Elmenni egyszer, messzire… – II. rész

– Innét hozta a vonzalmát a klasszikusokhoz?

– Magam sem értettem, miután a legegyszerűbb, ötgyerekes családból származom. Lehet, hogy az ősökben volt valami nemesi vér, és ezért kedveltem az olyan klasszikus király szerepeket, mint a IV. Edward, a II. Edward, vagy Az oroszlán télen II. Henrikje. Gyerekkoromban éjjel-nappal moziba jártam, a Haladásba meg a Goldbergerbe, ahol olyan filmek mentek, mint A jégmezők lovagja, meg operafilmek, az Othello, Rigoletto. Ezeken nőttem fel. Hét-nyolcévesen már operába jártam, gyűjtöttem az újságokból kivágott operaképeket, az is mind bennem maradt. A színházi előadásokra nem is emlékszem. Két ember beszélget a színpadon. Nem találtam érdekesnek.

– Sokat, sokfélét játszik mostanában. Az Örkényben most mutatták be Csehovtól a Sirályt, abban Dorn, az orvos, a Makrancos Katában pedig Petruchio.

– Senki sem osztotta volna rám. Nekem jutott eszembe. Valami vígjátékot kerestem. Kérdezik is, hogy mit játszom a darabban. Ha jól belegondolok, elég durva játék, az asszonyt meg kell törni. A lényeg mégiscsak az, hogy nemcsak a férfi „töri magához” a nőt, hanem a nő is a férfit, csak női módra.

– A Vígben is próbál, méghozzá Örkény darabban. Pistit, a vérzivatarban.

– Így hozta a véletlen. Ebből is látszik, hogy nem váltunk el, ugyanúgy mennek tovább a dolgok. Nekem is hiányzik a nagyszínpad. Nem hiúságból, hanem technikailag, és más a légköre. Örkény pedig isteni. Félek is a bemutatótól, miközben nagyon várom.

– Igaz, hogy Kovalik Balázs rendező írt magának egy darabot?

– Az Odüsszeuszt. Az elvágyódásról szól. Alighogy megérkezik valahová Odüsszeusz, már rögtön el is menne. Soha nem megérkezni, mindig menni tovább, tovább. Erről ennyit, zanzásítva. Bennem is megvan ez az elvágyódás, miközben kell az otthon is, mert csak úgy lehet elmenni, ha van hová visszamennünk.

– Említette, a színház az élete. Mire marad még ideje?

– Ilyenkor szezonban, gyakorlatilag semmire. Délután tanítok, hivatalosan tíz éve, és ez most már létszükséglet. Életem egyik legnagyobb ajándéka. Délelőtt próba, este előadás, néha sakkozom az időmmel. Arra is vigyázni kell – ezt nem győzöm hangsúlyozni a növendékeimnek –, hogy fizikailag is megőrizzük az erőnket. Hosszú távú szakma a miénk, minden egyes szerepben, minden este újra kell kezdeni.

– Mi tartja ilyen fiatalos lendületben?

– Van egy gyakorlati és egy mentális része a konditartásnak. A mentális az, hogy az ember önmagával békében éljen, és ezt igyekszem megteremteni magam körül. Mindent inkább kibeszélek, hogy ne maradjon bennem feszültség. Van egy belső világom, erre nagyon vigyázok. Néhány hónapja annyira rászoktam a kamaramuzsikára, hogy már szinte elvonási tüneteim vannak, ha egy nap nem hallgatok zenét. Ami pedig a gyakorlatot illeti, most már én is jobban visszafogom magam. A nagy ivászatok, éjszakázások abbamaradtak – mert voltak –, és hát tornázom reggelenként. Muszáj. Nem tudom eljátszani a Keant, ha szuszogok. Amikor ilyen megerőltető a szerep, aznap este vagy éjjel nincs kimaradás.

– Egyébként van?

– Persze, főleg nyáron. Akkor eleresztem magam. Se telefon, se koránkelés. Jöhet a társaság. Nagyon szeretek főzni, szegény anyámtól tanultam, kikapcsol. Olyankor nem gondolok másra. Szeretek vendégül látni barátokat, családot. Vannak már keresztgyerekeim, és amikor húsvétkor összejövünk nálam, vagyunk vagy húszan.

– Ha egyszer elhatározná, hogy azt tesz, amit akar, mit tenne? Világgá menne, elverné a havi keresetét?

– Abból nincs nagyon mit elverni. Persze jó lenne, ha egyszer sok pénzem lenne. Kíváncsi lennék magamra: vajon mernék-e csapot-papot odahagyva, világgá elmenni két-három hónapra, görög szigetekre, nem turistaként. Teljesen szabadon. Kíváncsi vagyok, mit tennék, ha találkoznék az ördöggel, és megkísértene.

– Játszotta a Faustot is.

– Hát igen, egy kicsit klasszikus vagyok, bőrbe kötve. Ilyen a szakmánk. Színpadon ki vagyunk téve kísértéseknek, oda is vagyunk láncolva.

– Akkor most mit kívánjak: több szabadságot?

– Nem tudom. A kísértést azért nem bánnám. Csak akkor ismerhetném meg a bennem lakó másik ént, ha tényleg megtehetném azt, amire vágyom. Lénárt Sándort nagyon szerettem, csináltunk vele egy dokumentumfilmet, és ez a lénártsándori magatartás nagyon tetszik nekem. Fogni magamat, és itt hagyni mindent. Egy bőrönddel elmenni valahová. Megtenném, ha lenne rá lehetőségem. Lehet, hogy meg is teszem. Itt hagyjuk abba.