Sass Sylvia – lépcsõkön le és föl

Az egyiken világos ruhás, hosszú hajú asszony, arcán rémület. A legfelső lépcső tetején álló Sass Sylvia azonban túl van az ijedtségen: – Már nem félek – mosolyog, és bevezet a nappaliba.

1. lépcsőfok: erő és betegség 

– Életem legboldogabb születésnapja volt ez az ötvenedik, pedig azt mondják, a nők katasztrófaként élik meg ezt. Nekem ajándék – mondja az operaénekesnő. – Túlestem egy súlyos betegségen, köszönöm, hogy megmaradtam.

Biztosan más ajándékot is kapott.
– Rengeteget. Egy élő orchideát, töveset, és egy süni alakú tortát is.

Miért a süniforma?
– A gyógyszereket már elhagyhattam, akupunktúrára viszont még járnom kell. Ilyenkor mindkét fülemből tizenkét tű lóg ki, és úgy nézek ki, mint a süni.

Jó, ha már így lehet a bajjal viccelni. Azt tartják önről, hogy nagyon erős. Olyan válsághelyzetekből tudott kilépni, amelyekből sokan nem találnak ki. Mitől ilyen erős?
– Rengeteg múlik azon, tiszta-e a lelkiismeret. A nehézségek – s ami az utóbbi két évben ért, annál nincs nehezebb – megtanítottak arra, hogy minden pillanatban tiszta lélekkel kell élnem, mert el is vihettek volna engem. Mármint meg is halhattam volna. Nyugodt maradtam, és volt hitem, talán ennek köszönhetem, hogy nem úgy történt. Nehéz erről beszélni. Azért is, mert megfogalmazhatatlan. Ma sem tudom, mi az, ami erőt ad, és nem is sejtem, miért éreztem azt végig, hogy énrám vigyáznak.

Ha az ember nyugodt, nem fél. A képein viszont ott a félelem.
– Az éjszakáktól féltem. Sokszor riadtam föl ugyanis arra, hogy fulladok, nem kapok levegőt, és a sötétben ez különösen rossz volt. De kitaláltam valamit. Egész éjszaka szólt a CD-n a láma szanszkrit éneke, s a monoton zene megnyugtatott, a rossz érzés hamar elmúlt, visszaaludtam. Mindig találtam valami kapaszkodót, s amikor fölbukkant a félelem, az a valami át is segített rajta.

Mindig csak “valami”? Sosem valaki?
– Dehogynem. Amikor újra és újra előjött bennem a szorongás: hátha mégsem jóindulatú a daganat és nem lehet túlélni, csak meg akarnak nyugtatni, ezért hazudnak, akkor a társam rámszólt. Arra sarkallt, hogy erősen gondoljak a jóra, a pozitív dolgokra. “Ha így teszel, győzni fogsz” – mondogatta. Jóságos volt, és gondoskodó. Amikor már ez sem segített, viccel ütötte el a fájdalmat. Például elnevezett süninek.

2. lépcsőfok: külső és belső átalakulás

Pályája elején ön rögtön híres lett arról is, hogy nagyon szép, sudár, vagyis egyáltalán nem operaénekes-alkat. Hogyan viseli el egy díva azt a színpadi helyzetet, amikor szinte egyik napról a másikra megváltozik a külseje?
– Nem volt könnyű, a közönségnek is szokatlan volt, hogy tizennyolc kilóval több lettem. A betegség előtt elég sovány voltam, úgyhogy a gyógyszerek mellékhatása okozta súlyfölösleg ellenére még mindig nem váltam nagyon kövérré. Az emberek azt is észrevették, hogy alig tudok fölmenni a lépcsőn. Ám erre is kitaláltam valamit. A színfalak mögött fölpolcoltam a lábam.

Büszke nőnek ismerik. A büszke nők azonban ilyenkor inkább elbújnak.
– Televíziós szereplést nem vállaltam. Ugyanis az arcvonásaimra sem lehetett már ráismerni. Ugyanakkor éreztem, hogy sok mondanivalóm van még. A betegség az éneklésemen nem hallatszott, vagyis a művészet akkor is ott maradt velem, ha esetleg már nem úgy néztem ki, mint azelőtt. Úgyhogy azt gondoltam, így is tudok az embereknek adni valamit. És kaptam is. Nehéz munkákba mentem bele –jótékonysági koncerteken énekeltem Magyarországon, és Párizsban, Londonban is szerepeltem – ez adta nekem az erőt. Fontos volt, hogy legyen mire készülni.

Énekléskor miért nem volt észrevehető az, hogy baj van a tüdejével? Hiszen ott is fontos a levegő.
– Az az érzésem, hogy az egész betegség alatt az éneklés ment a legjobban.

Vagyis a tehetsége is közelebb vitte egy lépcsőfokkal a gyógyuláshoz.
– A tehetség hatalmas erő, ugyanakkor nagy zsarnok is. Ahogy az emberek elvárnak dolgokat, úgy a tehetség is elvárja, hogy mindig újabb és újabb szerepekben mutathassa meg magát. Kiköveteli, hogy foglalkozzon vele az ember, és az érzéseire, a szívére már nem is hallgat.

Haragszik a tehetségére? Miközben hamarosan új CD-je jelenik meg, és nemcsak fest, de úgy tudom, operát is ír.
– Meg kell találni a megfelelő arányt. Ma már nem vagyok a tehetség rabszolgája. Húsz éven keresztül szolgáltam, aztán azt vettem észre, hogy nincs otthonom, nincs magánéletem, minden, ami a lelkem számára igazán fontos, az nem volt meg. Csak a tehetség létezett. Az pedig nem elég. Kell valami más, amiből lehet táplálkozni az újabb feladathoz.

Erre most jött rá?
– Most. És addig volt ez így nálam, amíg a betegség első jelei nem jelentkeztek.

Akkor a baj nem volt fölösleges.
– Annyira nem, hogy úgy gondolom, ezzel oldoztak föl valami alól.

Nagyon megváltozott lelkileg is?
– Teljesen. Azelőtt zárkózott voltam. Ha bántottak, sohasem feleltem vissza, magamba fojtottam a választ. Most viszont nyitottabb lettem, a gondolataimat gátlás nélkül elmondom.

A környezete hogyan reagál erre?
– Jobban megértenek. Az emberek sokszor félreértik a tartózkodást.

Gőgnek is értelmezhetik. Önről például egyesek azt tartották, hogy fenn hordja az orrát, és nem száll le az ő szintjükre.
– Pedig csak féltem, hogy ha kimutatom az érzéseimet, még jobban bántanak. Rossz út volt ez, az ellenkezőjét értem el, mint amit szerettem volna. Ma már az emberek az én érzéseimre válaszolnak, nem pedig olyan valakiére, aki eldugta azokat.

További lépcsőfokok az e heti Nők Lapjában!