Szégyentelen fehérnép, miért nyúlkálsz a bor után?

Mit keresek ezen a világon? – motyogom utána a kérdést, és hirtelenjében felébredek. – Hej, mennyit kerestem már a választ! Hány éjszakán át beszélgettem erről a barátaimmal, a párommal, a legkedvesebb kollégáimmal! Tényleg, mit keresünk? Boldogságot? Mások boldogítását? Tudást? Szépséget? Szerelmet? Istent? Vagy az önmagunkban lakó Istent? Sikert? Pénzt? Testi örömöket? Meleg emberi kapcsolatokat? És miért hajtunk egész nap? Miért viselünk el annyi megaláztatást, miért teszünk időnként bohócsipkát a fejünkre, miért nem lázadunk merészen? Azért, hogy eltartsuk a gyerekeinket? Vagy hogy mégis szebbé tegyük a minket körülvevő a világot? Hogy nyomot hagyjunk magunk után?

Jár az agyam, indulnék felébreszteni a páromat, de a televízió megállít, mert folytatja a kérdéseit: Mit keresel ezen a világon? Moziműsort? Híreket? Játékot? Barátokat? A mobilod már tudja!

– Puff, neki! – ejtem ki kezemből a kávéskanalat, majd önkéntelenül ránézek az asztalon heverő mobilomra, és látni vélem, hogy gúnyosan elvigyorodik. Majd fölényesen rám mordul: no, te ütődött liba, minek túráztatod az agyadat kora reggel? Mit keresnél a világon? Hallhattad: moziműsort, híreket, játékokat, mellesleg barátokat… És én lehetővé teszem számodra, hogy mindezt megtaláld!

Így beszélt az erős, magabiztos telefonom, mire én megszégyenülve avítt, ostoba gondolataimtól, gyorsan felébresztettem a páromat. De nem kínozom ám az emberiség nagy kérdéseivel! Inkább elmagyaráztatom magamnak, hogyan találhatom meg a mobilomban a moziműsort. Hiszen ezen a reggelen megtudtam, mit keresek ezen a világon…

*

Nemzetközi konferencia Athénban. Közgazdászok, menedzserek, cégtulajdonosok, a legtöbben Ázsiából. Színes társaság: görög, magyar, iráni, pakisztáni, ausztrál, amerikai, lengyel, német, kínai (ők nagyon sokan). A párom képviseli Magyarországot, én a just wife-szerepkörben (csak egy feleség) villogok. Nincs ennél egyszerűbb feladat a világon. Képzeljenek el egy hatvan-hetven fős férfitársaságot, amelyet legfeljebb tíz-húsz nő színesít! Ha nem töltötted be a kilencvenkettedik évedet, és nincs négy füled meg három orrod, akkor kedvesen udvarolgató férfinépek zsonganak körül. Épp ezért nem zavar, hogy a búcsúvacsorán nem kerülhetünk a frissen szerzett barátaink mellé, hiszen névjegyek jelzik, hová kell ülni. – Sebaj, így is remek lesz! – bizakodom magamban.

Nos, a sors úgy rendeli, hogy a jobboldali asztalszomszédom egy ázsiai úriember legyen, velem szemben pedig két, szigorú tekintetű mohamedán férfi foglaljon helyet. Hozzák a görög vörösbort. Az ázsiai illetőségű megmarkolja az üveget, és tölt. (Nem vár a pincérre.) Kedvesen rám mosolyog, én nyúlok a pohárért, ám ő a következő percben felkapja, és fenékig üríti. A kezem a levegőben marad… A férjem alig tudja palástolni a röhögését, én közben érzem a szemben ülők szúrós tekintetét: szégyentelen fehérnép, miért nyúlkálsz a bor után?

Ahogy telik az idő, egyre jobban feszengek. Mert bizony a három úr úgy kezel, ahogy egy nőt az ő kultúrkörükben szokás. Eszük ágában sincs felajánlani, hogy én szedjek a tálból először, a szemben ülők megvetően néznek rám, amikor belekortyolok a boromba, a vacsora végén nem merek rágyújtani, mert hát mit szólnak hozzá… Hiába udvariaskodik velem a férjem meg a negyedik szomszédom, egy aranyos görög pasas, minden magabiztosság (női öntudat) kiszáll belőlem. Átsandítok a szomszéd asztalhoz, ahol nem ülnek európaiak: a hölgyek csöndes tisztelettel figyelik a férfiakat. Lassan magam is úgy érzem, hogy nekem sem illik belekotyogni a férfiak eszmecseréjébe. Keveset eszem, nem kérek a borból, egyre inkább tudatosul bennem, hogy kettessel kezdődik a személyi számom. Felrémlenek gyerekkorom rossz emlékei: apám kártyapartnerei (a beszélgetésükbe nemigen illett beleszólnom…), az öcsém, akinek az eszéről ódákat zengett a család, miközben engem bedugtak a szorgalmas (okoska) kislány skatulyájába. – Uramisten, hány száz vagy inkább ezer év kisebbrendűségét hurcolom magamban! –gondolom szomorúan. – Hány ezer év elnyomatása lakik bennünk, önmagunkat egyenjogúnak vélő nőkben (is)!

Ránézek a harmadik asztalnál ülő, csinos lengyel lányra. A férfiak épp koccintanak, előtte ásványvíz. Összevillan a szemünk, ő grimaszol – értjük egymást –, és váratlanul kitör belőlünk a nevetés. Amikor már a könnyeimet törölgetem, hirtelen odalibben az asztalunkhoz, és diszkréten súgja oroszul (hogy a többiek ne értsék): ne szomorkodj, csak azért is a XXI. században élünk!