Mányik Richárd a NEO Magyar Segítőkutya Egyesület elnöke és habilitációs kutyakiképző. A 80-as évek végén szenvedett balesetet, aminek következtében a 90-es évek elején került végleg kerekesszékbe. Így több évtizedes rálátása van, hogyan is alakul hazánkban a mozgáskorlátozottakkal kapcsolatos szemlélet, mennyit változott az azóta eltelt idő alatt az épített környezet akadálymentesítése.
Rohamos fejlődés?
„Igazából rengeteget alakult a helyzet – mondja Mányik Richárd –, csak lassan, fokozatosan, pedig azt hittük, mostanra már sok minden nem lesz probléma, amivel még mindig küzdünk. Én viszonylag sokat utazom, mert tréningeket tartok az ország egész területén, és folyton szembesülnöm kell vele, milyen nehéz szállást foglalni. Egy hotelszobát nem lehet megnézni utazás előtt, a honlapon általában olyan képek vannak, amik számomra nem informatívak: nem látszanak a kisebb szintkülönbségek, az ajtók szélessége, hogy van-e kapaszkodó a mosdóban.
Sok szálláshely hirdeti magát akadálymentesnek, amiről csak a helyszínen derül ki, hogy mégsem teljesen az. Ez még olyan helyeken is előfordul, ahol gyógyfürdők vannak a városban, tehát egészen biztosan mennek oda kerekesszékes személyek vagy mozgásszervi panaszokkal küzdők.
A 21. században élünk, hihetnénk, hogy nem gond egy honlapon információkat adni ezzel kapcsolatban, de nem így működik a dolog. Elvétve akad egy-egy jó példa, hogy virtuálisan, 3D-ben be lehet járni a helyet, és megnézni minden részletét, de ez nagyon ritka. Én azt hittem, hogy a technika fejlődésével ez nem lehet gond… és mégis az. Ami viszont nagy változás volt, és ma már olyan természetes, hogy fel sem tűnik talán: ahogy megjelentek a bevásárlóközpontok és a hipermarketek, azok automatikusan hoztak magukkal egy másfajta szemléletet is. Ezeken a helyeken gond nélkül lehet parkolni, van akadálymentes mosdó, és az emberek is megszokták, hogy ezek alapvető dolgok.”
Fotó: Neményi Márton
Sokan bele sem gondolnak, hogy egy akadálymentes környezet nagyon sokak számára kényelmesebb: nem kell ahhoz kerekesszékben ülni, hogy gondot okozzon egy lépcső, vagy a polcon túl magasan elhelyezett termékek. Sokfélék vagyunk, és a változatosan kialakított környezet nagyobb esélyt ad, hogy mindannyian biztonsággal mozoghassunk benne, legyünk bármilyen fizikai adottságúak. Különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az, hogy jogilag és fizikailag mikor lesz mozgáskorlátozott valaki, két különböző dolog.
Minden kimozdulást előre meg kell tervezni
Mányik Richárdnak nagyjából 20 év elteltével rögzítették hivatalosan is, hogy az állapota végleges, addig rendszeresen felülvizsgálták, és mindig csak a következő alkalomig kapta meg a mozgáskorlátozottaknak járó kedvezményeket, hiába élt már évek óta kerekesszékben. A hazai jogrend még mindig úgy kezeli a különféle nehezített fizikai állapotokkal járó kedvezményeket, mint különleges adományokat, amelyeket ki kell érdemelni, nem pedig az esélyegyenlőséget biztosító természetes kiegészítésként.
Mozgáskorlátozottnak lenni sokszor azt jelenti, hogy a környezet hiányosságai korlátozzák az érintettet a szabad mozgásban.
„Az egyik alapélményem az, hogy kerekesszékes mozgássérültnek lenni luxus – mondja Mányik Richárd. – Ha valami drága, akkor valószínűbb, hogy akadálymentesítik. Négycsillagos szállodában kell megszállnod, hogy ott biztos legyen lift és kapaszkodó. Ha kocsit vennél, automata váltósra lesz szükséged, amit régen alig lehetett kapni, és sokkal drágább volt, mint a hagyományos manuális váltós modellje. Ez mostanában kezd megváltozni, ahogy divatba jött az automata sebességváltó: de olyan kocsi nincs, amit azért gyártanának, hogy az a mozgáskorlátozottaknak jó legyen. Persze sokféle akadályozottság létezik, ehhez biztosan nehéz alkalmazkodni. Én például 15 évig használtam egy kis puttonyos autót, aminek hátrasiklott az ajtaja, kényelmesen be tudtam tenni hátra a kutyát és a kerekesszéket is, és alacsony volt az üléspozíciója. Ilyet ma már nem gyártanak. Most a magas üléspozíciójú kocsik a divatosak, ami nekem nem jó.”
Fotó: Neményi Márton
Bár Mányik Richárd nem tömegközlekedik, autósként is van arra valamennyi rálátása, hogy kicsit javult a helyzet a tömegközlekedésben, de azért lenne még hova fejlődni. „Ahhoz, hogy kerekesszékesként leutazz a Balatonra, előtte egy-két nappal egyeztetned kell a MÁV-val, hogy melyik állomáson akarsz felszállni és hol szállsz majd le.
Nincs spontán kirándulás, mert emelőszerkezet kell a kerekesszékhez, és nem is minden peron alkalmas arra, hogy ezt használni tudják. Olyan nincs sem az én életemben, sem a sorstársaiméban, hogy csak úgy kedvünk támad valahova elmenni, és már indulunk is.
Minden kimozdulást előre meg kell tervezni, és ez akár el is veheti az ember kedvét az egésztől. Ma ez már könnyebb, mint régen volt, mert a Google Mapsen például meg lehet nézni az utcaképet, hogy van-e lejáró, milyen a talaj, van-e a közelben akadálymentesnek ígérkező épület. Érdemes figyelni, merre fejlődik a technika, és használni minden lehetőséget, ami ebből adódik.”
A kutyás egy külön „állatfaj”?
Mányik Richárd volt az első Magyarországon, akinek hazánkban képzett és vizsgáztatott mozgássérült-segítő kutyája volt. Azóta eltelt közel 25 év, és ma már ő maga is ilyen kutyák képzésével foglalkozik. A NEO Magyar Segítőkutya Egyesület különleges abból a szempontból is, hogy itt érintettek képeznek hasonló problémákkal élő emberek számára kutyát, emiatt később is folyamatos a kapcsolattartás, közösen tréningeznek, egy közösséget alkotnak. Rendszeresen tartanak szemléletformáló bemutatókat, foglalkozásokat, amelyek során a kutyák prezentációs felületet jelentenek, rajtuk keresztül jutnak közelebb az emberek egy olyan világhoz, amelyet talán kevésbé ismernek.
A segítőkutyákra külön jogszabályok vonatkoznak, amelyek sok szempontból megengedőbbek, mint az általános állattartási szabályok: például utazhatnak szájkosár nélkül, bemehetnek üzletekbe és középületekbe, hiszen ezek szükségesek ahhoz, hogy elláthassák a feladatukat. Ez is egyfajta akadálymentesítés; és egyben egy újabb terület, ahol érdemes még fejlődnünk.
Fotó: Neményi Márton
„Idén vettük észre – mondja Mányik Richárd –, hogy mintha a bevásárlóközpontok összefogtak volna, és módszeresen elkezdték piszkálni a tanuló segítőkutyákat tréningezőket. Nemrég jogi esetünk is volt ebből. Eddig azt mondtam volna, hogy nagyon jó a helyzet, mert egyre többen tudják, hogy mi az a segítőkutya, hogy mit mond ki a jogszabály, de idén valahogy ez megbillent.
Abba nem tudnak belekötni, ha a kiképzett kutyámmal megyek be valahová, de a képzés alatt álló kutyával rendszeresen megtalálnak. Mostanában mindig arra hivatkoznak, hogy az üzlet vagy bevásárlóközpont magánterület, ahol a tulajdonos egyedileg dönthet, beenged-e: eddig soha nem találkoztam ezzel az indoklással.
Németországban például nincs külön segítőkutyákat érintő szabályozás, mégsincs probléma, ha bemegyek egy étterembe a segítőkutyámmal. Ott a segítőkutyák vizsgázatása sem olyan körülményes, mint Magyarországon, sokkal nagyobb a bizalom a kiképző szervezetek felé. És nincs káosz, hiába nagyobb szabadság, mindenki tiszteletben tartja a másikat.”
Ami a segítőkutyák képzését és vizsgáztatását illeti: az erre vonatkozó magyarországi szabályzás csak nemzeti szintű, nemzetközi jogosítványt nem ad. Aki pedig idehaza a világszinten elfogadott nemzetközi szabvány szerint szerzett tanúsítványát használná, az itthon nem érvényes automatikusan. Így aki itthon és külföldön is érvényes papírokat szeretne, annak duplán kell vizsgáznia a kutyájával, mind a két rendszer szerint. Ez egy újabb terület, ahol nem ártana „akadálymentesíteni”. Pedig a segítőkutyák nemcsak fizikai támogatást nyújtanak gazdáiknak, hanem fontos szereplői a szemléletformálásnak is.
Fotó: Neményi Márton
„Ha hozzám nem is, de a kutyámhoz szívesen odajönnek az emberek, kérdezősködnek róla, és kialakul egy párbeszéd – mondja Mányik Richárd. – Ez sokat segít, mert ha valaki zavartan topog velem szemben, akkor egy idő után én is zavarba jövök, mert nem tudom, hogy segítsek neki.
A legtöbb sérült idővel megtanulja kezelni ezt a helyzetet, és igyekszik türelmes lenni másokkal, megmutatni, hogy ő sem más, mint bárki, de ez kutyával ezerszer könnyebb. És a szemléletformálásban is sokat segítenek.
Ha elmegyek foglalkozást tartani, és ott arról mesélek a gyerekeknek, hogy a kutyám miben tud segíteni nekem, az sokkal jobban megmarad, mintha azt mondanám, hogy milyen segítségre van szükségem. Ha három év múlva visszamegyek, akkor a kutyám nevét fogják tudni, az enyémet nem biztos, de ez nem is baj: a lényeg, hogy megértették, amit közvetíteni igyekeztem.”
A szemlélet nem a pénzen múlik
Azt gondolhatnánk, hogy az akadálymentesítés elsősorban anyagi kérdés, de Mányik Richárd rávilágít arra, hogy nem elég a forrást biztosítani: sokszor előfordul, hogy a szabványokat csak papírból ismerő tervezők és kivitelezők alaposan mellényúlnak.
„Nemrég a Városligetben jártam, és nagyon jó érzés volt, hogy a felújítás során használhatóvá tették számunkra is: van kényelmes és jól elhelyezett parkoló, az épületek akadálymentesek, a park jól bejárható kerekesszékkel is. Látszik, hogy sok pénzt szántak rá. De a drága beruházás nem mindig garancia. Néha sok pénzt költenek valamire, de nem értő módon: sok helyen látok rosszul felszerelt kapaszkodót, amin látszik, hogy sokba került, ott volt a segítő szándék is mögötte, de mégis használhatatlan. Láttam olyan lépcsőliftet, ami nem az ajtóhoz vezetett, hanem az ajtó mellé, a falnak. Az ilyesmi sokszor azon múlik, hogy az személy, aki éppen ott van a tervezés, a kivitelezés vagy az engedélyeztetés pillanatában, hogyan áll a problémához, van-e esetleg személyes tapasztalata, vagy olyan ismerőse, aki érintett.
Léteznek már kiképzett rehabilitációs szakmérnökök, csak alkalmazni kellene őket. Hiába vannak meg a szabványok részletesen leírva, sokszor a tervező nehezen tudja elképzelni, hogy milyen apró dolgokra érdemes figyelni.
Időnként elhívnak, hogy járjak be egy helyet, nézzük meg, hogyan lenne praktikus akadálymentesen kialakítani, és ezeknek a kezdeményezéseknek mindig nagyon örülök. De ez kapcsolatokon múlik: ha a kivitelező éppen ismer valakit, aki mozgáskorlátozott, akkor nagyobb erre az esély. És vannak olyan praktikus apróságok, amelyekre én is rácsodálkoztam. Hallássérültek esetén például a tűzriadót a szállodákban sok helyen fényjelzéssel oldják meg, hiszen ők nem hallják veszélyhelyzet esetén a csengőt. Az akadálymentes mosdók ajtajának alján van egy ráccsal fedett rés, ami jól jöhet, ha elromlik a zár, vagy egyéb segítségre van szüksége odabent, mert ezen keresztül tud kommunikálni. Ezek pici dolgok, mégis nagy segítséget jelentenek adott esetben.”
Fotó: Neményi Márton
Az épített környezet akadálymentesítése azért is nagyon fontos, mert ez ad esélyt arra, hogy egyre több mozgáskorlátozottal találkozhassanak azok, akik maguk nem érintettek. Így több információhoz juthatnak, legközelebb már jobban tudják, hogyan álljanak hozzá egy kerekesszékben ülőhöz – és jobban fogják tudni azt is, hogyan lehet akadálymentessé tenni egy helyet. Így ez egy öngerjesztő folyamat.
„A leginkább az segít a szemléletformálásban, ha találkozunk egymással – mutat rá Mányik Richárd. – Ehhez nem kellenek látványos programok, inspiráló előadások, csak annyi, hogy lássuk egymást minél többféle élethelyzetben, legyenek kapcsolódási pontok a mozgáskorlátozottak és a többségi társadalom tagjai között, és akkor természetesen alakulnak a viszonyok.
Ezért is fontos az akadálymentesítés: ha nehéz kimozdulniuk, mert folyton akadályokba ütköznek, akkor a kerekesszékesek inkább otthon maradnak; így viszont nem lehet megszokni, természetesnek venni a jelenlétüket.
Régebben, amikor programokra hívtak szereplőként ide-oda, mindig az volt az érzésem, hogy az egész országban csak néhány mozgáskorlátozott van, mert mindig ugyanazokkal az emberekkel találkoztam. Most már azért jobban látszik, hogy sokan vagyunk, egyre többen merészkednek ki, ahogy nagyobb biztonságban érzik magukat. Egy ismerősöm azt mesélte, hogy a legnagyobb külföldi élménye, hogy nem kivételeztek vele sehol. Minden akadálymentes volt, de a sorban nem engedték előre, nem jött oda percenként valaki, hogy miben segítsen, teljesen ugyanolyan állampolgár volt, mint bárki más.”
