Miért nincs önbizalmam?

Életünk során nap mint nap megítél bennünket a környezetünk, nyíltan kimondva, vagy hallgatólagosan. Kritikákkal és dicséretekkel halmoznak el minket, s jellemünk erősségétől, stabilitásunktól függ, hogy ezekből az ítéletekből mennyit, illetve hogyan engedünk magunkba.
27 éves lány vagyok, 168 centiméter magas, 70 kiló, festett vörös hajú, zöld szemű. Nem zörögnek a csontjaim, és egyelőre még nincsenek hatalmas úszógumik a derekamon, bár hízásra igencsak hajlamos vagyok. Mint nőtársaim legtöbbjét, engem is nyomaszt a súlyfölösleg, hiszen a médiában, az újságokban csak a tökéletes nőket látjuk. Aztán pedig kissé kárörvendve olvassuk a bulvárlapokban, hogy őket is megcsalják, és nekik sincs mindig a plafonon az önbizalmuk.

Ami a külsőt illeti, belátom, rendkívül fontos. De önbizalmat, önértékelést talán inkább azok a dolgok adhatnak, amit saját magunk érünk el. Ilyen a siker, és a kudarc. Személy szerint, tipikusan az az ember vagyok, aki a sikerélményeit is kudarcként éli meg, és bármilyen apró, örömteli dologtól képes halálosan mély depresszióba zuhanni. Normális családban nőttem fel, normális körülmények között. Kijártam a középiskolát, az egyetemet pedig az ötödik évben abbahagytam. A cél előtt. Nem hittem magamban, mert butának, csúnyának, értéktelennek, tehetségtelennek tartottam magam. A mai napig sem értem, hogy ezt a torz képet hogyan sikerült kialakítanom magamról, hiszen a barátaim, ismerőseim véleménye teljesen más. Jó a humorérzékem, mindenből képes vagyok viccet csinálni, szeretem az embereket, érdekes világnak tartok mindenkit. Önmagamat leszámítva mindenkivel készségesen törődöm, és talán ez az egyik legnagyobb probléma. Nem menekülhetek állandóan saját magam elől. Szembe kell néznem azzal, hogy igenis vannak hibáim, korlátaim, rossz beidegződéseim. Értek kudarcok, amiket nem tudtam feldolgozni a mai napig, és nem azért, mert hatalmas horderejűek voltak, hanem mert nem tartottam magam elég erősnek ahhoz, hogy felvegyem a harcot az esetleges problémákkal. Reálisan belegondolva, és a tükör előtt állva végignézve önmagamon, semmi okom arra, hogy ilyen szintű kisebbségi komplexusom legyen, mint amilyen van.

Nem végeztem el az egyetemet, nincs szakmám, diplomám, tulajdonképpen nem értek semmihez. De ezt csakis és kizárólag saját magamnak köszönhetem. Vannak még utak, amiken nem jártam, vannak még érzések, amiket nem éreztem, és vannak még korrigálni valók a külsőmön is. Az embernek, amíg él, bízni és hinni kell önmagában, hogy képes elérni azokat a célokat, amelyeket kitűzött, mert ezek sikerélményt adnak, és optimistává teszik az embert. Csak rajtam múlik, hogy megszeretem és elfogadom-e önmagam.