Rég nem lennének együtt, ha mindenben egyetértenének

Mészáros Márta és Jan Noviczky

Pesti lakásukban találkozunk, így akaratlanul is tanúja lehetek magánéletüknek. Mintha ott sem lennék, zavartalanul csipkelődnek – ebben Janek a nagymester –, közben Márta háziasszonyi teendőket lát el. Behozza Janek teáját, nekem kávét főz, majd a háttérbe húzódva hallgat minket. Csak akkor kiabál közbe, ha nem ért egyet valamivel. Szenvedélyes szócsata robban ki, lengyelül, a tolmács nevetve fordít, hogy én is értsem. Megszólalok, már négyben beszélünk egyszerre. Micsoda bábeli nyelvzavar, és mégsem értelmetlen.

A színész magányossága

Janeknél sosem lehet tudni, mikor viccelődik, de amikor megemlítem, hogy tegnap jártam a váci börtönben és láttam cellát, ahol forgattak – megváltozik az arckifejezése.

(Nagy Imréről halála után negyvenhat évvel készült el az első film, A temetetlen halott, amelyet október 23-tól vetítenek a hazai mozikban. Ebben Jan Noviczky kelti életre az 56-os forradalom mártírhalált halt miniszterelnökét, Mészáros Márta rendezésében.)

Most olyannak látom őt, ahogy a filmben. Hasonlít Nagy Imrére.

– Márta érdeme, hogy nem díszletben dolgoztunk, hanem eredeti helyszínen, valódi börtönben. Maga a belső rendezett ott engem, abban a pillanatban. Nagy Imre magányosságához mindjárt hozzátehettem a sajátomét. Egy külföldi színész magányosságát. Néha tényleg volt ilyen érzésem. Amikor a sminkszobából átmentem a cellába, a stáb sorfala között, a ringbe induló bokszolónak éreztem magam.

Nagy Imre a váci börtönben is raboskodott

– Egy ideig Nagy Imre is raboskodott itt – ezt már Márta fűzi hozzá –, később átvitték a Gyorskocsi utcai Doberdóra – így hívták a politikai foglyok folyosóját –, ahol neki külön leválasztottak egy részt, hogy hermetikusan elzárják a külvilágtól. Mivel ez ma már egészen másként néz ki, jobbnak találtuk a váci börtönt, ahol még a vérfoltok és a falra vésett üzenetek is eredetiek. Találtunk feljegyzéseket, nagyon keveset, és erre a szegényes anyagra támaszkodva próbáltuk megfejteni: mit élhetett át ebben a sötét lyukban, ahová úgy zárták be, akár egy állatot. Tudjuk, hogy sokat sírt, kiabált, patkányokkal viaskodott, csótánnyal beszélgetett.

A színész is egyedül maradt a cellában. Kettesben Jancsó Nyika operatőr kamerájával. Szinte együtt lélegeztek.

– Csodálatos feladat egy színésznek, és nehéz. Betölteni egy kis teret valamiféle tevékenységgel, és nincs hozzá semmi eszköze. Ráadásul nem tudok sírni. Főleg, ha muszáj. Itt viszont volt egy jelenet, amikor elsírtam magam. Emlékszik a pancsoló kislányos dalra? A falon túlról hallatszott és azt jelképezte, hogy milyen messzire távolodtam attól, ami kint van. Nagy Imre drámáját a külső világ hiánya jelentette. A jól ismert utcák, kávéházak, a megszokott konszolidáltság. Ezt vették el tőle, számára megváltás volt a halál.

Nekem azt is el kellett játszanom, hogy ez a csontig lesoványodott, de a lelkében mégis törhetetlen ember mit tesz akkor, ha már tudja: ki fogják végezni. Le kell feküdni. Kézzel kell ütni a falat. Kivenni a zsebkendőt és megtisztítani a cipőt. Kivenni egy marék szalmát a matracból. A kalász, ugye, a föld. És a föld: Nagy Imre. Az emberi élet pedig egy porszem. A végén pedig nem búcsúzni kell fennkölten a hazától, hanem azt mondani, hogy a rosseb egye meg.

Márta elmeséli, hogy a férje három dolgot kért a filmből. A cipőt, a szemüveget és a véres zsebkendőt. Janek megjegyezi, hogy a takarítónő kimosta a zsebkendőt. Jelképnek fogható fel ez is.

>> Itt következik a cikk II. része!