Rég nem lennének együtt… – II. rész

A mártír miniszterelnökről készült filmben feleségét Moór Marianna játssza

Szerettem volna elkerülni a kötelező kérdést, hogyan készült a szerepre? Túl azon, hogy bajuszt növesztett és lefogyott tizenhét kilót. Erre mit tesz? Hiányolja a kérdést, hogy elmondhassa: nem ásta be magát a témáról fellelhető összes irodalomba.

– Az igazság az, hogy az elején semmit sem tudtam a szerepről. Tíz nap forgatás után csak azt, hogy mit nem játszhatok el. Ezután következik a legszebb időszak, amikor a szerep viszi a színészt. Eleinte én próbáltam megfogni Nagy Imrét, utána észrevettem, hogy ő fogott meg engem. Teljesen a birtokába vett.

– Felfedezett vagy keresett valamiféle belső hasonlatosságot kettőjük között?

– Meg sem próbáltam azonosulni vele. Miután engem már teljesen kisajátított, bele kellett egyeznie az én gesztusaimba. El kellett fogadni engem.

– Ha Nagy Imre kegyelmet kér, megmenekül. Nem tette meg. Ön mit tett volna hasonló esetben?

– Ki van zárva, hogy feláldozom magam. Vannak színészek, akik állítják, hogy a színpadon szeretnének meghalni. Én inkább egy rózsáktól illatozó kertben szenderülnék örök álomba. Imádom a hazámat, de ne essünk túlzásokba. A mi szakmánk lényege az, hogy mindig azt szeretnénk eljátszani, ami nincs meg bennünk. A csúnyák szépeket, az impotensek macsó-féléket, a gyávák legszívesebben nagy hősöket. Nagy Imre készült a halálra, erre vall, hogy két hónappal a kivégzése előtt írni kezdte az utolsó szó jogán elhangzó beszédét. Tudatos mártír volt. Romantikus hős.

– Ma már nincsenek ilyenek. Lehet, hogy Nagy Imre volt az utolsó? – kérdezem, mire Márta lehurrog: „Igenis vannak.”

– Most én beszélek, drágám – inti le Janek, nem először. Imádnak vitatkozni.

Márta kijelenti, hogy már rég nem lennének együtt, ha mindenben egyetértenének. Janek szerint: az egyetértés két halott párbeszéde. Történetet említ Slawomir Mrozekről: ültek kávéházban a feleségével, és egy teljes órán keresztül egyetlen szót sem szóltak egymáshoz:

– Velünk ez nem fordulhat elő. Harminc éve vagyunk együtt, és még mindig találunk meglepetéseket egymásban. Mostanában például különbözőképpen változik a hallásunk. Márta azt mondja, halk a tévé, én meg azt, hogy hu, de nagyon hangos. Viszont Márta jobban lát nálam. Ugyanazokat a sztorikat meséljük, én háromszor, Márta tizenkétszer.

– Te is hússzor – nevet Márta –, és azt is elfelejted, hogy merre jártunk. Amikor azt kérdezem tőle, emlékszel, hol sétáltunk New Yorkban, vagy Veronában, kijelenti, arra sem emlékszik, hogy ott voltunk egyáltalában.

Erre Janek rátesz még egy lapáttal:

– Az a jó bennem, hogy nem emlékszem ilyen hülyeségekre. Láthatja, arra is képesek vagyunk, hogy eljátszunk magunknak egy kis színházat. El is mondhatom, miért vagyunk együtt. Nem tudok elmenni. Már annyira gyenge a lábam, hogy nem lenne erőm visszajönni.

– Egy női újságban írta ezt, azóta ismétli – kötekedik Márta.

Janek lovagiasan lezárja a vitát:

– Ennyi ideig azért maradhattunk együtt, mert a kapcsolatunk alkotó jellegű. Az életünk állandó munka, állandó alkotás. Állandó provokálás. Egy kapcsolat akkor hal meg, ha már vitatkozni sem tudnak egymással. Mi már rég túlléptük azokat a határokat is, hogy hol van a színész és hol van a rendező. Együtt írunk forgatókönyveket, együtt találunk ki dolgokat, minden munkánk közös. Ennél fogva egy szórakoztatóan hasznos kupleráj az életünk.

– A Nagy Imre film kapcsán volt nézeteltérésük?

– Emlékszik a szüreti jelenetre, amikor egy falusi asszonnyal tapossuk a szőlőt, és hátul fogom a fenekét? Szerettem volna, ha ennél a jelenetnél bevágják Mária, a feleség arcát.

– Hosszú lett volna – közli határozottan Márta –. Kivágtuk.

– Melyikük győz többször a vitában?

– Aki vágja a filmet. Márta.

– Ez így nem igaz – érvel Márta. – A színésznek az a dolga, hogy mindent beleadjon a szerepbe. Az érzelmeit, a tehetségét, a fantáziáját. A rendezőnek viszont egy lépéssel előbbre kell látni, hogy ez a jelenet hol és hogyan helyeződik el a filmben. Előtte mi van, utána mi jön, és merrefelé megy. A színésznek ezt nem kötelező tudni, nekem kell.

A színész jóslata

Még beszélgetnénk, de Mártának főzni is kell. Ebédet. Húslevest, fasírtot krumplival. Amíg lemegyünk a boltba savanyúságért, elmondja, hogy Janek szereti a leveseket, az orosz-német-lengyel kaját, a magyar konyhából a halászlevet, bablevest csülökkel és a hortobágyi palacsintát. És képzeljem el, mostanában már nem női lapokba ír, hanem egy olyan újságba, amely jóslatokkal foglalkozik. Ebben az ördög szempontjából fejti ki a világról alkotott véleményét. Az egésznek a mottója a filmben megkedvelt dunántúli káromkodás: „A rosseb egye meg”. Ezzel köszönt el tőlem is.