Ha a mobil közbeszól…

Ekkor veszem észre a polc előtt ácsorgó, tizenéves lányokat. Erős smink, “egyenfekete” haj, márkás cuccok, a nyakban mobiltelefon. A legeslegdrágább, most divatos típus, fényképezni is lehet vele. (Jelzem, én már nagyon várom, hogy feltaláljanak egy olyan leveseskanalat, amelyikkel ebéd közben lefotózhatom a családomat, vagy legalább lejátssza az Örömódát, no, mindegy…). Az alacsonyabb lány fütyül a cipőkre, inkább a mobilját operálja. Biztosan ismerik azt a külvilágot kizáró arckifejezést, amellyel egyesek – társaságban, értekezleten, közértben, bárhol – hosszú percekig nyomogatják az apró gombokat… Nos, a lány így nyomkod, majd durva hangon kiált a barátnője felé: “A rohadt k… életbe, jött egy SMS, de csak a díjcsomagokról! Fél hat van, kettő óta senki sem hívott! Gáz, mi?”

A barátnő megvonja a vállát, a lány keserűen engedi el a mobilját. Látom a szemén, hogy nagyon rosszkedvű. – Szegénykém, “bekajáltad” a reklámokat? Elhitted, hogy az a csudára modern, pörgős “mobilérzés” majd csapattaggá tesz, és hirtelenjében telis-tele leszel barátokkal? Senki sem mondta, hogy a drága mobil kevés ahhoz, hogy érted aggódó, igaz barátaid legyenek? Nem mondták, hogy az érzelmek, a kapcsolatok nem tárgyakban testesülnek meg? – gondolom, miközben tovább figyelem. Ő dühösen nézegeti a cipőket – vigaszt keres –, és mit tesz isten? Épp az a bordó gyönyörűség jelent számára gyógyírt, amelyiket néhány perccel ezelőtt tettem vissza a dobozba. Próbál, tetszik neki, határozottan indul a pénztár felé. Amikor lazán fizet – az arcán nincs öröm! –, már nemcsak őt, de a szüleit is szívből sajnálom.

*

Ott lett rosszul az orrom előtt. Hófehér arc, jéghideg kéz… Szegről-végről ismertem csak, a barátnőm barátnőjének a barátnőjeként fedezett fel kávézgatás közben, a csöndes presszó mélyén, s amíg a mobilja meg nem csörrent, jókedvűen mesélt a munkájáról. Aztán jött a sivító dallam… Megitattam méregerős kávéval, lassan színesedett a finom vonású arc. – Azért telefonáltak, hogy visszahívjanak mammográfiára – mondta, miközben mélyeket lélegzett. – A háziorvosom hajtogatta, hogy akinek rákban haltak meg a szülei, annak kötelessége megnézetni magát. Még csak negyvenkét éves vagyok, mi lesz a férjemmel, a gyerekeimmel, ha elvisz a mellrák?

Szót fogadott a háziorvosnak meg a szűrésre biztató reklámoknak, és elment a vizsgálatra. Pokolian fájdalmas volt, ez megrémítette, hiszen két kolléganője is mondta a tantestületben, hogy kellemetlen lesz, ám nem fáj. Csodálkozott, hogy az eredményt csak két hét múlva kaphatja meg, de aztán megmagyarázta magának, kevés az orvos… Most, egyetlen nappal a vizsgálat után egy rideg női hang közölte vele, vissza kell mennie, mert “valami probléma van”. – Nagy a baj? Daganatot találtak? – dadogta rémülten, mire a “gép” azt felelte, hogy nem adhat felvilágosítást, csak új időpontot.

– Mondhatott volna valami vigasztalót…– sírta kétségbeesve. – Hogy ne essek pánikba, sok olyan nőt is visszarendelnek, akinek nincs komoly baja… De ő (mármint a gép-lány) nem egy embert hívott fel, hanem egy kartont! Én egy rövidesen kidobható karton vagyok… a gyerekeim árván fognak felnőni – zokogta. Megértettem: nincs a világon nő, akinek nem zsugorodik zsemle nagyságúvá a gyomra egy ilyen telefon hatására! Aztán elővette a naptárát, és közös döbbenettel fedeztük fel, hogy az új időpont további három nappal hosszabbítja meg a várakozást. – Nem kéthetes, hanem tizenhét napos pokol vár rám! – mondta a búcsúzáskor.

Amikor felhívott, már a köszönéséből éreztem, hogy minden rendben van. – Ha nem halsz meg természetes úton, akkor majd kinyír az egészségügy! – hadarta dühös nevetéssel. – De nem az orvosok, hanem a segítőik! A hagyományos mellett ultrahangos vizsgálatot is csináltak, itt a lelet a kezemben. Egészséges vagyok! Haj, uramisten, meg fogom érni a gyerekeim érettségijét! Képzeld el, egy rendes doktornőtől megtudtam, hogy csak azért rendeltek vissza, mert az egyik mellem nagyobb, mint a másik, nem azonos a két mirigyállomány! És a vizsgálat sem fájt! Egy másik nővér végezte. Lám, így is lehet…

– Eszerint boldog vagy.

– Inkább feszült.

– ???

– Naná! A történtek hatására visszaszoktam a dohányzásra, pedig két évig nem gyújtottam rá! Most volt olyan napom, amikor egy egész dobozzal elszívtam! Szúrt a szívem… Ám ma délelőtt, amikor megtudtam, hogy egészséges vagyok, kidobtam a szemetesbe életem utolsó csomag cigarettáját, a mobilomat pedig az öcsémnek ajándékoztam. Kell a fenének! Többé nem törhetnek rám ilyen durván, csak azért sem fogok az egészségügyi apparátus lelketlensége miatt infarktusban meghalni!