Valójában nem feltétlenül kellene mindezt szétszedni, hiszen alapvetően ember az embert “kellene”, hogy tisztelje, nincs ez végül is nemekhez kötve. De ha már nőként vagy férfiként láttuk meg a világot, a kapcsolatainkban a másik nemmel való érintkezés különösen sokat mond rólunk.
Nem szeretnék elvárásoktól fröcsögő álszent szöveget írni arról, hogy a férfiaknak mit és hogyan “kell” tenniük, vagy mit és hogyan nem. Csak az a helyzet, rájöttem, hogy el vagyok kényeztetve. Mert a közvetlen környezetemben a férfiak tisztelik a nőket, beleértve engem is. Ezért mindig furcsa számomra, ha ennek a hiányát tapasztalom. És bevallom, van, amikor nálam is elgurul a gyógyszer. Még akkor is, ha tudom, hogy a tiszteletlenség mögött egy masszívan önbizalom-hiányos, sérült, frusztrált férfi ego kapálódzik. Aki azért támad és sérteget, mert erejét így kívánja fitogtatni egy nő felé.
Az igazán stabil, erős férfiak számára, akiknek az önbizalmuk is rendben van, nem létszükséglet, hogy egy nőn demonstrálják az erejüket. Valahogy soha sem viseltem könnyen, és most már konkrétan nem is tűröm, ha kiabálnak velem, ha megvádolnak olyannal, amit valójában ők maguk tesznek, amikor kérés helyett elvárnak, és amikor azt mondják: szálljak le a magas lóról, csak azért, mert kiállok önmagamért. Ha meg ez így egy csomagban érkezik, akkor fogalmazzunk úgy, extra szenzitíven vagyok képes reagálni. Hát van az úgy…
Egy férfiról mindent elárul, hogy mennyire tiszteli a nőket.
És nemcsak a társát, nemcsak az anyját, nemcsak a lányát, nemcsak a közvetlen környezetét, hanem bárkit, akivel kapcsolatba kerül. Persze elég megfoghatatlan szó az, hogy tisztelet. Pedig mindennek az alapja ez. Olyan minimum, ami nem is kellene, hogy kérdés legyen.
Az a férfi, aki tiszteli a nőt, nem emeli fel a hangját. Képes arra, hogy kordában tartsa az indulatait, és az agressziójának nem ad teret sem szóban, sem tettben. Az a férfi, aki tiszteli a nőt, kedves, és előzékeny a nőkkel. Persze a másik végletet is láttam már, amikor egy teljesen normálisnak megélt jó szót képesek a nők is félreértelmezni, belelátva saját vágyaikat a férfi kedvességébe.
Az a férfi, aki tiszteli a nőt, nem utasítja a nőt, hanem kéri. Nem automataként működünk, van, hogy mi is tévedünk, de az elvárásoktól és az utasításoktól alapból menekülünk. Legalábbis azok a nők, akik nem az alárendelt, elnyomott szerepben megélt áldozati létet választják.
A verbális bántalmazás ugyanannyira fáj, mint a fizikai. Az a férfi, aki ad magára, ad arra is, hogy milyen a nőkkel való kommunikációjának a minősége, képes az önuralomra, és nem ad teret a frusztráltságból fakadó dühének. Nem támad, hiszen mióta világ a világ, a férfi a fizikailag erősebb. Valójában csak a gyenge férfiak kiabálnak és nézik le a nőt, mert így akarják uralni, irányítani akár a helyzetet, akár őt.
Nőként akkor tiszteled magadat, ha nem tűröd a tiszteletlenséget. És nem, nem azt mondom, hogy csináld ugyanazt, mint az ilyen férfi. Nem kell, sőt nem is célszerű felvenni a versenyt elvárások pufogtatásában, kiabálásban vagy agresszióban. A nem tűröm a tiszteletlenséget pont annyi, amit magában foglal: ha kell, ott hagyom, ha kell, határozottan kijelölöm a határokat és a játékszabályokat. Van egy szint, ami alá nem megyek. Hogy ki mit enged meg magának és másoknak, az alapvetően rajta múlik. És nálam mostanában egyre magasabbra került ez a láthatatlan léc, amit bizony nem minden férfi tud átugrani. De akinek nem sikerül, azzal egyszerűen nincs dolgom. Nem állok neki szentbeszédben nevelni, hiszen nem feladatom.
A férfierőt használni és azzal élni művészet. Tudni erősnek, határozottnak, tettre késznek, irányítónak lenni, de egyben megengedni a gyengédséget felszínre törni, megélni a bizonytalanságot, vagy lemondani az irányításról. Az egyensúly ennek megteremtésében előfordul, hogy hosszabb tanulási folyamat, és hiszem azt, hogy mi nők alapvetően tudjuk segíteni ebben a férfit.
Azonban az agressziónak semmi köze az erőhöz, a dühnek a határozottsághoz vagy a parancsolásnak az irányításhoz. Szélsőségek ezek, amelyek éles fegyverként sebzik a nőt. És a nő ilyenkor alapból hajlamos szintén szélsőségekben reagálni: vagy visszatámadással, vagy alárendelődéssel. Látni azonban, hogy mindez ilyenkor nem rólunk szól, még ha éppen akkor nekünk is a női bölcsesség megnyilvánulását feltételezi.
Aki saját magát tiszteli, annak nem esik nehezére mást sem…
Aki önmagát tiszteli, elfogadja, és kellő önbizalommal rendelkezik, annak a tisztelet olyan alapvető lételeme, hogy észre sem veszi, automatikusan árad a lényéből. Aki saját magát tiszteli, annak nem esik nehezére mást sem, hiszen akkor bizonyos dolgokat már nem tesz meg. Az ezen cikket ihlető történet számomra csak egy néhány perces intermezzo volt az életemben, vannak, akik számára azonban maga az élet. Az én szememben pedig felértékelődtek mindazok a férfiak, akiktől megkapom a tiszteletet. Köszönet és hála érte.
