Bemutatkozás, mely egyben felhívás egy keringõre

Nos, a helyzet az, hogy egy kecsegtető ajánlattal keresett fel a nők lapja c@fe, melyet elfoglaltságaimra hivatkozva először visszautasítottam, ám hamarosan jelzett a kis hang, és azt mondta, vállaljak be hetente egyszer egy levelet, mely válasz egy-két olvasói kérdésre. És ez a válasz valójában semmi több, mint az én véleményem a velem megosztott élethelyzetet illetően.

Utána elkezdtem azon gondolkodni, hogy ugyan mi alapján játszanám én a “nagyokos válaszol” rovatát, és a következőkre jutottam. Először is az a tisztességes, ha elmondom, szerintem minden problémánkra, kérdésünkre a válasz belül van. Persze ezt a kis hangot nem mindig könnyű meghallani, igen nagy önismeret, éberség és belső csend kell hozzá, hogy felismerjük és meghalljuk a belső tanácsadó útmutatását.

Ezért aztán hiába válaszol bármilyen nagy tudású akárki is, a végén az ő véleménye is csak egy a sok közül, és a választ, a döntést úgyis nekünk magunknak kell meghozni. De az is igaz, hogy egy külső szemlélő kívülről képes meglátni mások belső ügyeit, és olyan szemszögből is megvilágíthatja a helyzetet, amit feltehetőleg ők nem is látnak.

Bár a korom még egész zsenge – persze mihez képest? -, 37 évesen bátran mondhatom, hogy nagy élettapasztalat van a hátam mögött. (Most itt nem akarok belemenni életrajzi részletekbe, akit ez érdekel, annak ajánlom a site-om, szigorúan www nélkül: somababa.korridor.hu, ott mindenki megtalálja életutam leírását.)

Tizenöt éves korom óta folyamatosan írok naplót. Nagyszerű dolog, mindenkinek ajánlom! A Napló egyrészt egyfajta pszichológus, akinek az ember minden búját-baját, történését, gondolatát elmondhatja, másrészt fejleszti a kifejező készséget, és nem utolsó sorban egy fantasztikus önismereti lehetőség. Évek, évtizedek folyamán nyomon követni a saját rendszeresen visszatérő, megnyilvánuló tulajdonságainkat, mintegy tükröt tartva magunkról magunknak.

Csupán 5 embernek mutattam meg azon 4 évem szinte mindennapos naplóanyagát, melyet életem egyik legsűrűbb időszakában, 20-24 éves koromig írtam. Egymástól függetlenül mindannyian azt mondták, fantasztikus, hogy a leglehúzóbb helyzetekből is mindig képes voltam tisztán, bizakodva, tele reménnyel, szeretettel, pozitív gondolatokkal kijönni! Akárhány csalódás, becsapás is ért, én megráztam magam, s telve hittel, mentem tovább.

Én alapvetően spirituális ember vagyok, a fiam születése óta (12 éve) foglalkozom ezotériával, egy ideje pedig kifejezetten a hétköznapi élet mágiájával. Hiszek a lélekvándorlásban, a Felsőbb Erőben (Isten), hiszek az isteni törvényekben, a karmában, és úgy gondolom, hogy ez egy tanulóbolygó, ahova azért születtünk le, hogy fejlődjünk. Egy emberi élet, egy inkarnáció igen gyorsan elsuhan, de természetesen a legfontosabb mindig a jelen. Hogyan cselekszünk a jelenben, hogyan éljük meg a jelent? (Itt most nem akarok filozófiai vitákba bocsátkozni, hogy hol és hogy jelenik meg a szabad akarat és a sorsszerűség, mert ez a téma kimeríthetetlen, a választ valójában csak Isten tudja…)

A lényeg, amire ki akartam lyukadni, hogy úgy gondolom, bizonyos szempontból teljesen mindegy, hogy milyen korban, időben és helyszínen élünk, mert a legalapvetőbb emberi érzések és viselkedésminták mindig és mindenütt ugyanazok. Szeretet, gyűlölet, tévedés, félelem, a kiszolgáltatott és hatalmon levő szituációja, a rettegés, csalás, hazugság, becsapás, megalkuvás, a születés – és halál öröme és fájdalma, a szülő-és gyerek kapcsolata, a pénz sóvárgása, a kéj sóvárgása, a szomszédok perlekedése, a megcsalt szerető fájdalma, a siker öröme, stb., ezek mindannyiunk életének velejárói. A díszletek, a helyszínek folyamatosan változnak, de ha egy anyától elszakítják a gyermekét, azt bárhol és bármikor teszik, ugyanazt az érzést hozza fel bármely egészséges nőben.

Így hát valójában a cselekedeteink határoznak meg minket. Az, hogy hogyan oldunk meg egy adott helyzetet, hogyan viselkedünk az adott helyzetben.

Persze, senkit nem lehet sem meg-, sem elítélni, hiszen a maga szintjén mindenkinek igaza van. Hiszen mindenki azt teszi, amire képes. Itt minden bolygólakó sérült valahol, ezt jelenti embernek lenni. Az egyetlen, amit mi tehetünk, az, hogy törekszünk!
Törekszünk arra, amire vágyunk, amit kijelöltünk magunknak célként. (“Ember, küzdj, és bízva bízzál!”)

Nekem a fő törekvésem, hogy megismerjem önmagamat. Mert aki megismeri önmagát, az felismeri a képességeit és feladatát is. És aki a feladatát teszi, az önmaga és más örömére teszi ezt, így vágya, akarata és szolgálata eggyé válik. Lénye és léte mindenképpen fényhozó lesz, melyre jelenleg planétánknak egyre nagyobb szüksége van. Ezt az utat csakis őszinteséggel lehet megtenni. Aki magával nem őszinte, az mással sem, és viszont.

Persze, fontos dolog a tapintat, és tudni is kell alkalmazni, viszont van olyan is, amikor a tapintat arról szól, hogy nem bízunk a másikban eléggé, hogy képes az őszinteséget feldolgozni, ezáltal elhallgatunk előtte dolgokat, amitől viszont a másik nem fejlődik. Természetesen ezt éberen nekünk kell eldönteni, s döntéseink következményei a mi lelkünkre szállnak. (Vigyázat, ma már a tudósok is ott tartanak, hogy van lélek!)

Nem hiszek a véletlenben, ezért azt gondolom, hogy azok a levelek, melyeket hétről-hétre kapok, nyilván számomra is üzennek. (Ezoterikusan kifejezve: nyilván nem véletlenül vonzottam be azt a kérdéskört…) Hiszen itt, az összefüggések birodalmában oda-vissza hatunk egymásra.





Nyilván egyikőnk sem tökéletes, mindannyiunknak vannak hibái, és abban is mindannyian hasonlítunk egymásra, hogy hol jól, hol rosszul oldunk meg feladatokat, képességeinknek megfelelően. És ez így is van rendjén, hiszen ettől fejlődünk. Az egyik legalapvetőbb különbség köztünk, emberek között, hogy felébredtünk-e már, vagy még mindig alszunk? A felébredt ember tudatossá válik, a körülötte levő világ lebomlik jelekre. Az alvó ember kifele hárít, sodródik az árral. A spirituális felébredésnek – csakúgy, mint a fizikainak – számtalan módja van.

Én már felébredtem, és ebben az inkarnációmban, ebben az életszakaszomban boldog vagyok, és sikeres. Nyilván ez sorsszerű, de benne van az én állhatatosságom is, ami nélkül nem jutottam volna el Hajdúnánásról idáig. Nagyon sok küzdelem, kudarc, szenvedés, hit és kitartás kellett ahhoz, hogy most élvezhessem szorgalmam, és képességeim gyümölcsét. És élvezem, megtanultam – annyi önbüntető program után – élvezni! Persze, hosszú évek után most először érzem azt a szabadságot, amit kamaszodó gyermekeim leválása is ad. Kicsit furcsa is, hogy már nem kell annyi időt velük tölteni – nem igénylik és nem is engedik – no de ez így van rendjén, én pedig nem unatkozom, mert megvan az életre a koncepcióm! És jól érzem magam a bőrömben! Nagyon sok szeretetet adok és kapok, a család mellett a barátok, az emberi kapcsolatok rendkívül fontosak az életemben.

Én azt kérem, hogyha bármit meg szeretnél velem osztani az életedből, ha kíváncsi vagy a véleményemre, tanácsomra, mely mögött az én őszinteségem, élettapasztalatom, tudásom és jóindulatom van, akkor írj egy levelet a következő címre: soma@nlcafe.hu Persze, ne feledd: az én véleményem is csak egy a sok közül!

Mindre nyilván nem tudok válaszolni, de olyan leveleket szeretnénk kiválasztani, melyek egyéni, de mégis tipikus helyzetekkel foglalkoznak. De izgi! Ez is olyan, mint egy nagy közös kaland!
Kívánok mindenkinek nagyon boldog új évet, pozitív és kellemes változásokat, és jó utat önmaga felé!

Üdvözlettel: Soma Mamagésa