Sztereotípiák az egyke gyerekekről

Az egykéknek nem jó a marketingje, amióta pedig úton-útfélen azt hallgatjuk, hogy szüljünk minél több kis magyar gyereket, azóta még hangosabbak lettek szegény egyke gyerekekkel és szüleikkel szemben a sztereotípiák. Pedig már évtizedek óta újra meg újra felbukkan a téma, megcáfolják az ítélkezők által hangoztatott egyke-mítoszokat hosszas tanulmányokban, mégis, kiirthatatlanul megmaradnak továbbra is a sztereotípiák – mintha direkt ragaszkodna hozzájuk a társadalom. Tartja magát az a súlyos tévhit, hogy az egykék valahogy „rosszabbak”, mint azok, akiknek testvére van. Miért olyan fontos ez a sztereotípia, miért ennyire nehéz megválni tőle?

A tipikus egyke gyerek

Egyke a gyereked? Önző vagy és ő is az lesz!

Ha egyke gyerek voltál, akkor ismerős lehet a szituáció, amikor kiderül az egykeséged felnőttkorodban: biztos van valaki a társaságban, aki azt mondja erre, hogy nahát, ennek ellenére milyen jófej vagy. Ha nem kedvel annyira, akkor pedig megjegyzi, hogy „rögtön sejtettem”. Az egykeség olyan, mintha stigmatizálná az embereket: mindegy, hogy milyen környezetből, családból érkezik az egyke gyerek, biztosra veszik róla, hogy

• elkényeztetett,
• rugalmatlan,
• szégyellős,
• elnyom másokat,
• és persze egocentrikus.

Mert a tipikus egyke az már csak ilyen. Még akkor is így van ez a többség fejében, ha a tudomány minden területén már rengeteg bizonyíték van arra, hogy nem is létezik az a kategória, hogy tipikus egyke.

Egy német tanulmány például pont ennek járt utána, és arra jutott 1800, vegyesen egy- és többgyerekes családból származó alany vizsgálata után, hogy az egykeség nem egyenlő az elkényeztetett, beképzelt viselkedéssel, és az egyke gyerek semmivel sem nárcisztikusabb, mint bármelyik másik. A kutatás során, érdekes módon a résztvevők is szinte kivétel nélkül biztosra vették, hogy az egykék önzőbbek – még az egykék is így vélekedtek saját magukról. A végére aztán kiderült, hogy az egyke gyerekek nemhogy nem mutatnak több nárcisztikus személyiségjegyet, hanem egyenesen kevesebb ilyen tulajdonságuk van (például nem voltak annyira versengők, és kevésbé érezték magukat a világ közepének), mint testvérekkel rendelkező társaiknak.

Az egykesztereotípia eredete

A sztereotípiák az egykékkel szemben meglepően régről erednek, egészen a viktoriánus korig vezethetők vissza. Az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején a gyermekpszichológia terén egyre több kutatás és tanulmány látott napvilágot, ezek között jelentek meg olyanok is, melyben az egykékkel kapcsolatos feltételezéseket vizsgálták a pszichológusok. Az úttörőnek számító gyermekpszichológus, G. Stanley Hall publikált több olyan tanulmányt is, melyekben leírta az egyke gyerekek jellemvonásait, vagyis mindazt, amit ma sztereotípiaként ismerünk róluk. Hall állításai nagyjából azt taglalták, hogy azok az egyke gyerekek, akiket a szülők túl sok figyelemmel és törődéssel vesznek körül, hiperérzékeny, nárcisztikus felnőttekké válnak. G. Stanley Halltól származik az a legendás mondat is, ami vérig sértett már több nemzedék egyke embert:

Alfred Adler, pszichoterapeuta, az individuálpszichológia atyja volt az első olyan pszichológus, aki a születési sorrendet és családi struktúrát is vizsgálta a gyerek fejlődése szempontjából. Az esetleírásokból kiderül, hogy Adler is rendkívül negatívan állt az egyke gyerekekhez, és azt állította, hogy az egykék nemcsak elkényeztetettek, hanem pszichológiai traumát okoznak nekik a szülők azzal, hogy nem vállalnak több gyereket. Abban az időben ezek az állítások jó táptalajra értek, hiszen a család fogalmában sok gyerek szerepelt, és az volt a furcsa, ha valakinek csak egy gyereke volt. Mivel az egykék kisebbségben voltak, ezért aztán könnyen céltáblává váltak ők is és a szüleik is, mint általában bárki, aki eltér a normálisnak kikiáltott kategóriától.

Milyen sztereotípiák jutnak eszedbe az egykékről? (Fotó: Getty Images)

Anya, apa, két gyerek

Bár az egykék helyzete sokat javult az 1950-es évekre már, hiszen a család átrendeződött, kevesebb gyerekre rendezkedett be, de azért még mindig az volt a társadalmi norma, hogy a család anyából, apából és két gyerekből áll. A tévé térnyerésével ez az ideális családkép pedig jó időre be is betonozta magát, és egyáltalán nem segített az egykék helyzetén. Valójában a mai napig ez az általánosan elfogadott felállás, amikor a legkevesebb megjegyzést és ítélkezést kapja egy család. 

Az 1980-as évek végén Toni Falbo és Denise F. Polit amerikai kutatópáros 141 tanulmányt vetett össze az egyke gyerekekről, és azt találták, hogy az egykék összességében nem különböznek olyan sokban a testvérekkel felnövő gyerekektől. Sőt, a teljesítmény és egyéni fejlődés területein megelőzik nagycsaládos társaikat. Kiderült ezen a ponton az is, hogy egyáltalán nem igaz az egyke gyerekekre, hogy magányos, önző és alkalmazkodni képtelen emberek lennének. A sztereotípiákat azonban sajnos ritkán érdekli a valóság, pedig az azóta eltelt időben rengeteg bizonyítékot gyűjtöttek a kutatók az egykék védelmében. Az egyik tanulmányban azt találták, hogy az egyke gyerekeknek fejlettebbek a verbális képességeik, egy másikban felfedezték, hogy aki egyke, az sokkal motiváltabb és céltudatosabb, ami arra vezethethető vissza, hogy a szülők forrásai, legyen az anyagi, figyelem vagy szeretet, nem oszlanak meg több gyerek között, ez pedig pozitív hatással van a gyerek fejlődésére.

Nem minden csillámpóni azért

Persze nem csupa jót találtak a kutatók az egykéknél, vannak negatív következményei is annak, ha valaki testvérek nélkül nő fel. Egy tanulmányban azt találták, hogy a testvérek jelentős stresszcsökkentő hatással vannak egymásra, ha diszfunkcionális szülőkkel kénytelenek együtt élni. Az egykék nehezebben küzdenek meg a káosszal is, nem annyira „fifikásak”, mint a testvérekkel rendelkező kortársaik, akiket rászorított az élet arra, hogy dörzsöltebbé váljanak. Például lehet, hogy az egyke gyerek nem tud olyan gyorsan reagálni, ha a másiknak hirtelen megváltozik a viselkedése (mondjuk fejbeveri egy társa a kisautóval, amivel addig békésen játszottak), míg a testvérek gyakrabban találkoznak ezzel a jelenséggel, így gazdagabb eszköztár lesz a kezükben a hasonló helyzetekre.

Ezek annyira finom különbségek, hogy alig nevezhetők negatívnak, inkább csak arra mutatnak rá ezek a tanulmányok, hogy valóban más jellemzői alakulhatnak ki egy egyke gyereknek a körülményektől függően, ám ez nem feltétlenül jelenti mindazt a rosszat, ami a sztereotípiák feltételeznek erről a csoportról. Már csak azért sem, mert nem létezik olyan, hogy egy embercsoport ugyanolyanná válna. Ahogy nem lesznek egy bizonyos fajták azok, akiknek mondjuk két testvére van, úgy nem húzható rá egyféle jellemvonás azokra sem, akik egykeként nőnek fel. Olyan sok körülmény, érték, nevelési irány, rokonság, barátok, iskolák vannak hatással egy gyerek fejlődésére, hogy értelmetlen azt mondani, hogy egykék valamilyenek, hiszen csak egyének vannak, akik egyéni utat járnak be az életük során.

Miért ragaszkodunk a sztereotípiához?

Hiába tudjuk, hiába a bizonyítékok sora, sőt, még a saját tapasztalat sem nyom annyit a latban, mint a jól megszokott sztereotípia – nem csak az egykék esetében. A pszichológusok szerint könnyebb a régi, jól megszokott gondolatsíkon maradni egészen addig, míg megkérdőjelezhetetlenül meg nem győződünk arról, hogy nem igaz, amit gondolunk. Azaz, csak akkor tudunk majd leszámolni a sztereotípiákkal az egykékről, ha ugyanolyan mély meggyőződéssel elhisszük róluk az ellenkező állításokat. Ez utóbbiban segítségünkre van az is, hogy rengeteget változott a családmodell az utóbbi évtizedekben, egyre többen mozdulnak most már az egygyermekes családmodell felé.

Például Angliában 2017-ben a családok 40 százaléka egy gyereket vállalt, és hasonló százalékot mutatnak a statisztikák Kanadában is, ahol ráadásul rekordot is döntöttek azzal, hogy milyen sokat csökkent a gyerekvállalási kedv. Most már egyáltalán nem mondhatjuk azt, hogy az egykék lennének kisebbségben, sőt, a százalékokat elnézve, a normál kategóriába tartoznak épp úgy, mint nagycsaládos társaik – lehet, hogy épp ez vet véget majd az egykékkel szembeni előtíéleteknek a közeljövőben. Bár még hallani megjegyzéseket az egykékre és szüleikre, ezek inkább az idősebb generáció tagjaira jellemzők, az új, felnövekvő generációnak már kicsit sem lesz különleges az, ha valaki egykeként nőtt fel, ezzel pedig megszűnhet az a káros sztereotípia is, hogy önzők lennének az egyke gyerekek.