Oroszlán, árral szemben

A döntő megnyerése után sem gondolja azt, hogy feltétlenül a győztesek közé tartozik, még saját magát is meg kell győznie arról, hogy távol került a vesztesek világától. Ma úgy érzi, van ereje ahhoz, hogy tehetségét ne engedje leszorítani a színpadról. Minőségre vágyik, mert azt hiszi, hogy másoknak is ez hiányzik. Hisz a boldog jövőben, amire minden oka meglehet, hiszen neki már megvalósult egy álma.

– Azt tudjuk, hogy az anyukádék neveztek be a versenyre, négy hónapon át elvarázsoltad a zsűrit és a nézőket, közben sztár lettél, magyar viszonylatban “mega”, te vagy az Év Hangja, előtted a nagyvilág, nem is beszélve Tapolcáról, ahol ezrek vártak a döntő másnapján. Megszerveztek számodra egy találkozót Pinkkel, Sting előtt énekelsz, azt viszont nem tudom, mikor kezdtél el dalolni.

– Hat-hét éves koromban rájöttem, hogy jobban szeretek énekelni, mint bármi mást csinálni. Zenei általánosba jártam, ahol furulyázni és csellózni tanultam. Sajnos ez olyan suli volt, aminek az elvégzéséhez sok pénz kellett. Nem éreztem jól magam.

– A szüleid mivel foglalkoztak akkor?

– Anyukám vendéglátós volt, apukám pedig árufuvarozó. Átlagos család vagyunk, anyagilag nem voltunk olyan szinten, mint a többiek. A tanárok furcsán viselkedtek velem, a gyerekekkel sem volt egyszerű dolgom.





– Észre se vették, hogy jó a hangod?

– Észrevették, de kevés iskolai rendezvényen szerepelhettem.

– Rossz gyerek voltál?

– Nem, csak olyan “magának való”. Sokat piszkáltak a testalkatom miatt. Anyukám azt mondta, hogy ne törődjek velük, menjek el a suliba, tanuljak egyet, aztán jöjjek haza. Őt is piszkálták gyerekkorában. Csirkének csúfolták, mert ő túl vékony volt. Fölvettem a “pléhpofát”, attól kezdve nem volt bajom.

– Középiskola?

– Szakközép, marketinges suli, ahol végre egy énektanár megkérte az osztályt, hogy mutassuk meg, mit tudunk. Jelentkeztem, a Különös éjszaka volt… című dalt énekeltem el, és egyszer csak azt hallottam, hogy mindenki tapsol. A tanárnő közölte, hogy szeretne látni az általa vezetett musicalstúdióban. Bejártam velük az országot, külföldre is eljutottunk. Felléptem a férje zenekarával is, regionális versenyekre jártam. Hol nyertem, hol nem, közben megszereztem a B kategóriás előadóművészi engedélyt. Erre nagyon büszke vagyok, hiszen tizenhét évesen kevesen kapnak ilyet. Nem szégyen, hakniztam. Ahelyett, hogy a szüleimtől kértem volna zsebpénzt, megkerestem a hétvégi fellépésekkel.

– Volt egy blues-zenekari kitérő is.

– Egy jó kis amatőr bandával, akikkel olyan koncerteken játszottunk, ahol a Lord és a Beatrice előzenekaraként léptünk föl.

– A musicaléneklésnek vége?

– Nem, Veszprémben van egy nagyon jó csapat, a mai napig tag vagyok náluk, járok velük fellépni. Nem hagyom cserben őket, annál is inkább, mivel ott dolgozik az énektanárom, akinek rengeteget köszönhetek.

– Énektechnikában?

– Abban is, meg a gátlásaim legyőzésében. Amikor először színpadra álltam, őrülten izgultam. Azt gondoltam, mindenki arra figyel, hogy kövér vagyok, a magas hangokat meg nem mertem kiénekelni: biztos voltam benne, hogy úgyse sikerülnének. Ezeket kigyomlálta belőlem, segített kinyílni. Aztán jött a Megasztár.

– Mennyit változtatott rajtad ez a négy hónapos erőltetett menet?

– Rengeteget. Nagyon sokat tanultam a profi énektanártól, a többi résztvevőtől, a koreográfustól, mindenkitől.