Szokták mondani, hogy a nevetés ragályos, ami egyébként igaz is.
Ám ennek időnként súlyos következményei is lehetnek.
A nevetés nem csupán az öröm és a jókedv, hanem a szorongás jele is lehet, amelyet harag vagy szomorúság vált ki, vagy valamiféle mánia.
A legismertebb és legjobban dokumentált nevetésjárvány 1962-ben zajlott Tanzániában (akkor még Tanganyikában), de hasonló esetek hetente(!) fordulnak elő a világ különbözői tájain , különösen a krónikus stressznek kitett közösségek körében
Tavaly novemberben például az angliai Lancashire-ben egy iskola diákjai körében tört ki a nevet a hányingerre és szédüléssel súlyosbított nevetséragály, de Koszovóból, Afganisztánból és Dél-Afrikából is érkeztek hasonló beszámolók a közelmúltban.
A nevetés ragályos is lehet
Az 1962-es tanganyikai járvány egy leányiskolában kezdődött, és a tanári kart egyáltalán nem érintette. Az első kitörés Kashashában körülbelül 48 napig tartott, így az iskolát 1962. március 18-án kénytelenek voltak bezárni. Amikor május 21-én újra megnyitották, a járvány második hulláma további 57 diákot fertőzött meg. A kizárólag lányoknak fenntartott bentlakásos iskola június végén ismét bezárt.
A járvány átterjedt a Muleba körzetben fekvő Nshambára, egy Bukobától majdnem száz kilométerre fekvő falura, ahol több lány is élt. 1962 áprilisában és májusában 217, többnyire fiatal falubeli szenvedett nevetési rohamoktól 34 napon keresztül. A kashashai iskolát beperelték a járvány miatt. Júniusban a nevetőragály átterjedt a Ramashenye középiskolára is, ahol közel 50 lány kapta el. A bizarr jelenség 18 hónappal a kitörés után alábbhagyott. Az összes érintett terület Bukoba 160 kilométeres körzetén belül maradt.
A nevetés több mint 1000 embert fertőzött meg, hónapokig tartott, és 14 iskolát kellett ideiglenesen bezárni miatta.
A nevetésjárvány többnyire az alacsonyabb státuszú emberek érinti
A tömeges pszichogén betegségek – köznapi nevén tömeghisztéria – legtöbb esetben egyetlen személynél kezdődik:
ebben az esetben valószínűleg egy iskoláslány esett szorongás okozta nevetési rohamba, ami láncreakciót indított el, amíg a körülötte lévő lányok is el nem ragadta a kétségbeesett nevetés. Lassan terjedt tovább az iskolán és a régión túlra, majd megfertőzött más, veszélyeztetett populációkat is.
A betegek legnyilvánvalóbb tünetei a néhány órától akár 16 napig is eltartó, visszatérő nevetési és sírási rohamok voltak. Ezeket nyugtalanság – céltalan rohangálás, esetenként erőszakos viselkedés – kísérte, valamint ájulás, légzési nehézségek és bőrkiütések, de szervi okokra utaló jeleket nem találtak. Christian Hempelmann, a Texas A&M Egyetem kutatója, aki az esetet tanulmányozta, a nevetési járványt tömeges pszichogén vagy szociogén betegségnek írja le, amely különféle, nagy stresszel járó helyzetekben jelentkezhet.
A diáklányok esetében a stressztényezők között szerepelhettek a brit irányítású iskolákban rájuk nehezedő, kultúridegen elvárások, valamint a Tanganyika – alig egy hónapja kikiáltott – függetlenségével járó politikai és társadalmi bizonytalanságok.
Az sem elhanyagolható tényező, hogy a kamaszok rendszerint vágynak az elfogadásra, és próbálnak beilleszkedni a közösségbe, ami különösen sebezhetővé teszi őket a tömeghisztéria terjedésével szemben.
Persze a nevetés legtöbbször nem jár együtt tömeghisztériával
A tömeges pszichogén betegség többnyire alacsony társadalmi státuszú emberek- periférián élő fiatalok, nők, tanulók, kétkezi munkások – utolsó menedéke: ez egy egyszerű módja annak, hogy kifejezzék, hogy valami nincs rendben.
Robert Bartholomew szociológus és Simon Wessely pszichiáter egyaránt felvetett egy kultúraspecifikus járványos hisztéria hipotézist, miszerint az 1960-as évek Afrikájában előforduló események elsősorban a misszionárius iskolákban voltak jellemzőek, és a tanganyikai társadalmat szigorú, hagyománytisztelő idősek irányították, így valószínű, hogy a hisztéria a otthon tapasztalt „hagyományos konzervativizmus” és az iskolában ezeket a hiedelmeket megkérdőjelező új eszmék közötti kulturális disszonancia megnyilvánulása volt.
