Szökésben

– Honnan tudja, hogy nem kellek?
– Kétszer már hazaszöktél… Visszahoztak.
– Most mér’ mondja ezt?
– Miért, nem így volt?
A lány lassan hátrament, fenekével nekidőlt a falnak.
– És ha így volt?
– Azt akarom, hogy észre térj!
– Eszemen vagyok, legyen nyugodt.
– Menj vissza, és feküdj le!
– Mér’ mondta, hogy visszahoztak?
– Mert így volt. Nem is alhattál otthon. Ahogy megérkeztél, fordultak veled vissza.
A lány hátravágta magát a falhoz. Olyan erővel, hogy reccsent a feje.
– Az anyám otthon maradt, tudja maga is.
– Ne bomolj! Nem engedlek el! Neked fájna a legjobban.
– Hallgasson el! Ki kíváncsi arra, amit itt összehord?
– Holnap mindent megbeszélünk. Világosban minden más. Menj már aludni…
– Maga azt hiszi, hogy az anyám visszahozna?
– Nem tudom. Sose láttam az anyádat.
A lány fölemelte a kezét.
– Sose hozna vissza. Az anyám nem.
– De engedi.
– Mit enged?
– Hogy visszahozzanak az intézetbe.
– Már harmadszor mondja. Mér’ hajtogatja ezt az istenverte szót! Visszahoztak! Visszahoztak! Visszahoztak! Olyan boldog ettől? Hogy visszahoztak?
– Örültem, hogy megvagy.
– Csak nem féltett?
– De, igen.
– Akkor most ne féltsen! Engedjen el! Hozok igazolást…
– Úgy csinálsz, mintha süket lennél.
A lány megint hátravágta magát, a falhoz ütött feje erőset szólt.
– Nem hagyom abba. El akarok menni ebből az istenverte intézetből. Haza akarok menni. Most.
– Most nem lehet.
– Az élettársa hozott be. A mostohám.
– Jót akar. Tanulj rendet!
– Nekem az az ember ne akarjon jót! Tönkreteszi az anyámat…
– Anyád megvédi magát. Te most magaddal törődj! Ennyire szabad önzőnek lenni. Menj a szobába, vetkőzz le, és alvás!
A lány, mint egy rongybaba, lecsúszott a fal tövébe, ott maradt a földön. Nem mozdult. Lehunyta a szemét. Nem szólt többet.
Ott aludt el. Nem háborgatta senki. Az ügyeletes meg se mozdult. Ült a fotelbenl, és a lányt nézte. Aztán fölállt, egy kispárnát nyomott a nyaka és a válla mögé. Hideg volt a fal. Ki kellett volna mennie, ilyenkor szokta végigjárni a folyosókat. Ahol a hálóból valami neszt hall, bekukkant. Most nem ment sehova. Visszaült a fotelbe.
Akkor is ő volt az ügyeletes, amikor a lányt behozták. Megnézte a kartonját: ideiglenes. A gyermekvédelmis félrehívta, és annyit mondott: “Vigyázzatok rá, ha megborul, üti a fejét a falba…”
Megint fölállt, a heverőről levett egy plédet, odament a lányhoz, óvatosan betakarta. Amikor lehajolt, a bal keze mellett egy összehajtogatott papírt vett észre. Ott hevert mellette a földön.
Megint visszaült. Nem hagyta nyugton az a papír. Felállt, odalépett a lányhoz, óvatosan fölvette a földről. Visszament a helyére. Szétnyitotta. A kockás füzetlapon a lány apró betűivel egy idézet állt. Ráismert. Egyszer egy könyvet adott neki. Abban volt a történet: “A Tanítót kétségbeesett ember keresi fel: – Mester! A fiamat nem bírom elviselni! Hazudik, csal, tiszteletlen – talán már lop is! Mit tegyek vele? – A mester ránéz az emberre és szól: – Menj haza, és szeresd jobban.”
Összehajtogatta a papírt, felállt, és visszatette a lány mellé a földre.
Aztán kisétált, körbement a folyosókon, benézett a hálókba. Oda is, ahonnan semmi nesz sem hallatszott.