csak azt mondjuk el, amit már ezerszer elmondtuk és tudni vélünk. És hogy mielőtt kommentelnénk, gondoljuk át, hogy mi az, amivel hozzá tudnánk járulni, hogy legközelebb ilyen ne történjen meg.
Ukrajnából menekülő háromtagú család a beregsurányi segélyponton.
A Magyarországon maradó ukrajnai családok beilleszkedését támogató programjaival, az Ukrajnába küldött segélyszállítmányokkal, a Kárpátalján hiányzó munkaerőt részben pótló önkéntes szolgálattal folytatja a menekülőket segítő tevékenységét a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, mely egy év után is folyamatos, 24 órás ügyeletet tart fenn a beregsurányi határátkelőnél. Fotó: Melegh Noémi Napsugár
A képeid nem klasszikus riportfotók: sokszor használsz vakut, az alanyaid a kamerába néznek. Sokan morognak amiatt, hogy ez a fajta fotóművészet beszivárog a dokumentarista fényképezésbe.
Minden változik a világon, ez miért ne változna? Egyre több a nemzetközi pályázat, ahol kifejezetten a formabontó képsorozatokat várják, nem véletlenül: lefotóztak már szinte mindent, nagyon nehéz újat mutatni, így a képi világgal, a vizualitással kell elérni valami újat, valami változást, ami követi ezt az elképesztően gyors dinamikát, ami a mindennapjainkat jellemzi. Vagy akár a megközelítéssel: egy belga Magnum-fotós, Bieke Depoorter egy anyag kedvéért teljesen ismeretlenekhez költözött be egy-egy éjszakára, zseniális lett a végeredmény, képes volt megteremteni egy bizalmas közeget, így rengeteg intim pillanatot kapott el. Ez pedig a gondolkodáson múlik, nem a technikán, hiszen az önmagában sosem elég, mellé kell tenni valamit, hogy működjön. Nem is tudom, hogy extrovertáltnak, vagy introvertáltnak kell-e lenni, hogy egy ilyet végigvigyél. Mindkettőnek, azt hiszem.
Hogy fogadtatod el magad az alanyaiddal? Mikor érzed, hogy elkezdhetsz fotózni?
Lassan. Az ilyen hosszútávú projektekhez sok idő és türelem kell. Oda kell eljutni, hogy megszokjanak, hogy tényleg magukat adják és ne egy színjátékot a kamerának. Ezekre az anyagokra emellett lelkileg is rá kell készülnöm, mert tudom, hogy nehéz elindulni, hogy mennyi energia megy bele abba, hogy egyáltalán valami elkezdődjön. Emellett hullámvölgyekkel teli törékeny kapcsolatok ezek, hiszen itt tényleg része vagy a történéseknek, sokszor barátságok, ismeretségek alakulnak ki. Pont az ilyen mélyebb kötődések miatt általában nem csak az alanyon, hanem a környezetükön, az ő családjaikon, barátaikon is múlik, hogy milyen képeket tudok készíteni. Van, aki azt mondja, hogy aznap nem néz ki jól, nyűgös, ne fotózzam – ilyenkor elmondom, miért vagyok ott és mi ezzel a célom, erőltetni persze semmit nem akarok. Nekem is vannak olyan napjaim, amikor úgy vagyok vele, hogy ne szóljon hozzám senki, ha ezt látom rajtuk, akkor hazamegyek.
Sokszor maga az egyeztetés is nehéz. Ez az egész egy óriási bizonytalanság, nagyon sok lyukrafutással és elégetett idővel. Bizonytalan az is, hogy mikor kezdek fotózni, ha már ott is vagyok. Amíg nem érzem, hogy maximálisan megkaptam a bizalmat, addig nem fotózok. Ebből adódóan sokszor fordul elő, hogy egyáltalán nem is veszem elő a fényképezőgépet.
Hogy oldod meg a napi munkában, amikor csak egy-egy napra mentek le újságíróval ilyen helyzetben, hogy elengedd és ne mélyülj el?
Ez nem probléma, a tüntetések és a napi fotózás egy teljesen más hozzáállást igényel. Az a pillanatról szól, ahol általában nincs tervezés, hanem akkor és ott vagy meg tudod csinálni a képet, vagy örökre elveszett. Ez is borzasztóan izgalmas, értékes és érdekes, csak másképp. Másképp kell mesélni egy ilyen szituációban.
Az idei sajtófotón a diáktüntetésről szóló sorozatoddal és egyéni képeddel taroltál. Rengeteg fotós ott volt, mégis a tiédet emelték ki.
Annál a képnél, már akkor éreztem, hogy ezt be fogom adni a sajtófotóra, amikor először megnéztem, mert az objektíven is egy jó riport kép volt. Aztán megmutattam pár szakmabeli ismerősnek is, és ők is azt mondták, hogy ennek van esélye. Na onnantól már izgultam is érte… A többi az váratlan volt.
A fotó elkészülte közben, gondolom, az életedért küzdöttél.
Azért ezt így nem mondanám. Kétségtelen, hogy jött a könnygáz, folytak nekem is a könnyeim, kapaszkodnom kellett és közben a kép kompozíciójára is gondolni. De valahogy ott minden magától értetődő volt, nem féltem, sőt, kifejezetten élvezem ezeket a helyzeteket. Felmásztam egy létrára, szerencsém is volt, hogy előttem történt mindez. A gyerekekért természetesen aggódtam, a fiatal lányokért, akik mellettem álltak, nehogy agyonnyomja őket a tömeg. Tizenéves koromban háborús tudósító szerettem volna lenni, aztán közgazdász lettem… Pedig, ha akció van, megszáll a flow, kitisztul az agyam. Ezt most ne értsétek félre, de az az este a tavalyi év egyik legmeghatározóbb élménye volt. Teljesen átszellemülten jöttem el.
Fotó: Melegh Noémi Napsugár
Amellett azért ne menjünk el, hogy ezek szerint közgazdász vagy.
Igen, igaz, már 15 évesen érdekelt a fotózás. Ez ugye az a kor, amikor gondolkodsz, mi dolgod itt, mi a szereped az életben. Nekem ez a fotózással ért össze. Aztán jött az utazás, az érdeklődés a keleti kultúrák iránt. Még gimnazista voltam, amikor először elmentem Indiába fotózni. Aztán mégis valahogy úgy alakult, hogy a fotózás teljesen a háttérbe szorult és 12 évre közgazdász lettem. Még a mesteremet is a fejlődő országok gazdaságából írtam, majd következett pár év külföld egészségügyi elemzőként. Aztán eljött a harmincadik szülinapom, amikor azon kaptam magam, hogy minden kávészünetben fotósok oldalait nézegetem, és motoszkált a gondolat, hogy akár én is… Folyamatosan azon gondolkoztam, hogy ez, amiben vagyok, nem önazonos. Végül, amikor kiírták a Telex gyakornokprogramját, elfogott a „most vagy soha” érzés. Nem zavart, hogy 31 évesen gyakornok lettem, a lényeg, hogy visszatért a régi szerelem.
Egy haverom meséli, hogy sok fotós küzd imposztorszindrómával.
Fontos témáknál azért még máig tudok teljesen alapvető dolgokon izgulni, de messze vagyok már attól, amikor az első munkám előtt remegő kézzel felírtam magamnak, hogy milyen ISO- és rekeszértékeket használjak. Mondjuk azért ha végiggondolom, igen, van bennem is egy kis imposztorszindróma…
Pár éve még fiúklub volt a fotóriporter szakma, csak manapság, például épp a munkahelyednek hála lett több a nő. Neked volt ezzel feladatod?
A napi fotóriporteri munkában nem kell külön foglalkoznom vele, hogy nő vagyok, sem pozitív, sem negatív megkülönböztetést nem érzek. A fizikai korlát mindig ott lesz: nem vagyok olyan magas, erős, nem tudom olyan magasra emelni a gépet, mint a fiúk, ez azonban adottság, el kell fogadni. A kérdés inkább az érzékenyebb, társadalmi témákban érhető tetten. Ott valóban kiszolgáltatott vagyok nőként, és ezt nehéz is kezelni. Volt, hogy kaptam megjegyzéseket férfiaktól, de nem ugyanúgy kezelem ezt, mintha itt, Budapesten tennének megjegyzést rám, a külsőmre, vagy hívnának el kávézni. Abban a térben az ő játékszabályaik szerint kell mozogni, okosan, óvatosan. Bajba is kerülhet az ember, ha teljesen beleáll egy ilyen szituba, a női egyenjogúsággal jön, és azt várja tőlük, hogy felmondják, amit erről a tankönyvek írnak. Nehéz erről beszélni… Hogy manapság a fotózás nem csak a férfiak játszótere azt ma már sok női fotós igazolja. Az én feladatom, hogy saját magamból építkezve mutatok meg a világnak általam fontosnak ítélt dolgokat úgy, ahogy én akarom vagy inkább ahogy én látom őket. Ha ezzel kapukat nyitok ki másoknak az felemelő és megtisztelő, de úgy gondolom, a lehetőséget kell megteremteni, a kép végül úgy is magáért beszél.
Fotó: Neményi Márton
Más a nők látásmódja fotósként?
Lehet, de ez sok minden mástól is függ, családi háttér, neveltetés, kulturális különbségek és még sorolhatnám. Olyat nem mondanék, hogy a nők alapvetően érzékenyebbek, de azért úgy gondolom, hogy másképp közelítenek meg jellemzően egy témát. Vagy ha csak azt nézzük, hogy a férfiak általában jobban elnyomják az érzékeny oldalukat, míg a nők esetében elfogadottabb, ha nyilvánosan megmutatják azt, egyből valamiféle különbséget fog eredményezni. Illetve valószínűleg ez lehet egy generációs különbség is, hiszen nagyon sok fiatalabb, érzékeny férfi riportert ismerek.
Megnyerted a legtöbb nagy díjat, amit Magyarországon lehet. Merre tovább?
Minden pályakezdő fotósnak fontos mérföldkő az első díj. Esetemben a jól sikerült hírfotók mellett most értek be a hosszú távú anyagok is, amelyek közül páron több, mint 5 éve dolgozom. Az, hogy most ez így sikerült, egyfelől egy pozitív megerősítés, de önmagukban nem lehet cél, illetve nem érzem azt, hogy akkor most hátradőlhetek. Mindenféleképpen levett egy terhet a vállamról, de annyi minden van, amit még el szeretnék mondani vagy megmutatni. Szóval a motivációm biztos, hogy nem lankadt. Két éve fotózom főállásban, és bármekkora élettapasztalat is legyen mögöttem, a szakmában még inkább kezdőnek számítok. Én még keresem a hangom.