A félénk Oroszlán – II. rész

– Tényleg sok díjad van?
– A Valami Amerikáért kaptam egy aranylemezt és egy VOXCare-díjat a legjobb betétdalért, Gundel Művészeti Díjat, a Beau Monde különdíját, a Story magazin év művésznője díját a nézők szavazatai alapján, de a legszebb a berlini Üstökös-díj volt, amely egy Ikarusz-szobor. El is gondolkodtam azon, hogy célzásnak vegyem-e. A berlini filmfesztiválon adják át tizenkilenc ország fiatal színészeinek. Állsz a színpadon tizennyolcad magaddal, előtted több ezer néző, híres filmesek, és akkor átveszed a díjat Dennis Hoppertől… A legfrissebb pedig az, hogy idén, a Vox filmes magazin díjátadásán én nyertem el az “év kedvencének” járó közönségdíjat.

– Ezek szerint megbecsülnek. Mit hozott neked az élményen túl a nemzetközi Ikaruszság?
– Készítettek egy gyönyörű albumot, megismertettek egy sereg külföldi filmessel, aztán majd meglátjuk.

– Magyar film?
– Nyáron Herendi Gábor “Magyar vándor” című filmjében forgatok egy napot. Én vagyok Toldi felesége, nekem jut a “Hé paraszt, melyik út vezet Budára?” mondat. Ebben a filmben senkinek sincs hosszú szerepe.

– Nem kínáltak nagyobb munkát?
– Furcsamód nem. Mintha a rendezők szívesebben dolgoznának ismeretlen színészekkel. Ez jó annak, aki lehetőséget kap, ám kevésbé előnyös, ha korábban kaptál lehetőséget, ezért most kimaradsz. Végül is van egy német külkereskedelmi ügyintéző papírom a középiskolából, vagy elmehetek gépírónőnek – tudok vakon gépelni.

– Hogy jutottál ilyen komoly papírokhoz?
– Azt gondoltam, jobb, ha van egy szakma a kezemben, de nem nagyon bírtam a középiskolát.

– A főiskola jobb volt?
– Alapvetően ott sem éreztem igazán jól magam. Viszont néhány tanártól tényleg meg lehetett tanulni a szakmát.

– Kikre gondolsz?
– Avar Pistára és Toroczkai Luciára, a beszédtanárunkra. Az első két évben én voltam a “nemtudom”-diák. A második év végére tetőzött a baj. Egy beszédvizsgán én kaptam a legnehezebb részt. Próbáltunk, természetesen nem tudtam a szöveget. Egyszer csak Avar tanár úr, aki egyébként végtelenül nyugodt, jó ember, elkezdett velem üvölteni, húsz percig folyamatosan kiabált. Egy darabig tartottam magam, aztán sírtam. Fuldokoltam a bőgéstől, közben azt hittem, hogy ezzel vége a tortúrának, hazamehetek. Erről szó sem volt. Két és fél órát még próbáltunk. Zokogva dolgoztam, rémes volt, de végül olyan munka született, amelynek híre ment az iskolában. Csak nézett a tanári kar, hogy én, aki két évig szinte semmit sem csináltam, most egyszerre megtáltosodtam. Akkor jöttem rá, hogy az egész ordítás arról szólt, hogy fogjam végre föl, mi a dolgom. Attól kezdve nem volt velem gond a főiskolán. Én lettem az év meglepetése. Az a húsz perc túlzás nélkül megváltoztatta az életemet, legalábbis, ami a szakmát illeti.

– Eredetileg énekesnő voltál.
– Igen, az akkori zenekarunk ma is létezik, Cool Minersnek hívják.

– Miket játszottatok?
– Mindent, amit akartunk. Pici pubokban kezdtük, aztán egyre nagyobb helyeken léptünk fel. Később meghallottam, hogy musical osztály indul a főiskolán, gondoltam, megpróbálnom. Több osztálytársam harmadszorra, negyedszerre jutott be. Biztosak voltak abban, hogy protekciós vagyok.

– Tényleg nem lódított rajtad senki a felvételin?
– Az apám zenész, sokat dolgozott színházban is, ismert pár tanárt, de az osztályfőnökömmel soha sem találkozott. Mindegy, évekig hallgattam az osztálytársaktól, hogy azért vettek föl, mert az apám…

– A diploma után pedig jött a Valami Amerika.
– Jó érzés volt leadni a filmbemutatóra a jegyeket azoknak, akikről tudtam, hogy nem hittek a szakmai jövőmben.

– A színházban segít, vagy hátráltat az, hogy rögtön ismertté váltál.
– A két dolognak semmi köze egymáshoz. A színházban minden este el kell játszani az előadást. Mindenkinek végig kell járni a kötelező lépcsőfokokat az egyre nagyobb szerepekért.

– Hogy kerültél a Vígszínházba?
– Bementem, leültem Kern Andrással, és arról áradoztam, mennyire szeretnék ott dolgozni, és szerinte mit csináljak. Azt tanácsolta, hogy kopogtassak be Marton Lászlóhoz. Jó, gondoltam, megpróbálom. Nem tudom, mitől féltem jobban: attól, ha odavesz, vagy ha elutasít. Aztán bementem, elrebegtem, hogy mennyire szeretnék idejönni, ő meg azt mondta, hogy miért ne, szeptemberben találkozunk.

– Elmúltak a félelmeid?
– Olyan emberekkel játszhatom együtt, akiktől még akkor is tanulok, ha csak nézem őket, amint a büfében isszák a kávét.

– Akkor most alapjában véve elégedett vagy?
– Nem szeretek előre inni a medve bőrére. Két éve vagyok a pályán, honnan tudjam, hogy holnap is szükség lesz-e rám, vagy eltűnök a süllyesztőben?!

– Azt jól viseled, hogy a film, az azt követő címlapok és a tévésorozat miatt mindenki ismer?
– Eleinte nagyon nehéz volt, állandóan zavarban voltam. Aztán rájöttem, hogy kedvelnek. Amikor meglátnak, elmosolyodnak. Ez megnyugtat, van kedvem visszaköszönni, szóba állni idegenekkel, szívesen aláírom az autogramfüzetet.

– A barátod a híressé válás előtt, vagy utána ismert meg?
– Nagyjából egy időben zajlott a két dolog, a bemutatók alatt találkoztunk.

– Ő hogy viseli, hogy mindenki titeket vizslat, ha emberek közé mentek?
– Jól, sőt, segített is. Ő tanácsolta, hogy köszönjek vissza, reagáljak nyugodtan, senki sem akar megenni.

– Szándékosan tartod rejtve a nyilvánosság előtt a kedvesed?
– Persze, jó ha marad valami, ami csak a miénk, ami csak ránk tartozik. Szerencsére nem szakmabeli, ezért csak az én oldalamról fenyegeti veszély a magánéletünket. Én meg vigyázok.