Nemcsak szerelmet találtam, hanem egy pótmamát is

D. Tóth Krisztával szó szerint így jártam, de nem bánom, mert így legalább kétszer randevúztunk.

– Nemrég derült ki, hogy otthagyod az RTL Klubot. Miért döntöttél így?

– Azért megyek át a közszolgálati tévéhez, mert olyan feladatot kínáltak, amelyről most, huszonhét évesen úgy érezem, hogy el kell vállalnom. Sokáig gondolkodtam, végül megegyeztem magammal, hogy nem bújhatok el egy ekkora kihívás elől. Hét éve vagyok újságíró. Amióta kereskedelmi televíziózás létezik Magyarországon, azt csinálom, most pedig kipróbálhatom magam egy közszolgálati hírműsorban.


– Az RTL híradója elvben független a pillanatnyi politikai helyzettől, hiszen kereskedelmi tévéről van szó. Ezzel szemben – legalábbis az utóbbi évek gyakorlata szerint – a közszolgálati televízió munkatársai négyévenként enyhén szólva is bizonytalan helyzetbe kerülnek. Ez nem túl nagy kockázat?





– Nincs döntés rizikó nélkül. Lelkizős típus vagyok, most is volt olyan hét, amikor a család meg a barátok félóránként hívtak telefonon, aggódtak, hogy nem borultam-e ki. Három éve is megviselt, amikor a családiasan működő TV3-tól átigazoltam az RTL Klub nagyüzemébe. Ami a politikát illeti, rólam a szűk családomon és néhány barátomon kívül senki sem tudja, hogy melyik pártra szavaztam. Híradósként szakmai alapfeltételnek tartom, hogy ez a nézők számára továbbra se derüljön ki. Sem egy hónap, sem négy év múlva.


– Kik lesznek a munkatársaid?

– Pálffy István és Simon András már biztos, a többiekkel még folynak a tárgyalások, illetve még nem publikus azok eredménye. De erős csapat lesz.


– Akiknek rád is szükségük van. Ezek szerint most boldognak kell lenned. Az vagy?





– Bizonyára az leszek, egyelőre azonban még tépelődöm. Egyértelmű, hogy sokat köszönhetek az RTL Klubnak, hiszen ott lettem riporterből képernyős műsorvezető, a kollégáim kilencvennyolc százaléka sajnálja, hogy elmegyek. Nekem se könnyű otthagyni őket. Igaz, hogy ebben a szakmában nem érdemes örökre elbúcsúzni, hiszen például a volt TV3-as munkatársaim közül jó néhánnyal az RTL Klubnál ismét együtt dolgoztunk.






– Ha jól tudom, nemrég egy amerikai stábbal dolgoztál. Cél a CNN?

– Nem hiszem. New Yorkba egyedül mentem ki, élőben tudósítottam a szeptember 11-i megemlékezésekről a híradó nézőit. A fél hetes adásban egy huszonöt emeletes hotel tetejéről jelentkeztem be, a volt világkereskedelmi központ szomszédságából. Azokkal a tudósítókkal együtt, akik szintén ott béreltek műholdidőt, stábot stb. Szépen sorban beültek a lengyelek, amerikaiak, németek és így tovább, elmondták, amit akartak, és jött a következő. A második bejelentkezésem egy kicsit izgalmasabb volt. A CBS központja volt a helyszín, ahol munka előtt és után bóklászhattam is egy kicsit. Én, aki addig csak könyvekből és a képernyőről ismertem az olyan nagy televíziókat, mint a CBS, most megnézhettem, hol dolgozik például Dan Rather, a cég első számú sztárja, akinek az elődjét, Walter Cronkite-tot annak idején Amerika



legmegbízhatóbb emberévé választották. Pont aznap érte el New Yorkot a Gustav nevű hurrikán, így, amikor a tetőről bejelentkeztem, úgy néztem ki, mint Szörnyella de Frász. A ruhám, a hajam, a papírjaim, minden lobogott a szélben. Egy legfeljebb ötvencentis perembe kapaszkodtam, alattam harminc emelet, mögöttem a manhattani felhőkarcolók. Miközben beszéltem, a CBS egyik asszisztense guggolt előttem, és fogta a lábamat, nehogy a szél belekapjon a kabátomba, és elszálljak, mint Mary Poppins. Ahogy a végén átadtam a szót Kurucz Péternek a tragédia egyéves évfordulóján, már röhögött az egész amerikai stáb. Persze, nekem végig komolynak kellett maradnom.