Száguldó idill, szünetmentes pasikkal és nõkkel

Zsebit állandóan foglalkoztatni kell, Enikőnek és Karinak már Gigi is segít ebben

A színésznő félresimítja tökéletes frizuráját, kutat a táskájában, odaad egy nagyon fontos papírt, egyik kezében cigi, másikban sminkecset, valamivel tart egy kávéspoharat is, azt meg végképp nem értem, hogyan fogja a sajtos szendvicset. Visszapenderül a tükör elé, az említett holmik szemmel követhetetlen sebességgel cserélődnek az arca előtt, fél óra múlva kezdődik a Macskák. – Szóval, kérdezz! – adja meg ismét a szót. Nézek egy darabig, mire eszembe jut, hogy most én jövök.

– Nagyon jó a hajad.
– Köszönöm, ma voltam fodrásznál a Találkozások felvétele miatt. Onnan jövök. Nem baj, hogy sminkelek, miközben beszélgetünk? Arra megkérlek, hogy majd két percre menj ki, amíg átöltözöm!

– Kimehetek – egyezem bele kicsit bánatosan, mert, szigorúan szakmailag, érdekelt volna, hogyan öltözik át, majd megpróbálok ismét az interjúra koncentrálni. – Ez egy átlagos nap, vagy kivételesen torlódtak össze a tennivalók?
– Manapság így megy. Hajnalban kelek, reggel RTL Találkozások, délelőtt próba, délután Találkozások, este előadás. Közben még kicsit foglalkozom a következő szerepem anyagával is. Mostanában ráadásul szinte minden éjjel fölsírt a baba is, mert jön a foga. Egy éjszakát én aludtam vele, egyet az apukája. Hát így.

– Ilyenkor ki van a babával?
– A pótmamája vagy az apukája, aki nagyon jó fej, a múlt héten pedig Kari mamájánál volt pár napot a kicsi. Jó, azért ebből nem csinálunk rendszert, ennyit nem is lehet dolgozni, de most így alakult. Van, amikor magamra csatolom a gyereket, és hurcolom magammal. A nagy is így nőtt föl.

– Mitől ilyen zsúfolt az életed?
– Egyrészt most próbálom Sally szerepét a Kabaréból, ami a legnagyobb álmom volt. Ez önmagában, minden tévéfelvétel nélkül is elég lenne. De valami miatt mindig így alakulnak a dolgok. Évekig semmi, aztán hirtelen minden egyszerre jön. Nem is értem, miért. Boldog vagyok, de meg is ijedek néha. Nem értem, hogy van az, hogy ennyi minden történik hirtelen. Annyit küzdöttem, kapartam, látszólag reménytelenül. Egészen fiatalon azon gondolkodtam, hogy nekem semmi keresnivalóm ebben a szakmában, nem kellek senkinek. Persze, az ember először szidja a többieket, meg van győződve arról, hogy a hiba az ő készülékükben van, aztán magába néz, és azt mondja: egyszerűen nem vagy alkalmas erre a munkára.





 – Mikor hitted el magadról, hogy mégis van helyed a színpadon?
– Főiskolásként meglehetősen linkóci csaj voltam. Annyit nagyon kevesen puskáztak az iskolában, mint én. Simán kiírattam magam bármikor, mert akkor lázasodtam be, amikor csak akartam. Jól elvoltam, nem is akartam többet. Igaz, a vége felé már kaptam jó feladatokat, én is megráztam magam. Utána rögtön jött két főszerep, aztán pangás. Közben véletlenül terhes lettem. Gigit (ő a ma már tizennégy éves nagylány) mindenképp meg akartuk tartani, Kari Nyíregyházán dolgozott, én meg Pesten. Hol nálam, hol nála volt a baba, állandóan utaztunk. Volt, amikor mindehhez egyetlen kispolszkin osztoztunk, mentünk vonattal, busszal, stoppal is, mégis minden működött. Akkor éreztem először, mit is jelent a hivatástudat, amikor a lányom a világra jött. A gyerek születéséről a legtöbb nő úgy beszél, mint magáról a eufórikus boldogságról. Nekem viszont, be kell vallanom, roppant nagy nyomást jelentett a gyerek. Akkor telt meg tartalommal az a szó, felelősség.

– Hány éve vagytok együtt pároddal, Rékasi Károllyal?
– Tizenkilenc.

– Néhány olyan év után, amiről az előbb beszéltél, egy átlagos házasság úgy robban szét, mint a tizedikről leejtett üveg hamutartó, ti meg boldogan turbékoltok ma is.
– Azt szokták mondani, hogy minden kapcsolatban harmóniára kell törekedni. Én nem vagyok különösképp járatos a pszichológiában, bár érdekel, de úgy érzem, hogy abban a pillanatban, amint megtalálod a harmóniát, máris ott toporog a küszöbön az unalom. Szerintem a kapcsolatokat a küzdés tartja életben, és minden kapcsolat hullámzik. Az dönt, hogy amikor az egyik röpülne, a másik tud-e vele menni, vagy épp visszafogja-e, ha a másik rosszfelé megy. Megküzdöttünk egymásért az elején is, közben is. Furcsa ez a tizenkilenc év. Rengeteg csúnya történet zajlik körülöttünk is. Kérdeztem is Karit, nem akarja-e, hogy kössünk egy házassági szerződést. Sose lehet tudni, ki őrül meg, és ha baj lesz, legalább azzal ne legyen gond, hogyan osztozunk a vagyonon meg a gyerekekkel töltött időn. Röhögött, és azt mondta, hogy ha akarom, akkor megcsinálhatjuk, de ő biztos a dolgában, ezért nem ragaszkodik ehhez. Szóval, lemondás, kompromisszumok, küzdelem – ezeket semmilyen kapcsolatban sem lehet elkerülni. Én például szeretek néha egyedül lenni, imádok turnézni, a saját hülye dolgaimmal lenni, Karesz meg nem vágyik erre. De – bár most a negyven felé közeledve is simán lemennék diszkóba, még technobuliba is – nem megyek el egyedül, mert tudom, hogy fordított esetben nekem is rosszul esne.

– Elég lendületes típus vagy.
– A múltkor előadás után megyek haza, előtte felhívom Karit, hogy jövök, mert ilyenkor kinyitja a kaput. Én meg egy lendülettel, boldogan, hogy végre otthon vagyok, a mi kis falunkban, belibbenek a kocsival a ház elé. Ő pedig megjegyezte, hogy Bujsza, már ne haragudj, de majdnem levitted a kaput. Nekem nem tűnt föl.

– Bujsza?
– Igen, így becéz.

– Honnan jön ez a becenév?
– Honnan jönne? Hát a bújósból. Van, amikor ilyenkor megsértődöm, de aztán mondja, hogy gyere, csak ne törd össze magad.

(Ebben a pillanatban megérkezik a fodrász, és nekilát módszeresen tönkretenni a gyönyörű frizurát, hogy beférjen a macskás parókája alá. Én meg csak nézek. Főleg, amikor az egész tetejére fölkerül egy drót is, amitől a fél órával ezelőtti hódító médiasztár egy macskába oltott terminátor külsejét veszi föl. Végre rájövök – a paróka alatt bújik meg a mikrofon. Közben beszélgetünk tovább, mellékesen megtudom, hogy ezen a héten négyszer volt fodrásznál. Nem azért, mert élvezi, hanem mert muszáj.)
Száguldó idill – II. rész >>