Gólyavár

A zalai dombok nedűjétől pácolódott arcon a borvirágok mintha egyszerre jégvirágokká dermedtek volna. Időbe tellett, amíg a derék szaki összeszedte magát. Aztán férjem mellé óvakodott, s tétován így szólt:

– És mondja, uram, ez most már kötelező?

– Micsoda?

– Hát, hogy az új házakra gólyafészket kell építeni.

A nemleges válasz nagy megnyugvást hozott. Egyúttal megindította a mesteremberek fantáziáját. A kőműves a teraszra néző grillsütőt vájt volna a kémény falába. A gáz- és vízvezeték szerelő kemence kialakítását indítványozta. Az iménti jeges döbbenetből fölocsúdott villanyszerelő a kamra oldaláról közelített a kérdéshez, úgy vélte, egy terebélyes füstölő lenne a legalkalmasabb arra, hogy az implicite elbaltázott létesítmény valamiféle hasznos célt is szolgálhasson. Ha már egyszer megépült, ugyebár.

– Ott lógnának a kolbászok, meg az oldalszalonnák, s este, mikor hazatér az ember, csak benéz a kamrába, s megnyugodhat a lelke.

Ez az ötlet a férjemet is magával ragadta egy pillanatra.

Aztán mégis minden az eredeti elképzelések szerint alakult. A kéményből nem lett se grillsütő, se kemence, sem pedig kolbászfüstölő. Az lett, aminek elterveztük: “haszontalan” talapzat a gólyafészeknek.

Három évvel ezelőtt, hosszú sóvárgás után vásárolhattuk vissza férjem dédapjának hajdan szebb napokat látott jegyzői házát egy nyugat-dunántúli kisközségben. Tetején, a helyiek szerint több mint százéves gólyafészekkel. A dédpapa a maga korában nemzetközi hírű ornitológus volt, emlékét – egy állandó madárkiállításon túl – a gólyák titokzatos belső parancsai is őrzik. Amelyek nemzedékről nemzedékre visszavezetik a trópusokról ezeket a gyönyörű madarakat ide, a Rába-parti ház kéményére.

És most már hozzánk térnek vissza! – gondoltuk majdnem egy teljes hónapig. Aztán, ahogy a felújításhoz megbontották a tetőszerkezetet, kidőlt a ház tűzfala és szétesett a kémény. A fagyos októberi délutánon, az irdatlan törmelékhalom szélén hevert egy sáros agyaggal összetapasztott, göcsörtös gallyakból álló, sötétbarna kupac. Ez volt a gólyafészek.

A mesterek szívták a fogukat, amikor kikötöttük a márciusi határidőt. Február végére álltak a falak. A tető még nem volt készen, de az a bizonyos “haszontalan” kémény már ott ágaskodott, a beépített hat köbméterrel. Kihívtunk egy gólyaszakértőt a tájvédelmi körzet hivatalától, aki elviselhetetlenül körülményesen magyarázgatta szapora kezű és gyors felfogású kőművesünknek, hogy március közepe és április vége között semmilyen zajos munkát nem végezhetnek, mert azzal elriasztják a madarakat.

– Jó, akkor majd lábujjhegyen fogunk malterozni – hadarta a kőműves, akinek amúgy is bögyében volt az egész madárügylet. Utálta a funkció nélküli építményeket – márpedig egy kémény, amely nem füstöl, mi más is lehetne –, maga előtt látta, hogyan piszkítják majd be a nagy madarak ürülékükkel a vadonatúj cserepeket, s afelől se volt kétsége, hogy az ő nyakába is jut majd tetemesebb mennyiség, tekintve, hogy a munkát a gólyák érkezéséig nem tudják befejezni.

– A kémény kicsit alacsony – adta meg a kegyelemdöfést a nehéz beszédű gólyaszakértő. Ez volt az a pillanat, amikor kőművesünk anyagbeszerzésre hivatkozva elviharzott, mi pedig ott maradtunk legfrissebb kételyünkkel: mi lesz, ha nem jönnek vissza a gólyák?

Visszajöttek. A cserepek – a kőműves is – megkapták a magukét az égi áldásból, mi pedig külön kéményt építtettünk a gázkazánnak, s azóta se füstölünk kolbászt. Legfeljebb sütünk: a kertben, tisztes távolban a “haszontalan” kéménytől, amely soha nem füstöl, viszont tetejét évről évre egyre vastagabb gallykoszorú övezi. És szemmel tartjuk egymást. Ők néznek minket felülről, mi figyeljük őket alulról. Ha megunják, elrepülnek vadászni. Ha zajt csapunk a fűnyíróval, megnyújtják a nyakukat, ha ásunk, kapálunk, tollászkodni kezdenek, és legújabban ők is alászállnak a kert végébe, hosszú csőrükkel a fűben kutakodnak. Kelepelnek, szemünk láttára párosodnak, szaporodnak, kicsiket nevelnek, augusztus végén elrepülnek. Aztán tavasszal megint visszajönnek.

Visszajönnek?

Igen, most már biztos, hogy mindig visszajönnek.

Lazarovits Szilvia a Nők Lapja vezető szerkesztője