Képtelen történetek a képek körül – II. rész

Hamisítómaffiák

Az ötödik aukció után alakult ki a bizalom a galéria iránt. De miért is kell bizalom egy ilyen vállalkozás elismertetéséhez? – kérdezhetnénk. Ők kapásból mondanák a választ: elsősorban azért, mert mára “iparágszerűen” működik a képhamisítás, nemcsak Magyarországon, hanem Romániában is, és bizony, beadhatnak hamis képet is egy galériába értékesítésre. Mint ahogy hetente próbálkoznak ilyesmivel náluk is…

– Felkerestünk nagybányai festőket, hátha találunk olyan képet, amelyet kiállíthatnánk – emlékszik vissza György. – Elvittek egy művészhez, akinek a művei nem nagyon tetszettek nekünk. Amikor az illető látta, hogy nem veszünk tőle semmit, azt mondta: szívesen fest nekünk Cziffer Sándortól, Balla Bélától, Nagy Oszkártól vagy bárkitől képet, rendeljünk nyugodtan! Ez nyilván azt jelentette, hogy időnként fest egy-egy „Nagy Oszkár-képet”…

– Nemrégiben behoztak eladásra egy gyönyörű, nagyméretű Berkes Antal-festményt bekeretezve a galériába – meséli Katalin. – Enyhén piszkos volt az üveg, a kép hátoldala vászon. Az eladó hatszázezer forintot kért érte, mondván, ez egy aukción egymillióért is elmehet – ami, ha eredeti a kép, elképzelhető. Csakhogy gyanús lett a mű, ahogy a fény ráesett. Kibontottuk a keretezést, és kiderült: kiváló minőségű posztert rejt, a hátoldalára vásznat ragasztottak. A férfi néhány hét múlva visszajött: “Na ugye, hogy el lehet adni egymillióért!”. Eladta eredetiként, pedig meggyőződhetett róla, hogy nem eredeti a birtokában lévő “festmény”. Néhány hete pedig megkerestek Romániából, mondván, egy orvos hagyatékát szeretnék értékesíteni, és hoztak egy CD-t a festményekről. Negyven kép lehetett az adathordozón: Orbán Dezső, Kmetty János és még néhány nagyon jó nevű nagybányai művész “alkotása”. Első ránézésre, a monitoron jó kvalitású képeknek tűntek, de azután láttuk, hogy egyik sem eredeti! Ebben a művészettörténészek is megerősítettek, akiknek megmutattuk a CD-t.

– Már az is gyanús volt, hogy a “hagyatékkal” házalók kiraktak néhány rajzot, mondták, ez mind Gulácsyé. Kitűnő rajzok voltak, csakhogy lovat és szekeret ábrázoltak, amit Gulácsy sosem rajzolt! – mosolyog György. – Sajnos, előfordulhat, hogy később ezek, vagy a CD-n bemutatott képek közül valamelyik valahogyan forgalomba kerül, valakit, aki nem ért hozzá annyira, megtévesztenek.

Mesélik, ők maguk kétszer jártak piacon, ahol látták, hogy sok kereskedő – nem ennyire profi módon készült – képeket árult. Mind a vidéki, mind a fővárosi piac dúskált hamisítványokban: egy eladó éppen győzködött valakit, milyen remek vételt csinál, ha megveszi tőle százezerért a kiállított “Rippl-Rónait”. Azt mondják, jellemző, hogy idős emberek árulnak “padlásukon talált” festményeket, jó nevű festők aláírásával. Amikor a vevő megkérdezi: “Ez tényleg Munkácsy?”, az idős ember széttárja a kezét, mondván, nem ért hozzá, ez a padláson porosodott. Így a vevő azt hiszi, jó fogást csinál, ha ad a képért néhány százezer forintot – és esetleg csak akkor jön rá, hogy átverték, ha szeretné értékesíteni a festményt.

– Azt tapasztaljuk, a hamisítók is rájöttek, hogy a drága, több millió forintos képeket a vásárlók feltétlenül megnézetik több szakértővel és művészettörténésszel – folytatja György –, ezért egyre inkább ráállnak az olcsóbb árfekvésű festők képeire. A hamisítványok eladását célzó kísérletek is hihetetlen kárt okoznak, tehát határozott lépést kellene tenni a megállításukra.

Szöuli ijedelem

Katalinék, bár egyre sikeresebbek lettek, nem gondolták, hogy külföldön is felfigyelnek rájuk. Elámultak, amikor év elején felhívta őket Brüsszelből a Dél-koreai Nemzetközi Kereskedelmi Központ egyik munkatársa. Elmondta, hogy idén kezdődik hazánk és Dél-Korea között a kulturális kapcsolat kialakítása, és ennek apropóján egyedüli magyarországi vendégként meghívták az Abigail Galériát a százhuszonöt, nemzetközi kiállító közé egy nagy, nemzetközi, szöuli kiállításra. Csak ma élő, kortárs művészek festményeit vihették.

– Megijedtünk, amikor megláttuk a többi kiállító képeit: csak kortárs, nagyon modern anyagokat állítottak ki, például hatalmas fehér vászon sarkában két pici, fekete hal úszkált, és hasonlókat – nevet Katalin. – A rendezők rémüldöztek a képeink láttán: ezek elavultak, mondták. Náluk szinte nem ismert a háború előtti művészet. Szorongtunk a megnyitó előtt, de szerencsére nem volt rá okunk, óriási sikert arattak az általunk kiállított festmények, olyannyira, hogy így búcsúzhattunk Szöultól: jövőre, veled, ugyanitt…