A meddőség az egyik legnehezebben feldolgozható csapás nő és férfi számára egyaránt. Egy házaspár mesélt a saját útjáról, megpróbáltatásokról, lombikról és örökbefogadásról.
Több élet is kevés lenne ahhoz a sok megpróbáltatáshoz, amin a cikkünkben szereplő házaspár keresztülment, mégis keserűség nélkül képesek visszaemlékezni életük legnehezebb időszakára. Öt évet vártak a gyermekre, aki végül más szülőktől született, de ez egy cseppet sem számít az örökbefogadó szülei számára. A feleség – hívjuk Annának – mesélt mindarról, ami velük történt odáig, hogy végre a karjukban tarthatták a gyermeküket.
„Átlagos, normális, unalmas család akartunk lenni”
Anna nem titkol semmit, teljesen nyíltan képes beszélni a meddőségről, sikertelen lombikokról és arról, hogy mindez majdnem a válásba sodorta őket: „Egyszerűen csak egy átlagos, normális, unalmas család akartunk lenni a férjemmel. Mi is úgy álltunk neki a gyerekvállalásnak, hogy szinte biztosak voltunk benne, hogy majd pár hónap alatt összejön a baba. Eszünkbe sem jutott, hogy bármi problémánk lehet. Aztán jött a feketeleves.”
Semmi sem utalt arra, hogy a férj és feleség egészségügyi állapota ne lenne rendben: Anna menstruációja rendszeres és kiszámítható volt már 14 éves kora óta, és bár nagy fájdalmakkal járt a havi vérzés, nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget, hiszen úgy nőtt fel, hogy azt tanították neki a felmenői, hogy ez a normális, a menstruációnak fájnia kell. „Mindent kipróbáltunk abban a hat hónapban, én még ráolvasással is próbálkoztam volna, ha a férjem nem állít le. Számoltuk a napokat, ovulációs teszteket vásároltunk, termékenységi rituálékat keresgéltem – persze semmi sem használt. Hat hónap elteltével indult a kálváriánk, ami aztán öt évig tartott, és meg sem tudom számolni, hány orvossal és tűszúrással járt.”
A házaspár orvostól orvosig járt, hogy kiderítsék, mi állhat a háttérben, miért nem sikerül a teherbe esés. Mindenhol széttárt kezekkel találták szembe magukat, míg egy ismerős javaslatára jutottak el ahhoz a nőgyógyászhoz, aki megállapította, hogy Annának endometriózisa van: „Leforrázva ültem, amikor a doki közölte a diagnózist és hogy emiatt vagyok meddő. Nem is azért, mert aggódtam volna magamért, hogy most beteg vagyok – azt sem tudtam, mi az az endometriózis –, hanem mert az visszhangzott a fejemben, hogy ezek szerint én vagyok a hibás, miattam nem jön össze a baba. Szinte nem is hallottam, miket mondott akkor az orvosom, mintha köd szállt volna az agyamra, annyira fájt ez a gondolat.”
Az endometriózis tünetei
Az endometriózis főbb tünetei: fájdalmas menstruáció; állandó, tartós, krónikus kismedencei fájdalom; vizelet-, illetve székletürítést kísérő fájdalom (súlyos esetben véres vizelet, illetve véres széklet); szexuális élet kapcsán fellépő fájdalom. Gyakran az egyedüli tünet a meddőség, mely a betegek körülbelül 40 százalékánál fordul elő. A panaszok rendszerint fokozódnak a menstruáció alatt, ugyanakkor kiterjedt endometriózis is járhat akár teljes panaszmentességgel. Az endometriózis könnyen összetéveszthető más, kismedencére kiterjedő betegséggel, ezért a tünetek megjelenése esetében mindenképpen ajánlott a szakorvosok felkeresése. Diagnosztikája nehéz, akár 8-10 évig is elhúzódhat – olvashatjuk az Endometriózis Magyarország honlapján.
„A baba iránti vágy mindent betöltött”
Anna magába zárta fájdalmát, amikor az orvos közölte vele, hogy mindkét petevezetéke elzáródott, így nem sok esély van arra, hogy összejöjjön a baba természetes úton. A lombik akkor még elképzelhetetlen volt számára, mert nem a megoldáson dolgozott még fejben, hanem az alkalmatlanság érzésével küzdött: „Alkalmatlannak éreztem magam, nem értettem, hogy nekem miért nem sikerülhet, mit jelent, hogy meddő vagyok, feldolgozhatatlan volt az egész helyzet.
Az sem segített, hogy nem engedtem magamhoz közel senkit, még a saját férjemmel sem voltam hajlandó megbeszélni az érzéseimet, kirekesztettem a gyászmunkából.
Ebben a szituációban pedig közösen kellett volna elgyászolnunk azt a jövőt, amit együtt terveztünk, utólag már látom, hogy ezen a ponton nagy hiba volt részemről, hogy ennyire kizártam őt, és azt hittem, a meddőség csak az én problémám – közben pedig tudomást sem vettem a férjem érzéseiről.”
A következő lépésre, a lombikra nem szánta magát rá könnyen Anna, mert először a saját lelkével akart rendbejönni. Ahogy meséli, érezte, hogy nem áll készen rá, nem tudja elfogadni, hogy mesterséges úton lehet csak gyereke – ekkor még nem tudta, hogy milyen nehéz évek várnak rá. „A lombikeljárás nem épp egy könnyed dolog – bár utólag biztos megszépíti a folyamatot, ha sikerrel zárul –, sokkal több fizikai és lelki fájdalom kíséri, mint azt elképzelni tudná az, akinek sosem volt része benne. Mi ötször futottunk neki, mind az ötször hosszadalmas injekciózások, reménykedéssel teli éjszakák, rengeteg teszt és sok sírás kísérte az utunkat.
A baba iránti vágy mindent betöltött, nem létezett más, a beszélgetéseink csak körülötte forogtak, a naptárunkban kizárólag a lombikkal kapcsolatos bejegyzések szerepeltek évekig.
A hormonok mellékhatásaival, a korai vetélésekkel is meg kellett küzdeni, az ötödik után mondtam azt, hogy ezt én nem bírom tovább, még egy sikertelen lombikba belehalok.”
„Eldöntöttük, hogy elindulunk az örökbefogadás útján”
„Már rég milliomos lennék, ha annyi ezresem lenne, ahányszor hallottam másoktól, hogy »engedd el, ne stresszelj rá« vagy, hogy »amíg görcsösen akarod, addig nem fog összejönni« – mesél Anna a lombikos időszak lelki nehézségeiről.
Őrjítő, a legszívesebben üvöltenél, amikor huszadjára is ilyen mondatokat hallasz, de persze csak mosolyogsz udvariasan, mert tudod, hogy igazából jószándék vezeti ezeket az embereket, csak épp fogalmuk sincs róla, hogy miről beszélnek.
Lelkileg és testileg is megtépázva érezte már magát Anna és a férje is, amikor szembesültek azzal, hogy az ötödik lombik is sikertelenül végződött. Ahogy mesélik, nem beszélték meg előre, mégis pontosan tudták, hogy ez volt az utolsó alkalom, nem bírnak több kudarcot elviselni. Anyagilag is megterhelő volt a család számára a próbálkozás, súlyos százezrek repkedtek, a házaspár pedig úgy érezte, feleslegesen dobják ki a pénzt az ablakon.
Az örökbefogadásról már régebben is beszélgettek, de akkor még főleg a feleség idegenkedett nagyon a gondolattól, ám az öt év várakozás és csalódás után mindketten úgy érezték, hogy elérkezett az idő, örökbe akarnak fogadni egy gyereket. „Igazából nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor eldöntöttük, hogy elindulunk az örökbefogadás útján.
Valahogy a felelősség súlya legördült a vállamról, mintha újra szabadon lélegeztem volna, hiszen mostantól kezdve nem csak az én szervezetemen múlik, hogy lesz-e gyerekünk.
Persze nem jött azonnal gyerek a házhoz így sem, hogy elindítottuk az örökbefogadást, ez is egy hosszas procedúra, de már könnyebb lélekkel viseltük a várakozást.”
Anna azt mondja, utólag úgy látja, kellett ez az öt év küzdelem és még két év várakozás ahhoz, hogy most jó anyukája legyen annak a kisfiúnak, aki háromévesen került hozzájuk. Türelemre és hálára tanította a házaspárt ez az időszak, szerintük már nem hozhat olyan nehézséget az élet, amit ne tudnának közösen átvészelni, pláne így, hogy a gyermekük végül megérkezett az életükbe, csak más úton, mint ahogy ők azt először eltervezték: „Minden úgy van jól, ahogy történt – zárja le a történetüket Anna. – Az én örökbe fogadott fiam pont annyira a gyerekem, mint másnak a saját, vér szerinti gyereke. Egyáltalán nem számít, hogy kitől származik, ki hozta világra, csak az érdekel, hogy a férjemmel együtt mi neveljük fel szeretetben.”
Ez is család!
Mostanában annyian akarják megmondani, hogy kikből nem lehet család. Számunkra, az nlc-nél az a legfontosabb, hogy megmutassuk, mindegy, hogy férfiak vagyunk vagy nők, van gyerekünk vagy nincs, vérségi kapcsolat köt össze minket vagy sem. A fő az, hogy otthon legyünk valahol a világban. Egyszerű, hogy kik alkotnak családot. Azok, akik annak érzik magukat, és akik tesznek érte. Erről szól az Ez is család. Egy éven át az nlc-n!
