nlc.hu
Életmód
Halhatatlanná tevő ételek a mitológiában

Mit együnk, ha halhatatlanná akarunk válni?

Az emberiség mítoszai, legendái, meséi és egyéb fantasztikus történetei számos választ kínálnak a címben feltett kérdésre: az ambróziától a barackon át egészen a sellőhúsig.

Homoktövis vagy borostyán 

A legkorábbi formájában már a nagyjából a Kr. e. 22-ik században megszületett Gilgames-eposz az emberiség első nagyszabású hőstörténete, a mezopotámiai mitológiai alapműve, ami nélkül valószínűleg nem létezne sem a Héraklész mítosz, sem a homéroszi eposzok – de talán Arany László Fehérlófiája sem. A címszereplő Gilgames alighanem valódi történelmi alak volt: az egyik legősibb városállam, a sumer Uruk egyik uralkodója, aki valamikor a Kr. e. 29. század környékén ült a trónon – szóval felfoghatatlanul régen. Életéről ennek megfelelően túl sokat nem tudunk, azonban az ő alakja által inspirált, eposzbéli Gilgames király kalandjaival bizonyára mindenki tisztában van, aki járt valaha általános iskolába. 

Azért a biztonság kedvéért elevenítsük fel röviden: tehát Gilgames – ki kétharmadrészt isten, egyharmadrészt ember – sanyargatja Uruk lakóit, az istenek pedig a nép könyörgésére válaszul megteremtik Enkidut, a vadembert, hogy számoljon le a zsarnokkal. Mikor az addig meglehetősen barbár módon viselkedő Enkidu egy, a szakrális prostitúciót igen magas fokon űző Istár-papnővel eltöltött szerelmes éjszaka után némileg civilizálódik, kihívja Gilgamest egy erőpróbára.

Miután egyikük sem tud igazán a másik fölé kerekedni, inkább barátságot kötnek, és különböző fantasztikus kalandokba keverednek: ellátogatnak a misztikus Cédruserdőbe, ahol leszámolnak annak rettegett őrzőjével, Humbabával, és kivágják a Szent Cédrust, majd elpusztítják az Égi Bikát, amelyet Istár istennő küldött rájuk, hogy megbüntesse Gilgamest, amiért az visszautasította közeledését. Ezután az istenek bosszúból megölik Enkidut. 

Homoktövis (fotó: Wikipedia)

Homoktövis (fotó: Wikipedia)

A saját halandóságával  is szembesülő, és emiatt szorongó Gilgames azután elhatározza, hogy megkeresi a halhatatlanság forrását: útja Um-napishtihez, egy Noéhoz hasonló figurához vezeti, aki örök életet kapott, amikor az istenek utasítására egy nagy hajót épített, hogy túlélje az özönvizet. Um-napishti elmondja Gilgamesnek, hogy az ő halhatatlansága különleges ajándék volt az istenektől, de van egy ismeretlen eredetű és fajú növény (leírása alapján talán borostyán vagy homoktövis), amelyet ha elfogyaszt, övé lesz az örök élet ajándéka.

Csakhogy miután Gilgames megtalálja az örök ifjúság füvét, egy kígyó felfalja azt, így a király kénytelen elfogadni, hogy az élet még számára is múlandó.

Szerencsére Enkidu a túlvilágról tájékoztatja, hogy aki méltó életet élt és hősként halt meg, a túlvilágon örök megbecsülésben és békében részesül (aki viszont méltatlan volt, annak a lelke nyughatatlan bolyong, és az utca szemetét eszi). 

Gilgames és Enkidu elbánnak Humbabával (forrás: Wikipedia)

Gilgames és Enkidu elbánnak Humbabával (forrás: Wikipedia)

Ambrózia 

Az ókori görög mítoszokban az ambrózia a görög istenek eledele vagy itala, amely hosszú életet vagy egyenesen halhatatlanságot ad annak, aki elfogyasztja. Galambok hozták az isteneknek az Olümposzra, és vagy Hebe vagy Ganümédész szolgálta fel a mennyei lakomán. 

Az ambrózia nagyon közeli rokonságban áll az istenek másik kedvelt táplálékával, a nektárral. Ezt a kettőt eredetileg talán nem is különböztették meg, bár Homérosz írásaiban a nektár általában az ital, az ambrózia pedig az istenek eledele, ugyanakkor a szardoszi költőnél, Alkmánnál a nektár az étel, Szapphónál pedig az ambrózia az ital. Arisztophanész Lovagok című komédiájának egyik szereplője azt mondja: „Azt álmodtam, hogy az istennő ambróziát öntött a fejedre egy merőkanálból”.

Szóval a legvalószínűbb, hogy az ambrózia afféle sűrű, mézszerzű folyadék volt, amit ételként és italként is lehetett fogyasztani; azoknak, akik ittak belőle, jellemzően nem vér, hanem ún. ichor folyt az ereikben. Illetve egyes modern mikológusok (gombakutatók) az ambróziát egy hallucinogén hatású gombával, a jókora vörös kalapjáról már messziről is felismerhető légyölő galócával azonosítják, a nektár pedig ennek a kipréselt nedve lehetett (de ilyesmit még véletlenül se fogyasszunk, mert mérgező!).  

Légyölő galóca (fotó: Wikipedia)

Légyölő galóca (fotó: Wikipedia)

Az ambrózia fogyasztása általában az isteni lények kiváltsága volt, azonban időnként halandók is kaphattak belőle: Héraklészt az Olümposzon személyesen Athéné kínálta meg vele, hogy halhatatlanná tegye, egy másik hőstől, Tüdeusztól viszont megtagadta. Történt ugyanis, hogy a Hetek Háborúja során Tüdeosz halálos sebet kapott Melanipposztól, Asztakosz fiától. Athéné istennő meg akarta menteni Tüdeuszt, de amikor rajtakapta a férfit, hogy éppen Melanipposz levágott fejéből falatozza annak agyvelejét, annyira megdöbbent, hogy meggondolta magát, és végül inkább hagyta meghalni.

Tantalosz, Zeusz (egyik) fia, aki többször részesült abban a kegyben, hogy részt vehetett az olümposzi ambrózia-lakomákon, elbizakodottságában ellopta az istenek eledelét, és megosztotta azt halandó barátaival, valamint meghívta az isteneket egy mulatságra, ahol egy különös ötlettől vezérelve egyebek mellett saját fia, Pelopsz feldarabolt holttestét szolgálta fel. Bűneiért Zeusz örök szenvedésre ítélte: az idők végezetéig kell étlen-szomjan rostokolnia egy gazdagon termő gyümölcsfa előtt, melynek ágait soha nem érheti el. 

Thetisz istennő ambróziával dörzsöli be Akhilleuszt (forrás: wikipedia)

Thetisz istennő ambróziával dörzsöli be Akhilleuszt (forrás: wikipedia)

A halhatatlanság barackjai

A 16. században élt írónak, Vu Cseng-ennek tulajdonított Nyugati utazás a kínai irodalom egyik világszerte legismertebb regénye: a bibliai hosszúságú, számos buddhista és taoista legendát feldolgozó, fantasztikusabbnál fantasztikusabb kalandokban bővelkedő mű első számú főhőse Szun Vu-kung, a Majomkirály, az Éggel Egyenlő Nagy Szent, aki a történet nagy részét azzal tölti, hogy bunkósbotjával isteneket, sárkányokat, démonokat, szörnyeket és más csodalényeket ver agyon, egy ízben pedig még magát Buddhát is levizeli. 

A halhatatlanság barackjai egy japán festményen (forrás: Wikipedia)

A halhatatlanság barackjai egy japán festményen (forrás: Wikipedia)

A folyamatosan botrányokba keveredő Majomkirály végül azzal veti el a sulykot, hogy felzabálja a halhatlanság barackjait, amelyek csak ezerévente adnak gyümölcsöt – és amelyeknek az őrzésével egyébként pont Szun Vu-kungot bízták meg. Aztán bosszúból – amiért ő nem kapott meghívót Jáde Császár (afféle főistenség) születésnapi ünnepségére – részegen betör a Fenséges Vén palotájába, ahol elfogyasztja a az összes ott talált halhatatlanság-elixírt és halhatatlanság-labdacsot.

A felbőszült istenek egy hosszú háborúskodást követően fogságba ejtik és ártalmatlanná teszik a Majomkirályt, ám kivégezni – miután többszörösen is bebiztosította magának a halhatatlanságot – nem tudják.

Így aztán Buddha öt évszázadra bezárja az Öt Elem Hegye alá, ahol csupán vasgombócot ehet és olvasztott bronzot ihat. Rabságának csak akkor szakad vége, mikor a jámbor, bölcs és istenfélő szerzetes, Hszüan-cang Indiába indul zarándokútra, hogy elhozza a buddhizmus szent könyveit Kínába, Szun Vu-kung pedig – cserébe a szabadságáért – kísérőjéül szegődik. 

Cinóber

A cinóber (vagy cinnabarit) egy vörös színű, higanytartalmú ásvány, amelyet már 4500 évvel ezelőtt ismertek és használtak Kínában, illetve Egyiptomban: elsősorban festékanyagot készítettek belőle, de szépítőszerként és kozmetikumként is alkalmazták, később pedig az alkimisták kísérleteztek vele előszeretettel. De ami még ennél is érdekesebb, hogy egy időben a cinóber volt a központi összetevője a taoista halhatatlansági elixírnek, amelyet huandannak (vagy „visszaváltoztatott elixírnek”) neveztek. Úgy hitték, hogy bizonyos anyagok (a cinóber mellett ilyen még az arany) lenyelése „megszabadítják a testet azon tökéletlenségeitől, amelyek akadályozzák a halhatatlanságát elérést”.

Cinóber (fotó: Wikipedia)

Cinóber (fotó: Wikipedia)

Szóval a kínaiak közül sokan buzgón fogyasztották a cinóbert, ami nem bizonyult annyira jó ötletnek, mivel a higany – mint az közismert – eléggé mérgező, így

sokan belehaltak a halhatatlanság hajszolásába, köztük a Tang-dinasztia számos császára.

Végül a külső alkímia eszméjéről belső alkímiára váltottak, amely az egyén természetes energiájának a jóga és más gyakorlatok révén történő hasznosítását jelentette a halhatatlanság elnyerésének reményében -–ami, ha nem is hozta meg feltétlenül a várt hatást, azért lényegesen egészségesebb, mint a nagyüzemi higanyevés. 

Sellőhús

A japán mitológiában létezett egy sellőszerű, félig ember, félig hal tengeri lény, a ningyo. Ha véletlenül kihalászták őket, általában balszerencsét vagy viharos időt hoztak, ha pedig partra sodródtak, azt a háború előjelének tekintették. A ningyokról szóló mesék és mítoszok közül az egyik legérdekesebb a Nyolcszáz apáca (vagy Nyolcszáz éves apáca) címen ismert történet, amely egy fiatal lányról szól, akinek az apja véletlenül ningyo-húst szolgált fel ebédre, amelynek elfogyasztása a halhatatlanság átkával büntette meg.

Ningyo (forrás: Wikipedia)

Ningyo (forrás: Wikipedia)

A lány a következő évszázadok alatt számos férjet elfogyasztott, akiktől tengernyi utódja született, de miután mindent túlélte, egyre elkeseredettebbé vált; végül inkább Buddhának szentelte az életét, és apáca lett. A kolostorban bizonyára szent életet élt, így az égiek végül megengedték számára, hogy 800 éves korában meghalhasson.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top